Az íróasztal sarkán púposodó kisebb könyvtorony csupán kósza válogatás lehet a régóta reflexióra váró vagy épp frissen megjelent etnológiai, tájföldrajzi, interkulturális és változás-antropológiai opuszok egyre növekvő kiadványtömegéből.

De mert a tudás természetéhez tartozik a nyomtatott betű históriája és a tudásátadás-történet évszázadai-évezredei óta a könyvbe tördelt tudástartalom is, nem követhetjük el, hogy mindig csupán a jóltájékozottság látszatát keltve szemlézzük, ami a tudnivalók jóval szélesebb körébe tartozik. Itt van például egy vékonyka, ám annál serkentőbb kiadványocska, melyre mint a gödöllői Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának tanszéki közleményére (2005) semmiféle izmos média föl nem figyelne, holott jelenkori társadalmi folyamataink egyik legzúzósabb kérdésköréről szól, s még ennél is fontosabb, hogy korszakos jelenségek legkorszakosabb következményeire figyelmeztet halk válságleképező tónusban.

A vidék és a falvak a „mezőgazdaság után" címet viselő tanulmánykötet a sorsszerű rendszerváltási átmenet kilátástalanságát, behalt perspektíváit, munkanélküliségbe és az agrár-ágazat rurálpolitikai meg üzemszerkezeti reménytelenségét taglalja öt apróbetűs írás révén, alig több mint százhúsz oldalon.

A kiadvány, mint afféle tanárképző intézeti vagy tanszéki sorozat egyik példánya, szinte túlszerény tónusban járja körül azt, amit egykoron Márkus István mint az európai utóparasztság várható sorsát vizionált: mivé lesz a rendszert és modellt is váltó társadalmi termelésben olyan ágazat, melynek már nem kegyelmez a kíméletlen és kamathaszonra éhes korszakos türelmetlenség. És mivé lesz ott, ahol a polgári gazdaság fölhalmozáshiányos évtizedeit/évszázadait sebtiben próbálja pótolni egy heveny szabadrablási időszak, jelen esetben az új magyar szabadkapitalizmus kezdete.

A parasztizálás vége mint a modernizációs fejlődés (fejlődés ez, vagy inkább durvulás, esztelen sodródás...?) következménye a magyar iparosodás és térségfejlesztés hosszú 19. százada után megtartó erővel megkapaszkodni már képtelen néptömegek sorsszerű reménytelenségével járt, s jár egyre inkább, amikor az íz nélküli, ügyes haszonnal és steril leleményességgel megtermelt élelmiszerpiaci termékeket lényegesen olcsóbb brazíliai vagy portugáliai farmokról ideröpíteni, mintsem földet túrni, adózni, gyomorgörcsben vezetni le a termelési idegességet, izgulni időjárásért, felvásárlóért, rigójárásért vagy támogatási adókulcsokért.

A „hazátlanná" vált agrárvilág és a mindegyre inkább földtelenné váló paraszttársadalom ezzel persze nemcsak a nemzeti össztermék konstans vesztese, hanem nemzedékekre előre a stabil munkanélküliség újrateremtője, mobilitásra kényszerülő vándormunkás, részmunkaidős agrárcseléd vagy a történelmi idő „sűrűsödése" miatt reményvesztetten alulmaradó és más irányban kibontakozásra képtelen szereplő lett. A „vidék és a falvak" fogalompár ebben az értelemben, a vesztes szereplők lakóhelyi illetőségének eufemizált, általánosításban kiterjesztett megnevezése a kötetben, a címbeli „mezőgazdaság után" pedig az etnokulturális típusok egyik jellegzetes népcsoportozatának korszakos ellehetetlenülési időszakára, az agrártermelők „múltidejűvé", „korszerűtlenné" válására utal természetesen.

A recenzens ugyan a szakmai korrektség mércéjével köteles kezelni a szóbanforgó művet, de nem illik elhallgatnia, hogy a meglehetősen széles spektrumú szakirodalomból miért épp ezt vagy amazt a művet emeli ki. Ekképpen azt sem: ami meggyőződése vagy tudományos alapállása, úgyszintén ki kell nyilvánítania – s e téren nem is kívánok bujdokolni a szavak rengetegében... Úgy vélem, e 2005-ös kiadvány mai kézbevétele azért nem indokolatlan, mert mintegy előképét, pontos diagnózisát és esettanulmány-értékű példatárát adja annak, amit (talán túlegyszerűsítve) történelmi léptékű újgyarmatosításnak nevezhetnénk.

A hazai rurális társadalomban vannak értékelhetően pozitív folyamatok (mint ebből Csurgó Bernadett, Kovách Imre, Bódi Ferenc, Kovács Éva, Sik Endre, Valuch Tibor, Kovács Katalin, Juhász Pál tanulmányai és könyvei megannyi mintát föl is mutattak), de lényegét tekintve a rendszerváltoz(tat)ás körülményei között egy új hűbérúri rendszer kialakulásának, refeudalizációs birtokviszonyok stabilizálódásának, udvari beszállítók rendjében hatalmi státuszt nyerő szereplők gyarmatszerzési törekvéseinek lehetünk most tanúi, egyfajta posztmodern rendiesség dimenziói között.

E sodrást-hömpölygést szemmel láthatóan kíséri az önmagát újrafogalmazni már képtelen igavonó parasztiság mai sorsfolyamatainak alakulása, helyi basák újraéledésének előképeivel, egyfajta fideszokratikus oligarchizmus stabilizálódásával. Ebben a politikai berendezkedésformában az alulról szerveződő, Európa nem egy földrajzi pontján korántsem szokatlan maffiokratikus folyamatok kapnak főszerepet, de ezek mellett a (Magyar Bálint sokatmondó kifejezésével) „szervezett Felvilág" új elitista szereplői jutnak sorsdöntő kegyúri pozíciókba, mégpedig úgy, hogy a foglyul ejtett állam a helyi társadalmi terekben mint újraelosztott vagyonok legfőbb őre kap gondnoki szerepet és biztosít új osztozkodási piacot.

E piacon a tulajdonosváltások korai rendszerváltást követő második generációja terjeszti ki uralmi csápjait, (nem függetlenül persze a helyi önkormányzatiság újrafelosztott politikai terének szereplőitől), akik immár nem magánosított termelőszövetkezeti vagyonok jogos uradalmi intézőiként mutatkoznak csupán, hanem a családi gazdaságok megújulási reményt alig tápláló erőinek kiérdemesült helytartóiként, „zöldbárók" utódaiként és még zöldebb uniós támogatások virgonc kezelőiként éppenséggel.

E marginális szférára ilyetén helyzetleírásával szemben e kötet szerzői a rurális társadalmi folyamatok politika-, társadalom- és gazdaságelemzői szinteken is okadatolt tanulmányokkal támasztják alá a falusi-vidéki kiszolgáltatottsági viszonyrendszert, éppenséggel empirikus kutatási alapokon nyugvó érvekkel.

A kiadvány címe Laki László dolgozatának címét vette át, aki egyíves tanulmányában a globalizációs alkalmazkodási kényszer szülte nemzeti „földreform" privatizációs hatásait és az agrárszféra összezsugorodásának természetrajzát adja. A mai állapotok előképeit ugyan a nyolcvanas évek agrárszerkezeti állapotában nevezi meg, de ehhez hozzáteszi a késői iparosodás, megkésett piacosodás és még későbbi modernizálódás kényszeréből fakadó fejleményeket, köztük a tömeges földosztási, vagyonmegosztási és gyenge kistérségi önszerveződéshez kapcsolható kényszerpályák következményeit is.

Ennek tehát mintegy az agráriumban foglalkoztatottak létszámának évszázados lassú zuhanását követően megerősödő új elitek és régi versenyképtelenek huzivonijából származtatható logikája lehetett következménye: olyan periferiális fejlődésképtelenség, melynek új alkukra szakosodott hangadói a politikai beavatkozásokkal nemhogy gátját építették volna a belső eróziónak, hanem még lokális-kistérségi szinteken fokozták is a szakképzetlen mezőgazdasági munkaerő újragyarmatosításának iramát.

A még megmaradt termelői kör szakértelme, piaci alkalmazkodási hajlandósága nemhogy az európai integrációs folyamatokat nem követhette, de saját földjéből, saját piacáról, saját egykori kooperatíváiból is kiszoruló népességet testesít meg. A Laki által tárgyalt helyzet, a bemutatott kistérségi kísérletek és fejlemények (élőmunka túlsúlya, birtokaprózódás, segélyfüggés, maradék-elvű piac/ozás/i stratégiák, erőforráshiány, hiányzó szakértelem stb.) a professzionális agrárnépesség fölszámolódásáról és esélycsökkenéséről szólhatnak csupán, vagyis a forszírozott társadalmi átstrukturálódás minden negatív következményéről.

Az elszegényedés trendje, az „ország" és az Alföld közepén is „perifériára" szorulás versenyképtelenségi folyamata, majd mindezek nyomán a „félproletár" állapotok tömegessé válása és eszkalálódása tehát megoldások keresésére szólítana fel, de ennek mint feladatnak vállalása hidegen hagyja az uralkodó elitet.

Agrárpolitikai „hatásvizsgálat" révén a könyv következő tanulmányában Csite András, Csurgó Bernadett, Himesi Zsuzsa és Kovách Imre illusztrálja a hatalmi változások társadalmi következményeit a mezőgazdasági szövetkezetek szocialista agrártámogatási korszakot követő időszakában, részletesen taglalva ezeket a mintegy 1,2 millió mezőgazdasági dolgozót érintő körülmények (földhasználat, üzemszerkezet, foglalkoztatottság) dimenziói között.

Hangsúlyozva, hogy a magyar vidék képes és képzett is arra, hogy fenntartsa a termeléshez szükséges állandóságot és hatékonyságot, kiemelik a mezőgazdasági privatizációban, a strukturális átalakulásban és a földtulajdon-viszonyok romlásában végbemenő folyamatokat, a keresők létszámának visszaesését, a családi magántermelésben jellemzővé vált önfelszámol(ód)ási trendeket, a téeszek utódszervezeteinek bomlási és leépülési mutatóit (nem lényegtelen, hogy ez 60% volt a kilencvenes években), végül azt, hogy a családi kisüzemi formákba visszaszorult termelők is súlyos munkaerőpiaci és adózási nehézségekkel kellett hogy szembesüljenek, terhelve a tőkebefektetések egyre növekvő hiányával és a jogi áttekinthetetlenségek tömegével.

{loadposition otp}A jelen állapotok azonban már további kísérletezést nem engednek a rurális tér szereplőinek, ezt a hiányzó agrárpolitikai kedvezmények is lehetetlenné teszik.

Kovách Imre önálló tanulmányban is tárgyalja A magyar társadalom „paraszttalanításának" folyamatát, európai összehasonlításban, jelezve, hogy még a 20. század közepén a magyar felnőtt lakosság közel fele a mezőgazdaságban dolgozott, 2001-ben ez már csak alig több mint 7%-ot tett ki, vagyis a demográfiai és foglalkozásszerkezeti dimenziókban a parasztság szinte nem létezik többé.

Ez (politikául fogalmazva) az integráló típusú hatalomgyakorlási históriában nem kisebb jelentőségű, mint a magyar társadalom paraszti világának intervenciós felszámolása. A megkésett fejlettségű európai társadalmakhoz viszonyítva is számos hasonlóságot mutat a parasztiatlanodás trendjében, de a néprajztudomány, a gazdaságtan, az európai integrációs folyamatok és a statisztikai-demográfiai elemzések szótárában is mindez úgy jelenik meg, mint a jobbágyságból a rendi osztályszerkezet bomlása során egy adekvát rend megszüntetésének államszervezeti logikába illesztett kulturális és gazdasági-politikai sodrása.

Az európai agrártermelők létszámának drámai visszaesése nemcsak az északi típusú fejlődés terén, hanem a nyugat-, kelet- és dél-európai változásfolyamatok térségeiben is jellemzővé vált a huszadik század utolsó évtizedeiben. A társadalmi, a strukturális és a kulturális paraszttalanítás fogalmi körében a nemzeti identitások szerkezeti, funkcionális és differenciálódási szakaszai is megkülönböztethetők, de hasonlóságaik a migrációs, regionalizációs, ipari struktúraváltási és vidékfejlesztési célrendszerekben is hasonlóságokat mutatnak a legkülönbözőbb alrendszerekben. Kovách említett írása nemcsak korszakos folyamatok nyomonkövetése, hanem a Márkus István utáni parasztság-elemzések egyik kulcskérdéseket érintő forrástanulmánya is.

Mindez kihat ugyanis a modernizációs, globalizációs nemzetekfölötti integrációs kérdésekre is, nem utolsósorban a világ agrárstruktúrájának jövőjére. Mindezekben a tradíciók követésének kérdése, a társadalmi mintakészlet, a munkához való viszony, a munkaerőpiaci feltételek mellett a „vidék" jelentése és jelentősége is átalakul, nemegyszer pejoratív tartalmat nyer, a mindennapi beszédben már lassan csak rekreációs vagy turisztikai övezetként jelenik meg a vidék, mely az újkor hajnalán még szerte Európában a társadalmak legjava termelésének multiaktivitással jellemezhető nagytérsége volt.

A gyorsan modernizálódott skandináv országok, a mediterrán térség és példaképpen Írország is adaptálódni volt képes az organikus folyamatban fölszámolódó paraszti világok átstrukturálódásához, a kelet-európai és a magyar paraszti átalakulás az utóparasztság hiányában viszont a modernitás sorsdöntő konfliktusaiba szalad bele, meglehetősen védtelenül és kiszolgáltatottan.

Ezt a családi térben is mélyreható, de nyomon követhető folyamatot illusztrálja érzékletesen a kötet következő írása, melyben Laki László és Mack Éva egy „átlagos" falusi család étrendjének bemutatásával teljesíti ki az ellenőrizhetetlen privatizációs hatások feltorlódása révén sok millió magyar lakosra jellemzővé vált szegényedési magyarázatokat – mégpedig szemben „a" parasztra jellemzőnek tartott előítéletes képzetek általánosságaival.

Írásuk java része az egyhavi táplálkozási mutatók példáira épül, melyekből kiolvashatóvá teszik egy „lemaradó térség" falusi háztartásainak szegényedési trendjét. A napról napra élés, képzetes felszínen-maradás mint sorshelyzet a kutatott alföldi térség lakóinak létében nemcsak a reménytelenség belenyugvással ellentétes küszködését teszi korszakossá, hanem sajnos azt is, hogy perspektíváik közt a majdan talán „könnyebben" élés reménye még szerepet kap, de a minőségileg „jobb" élethelyzet hitelessége már a nem választható perspektívába szorult vissza.

A kötet befejező írása ezt a sodrást követi, ebben Laki László a rendszerváltás utáni fiatal életek átmenet-jellegére koncentrál, az újratermelődés, a változások körülményeinek piacgazdasági reménytelenségeire is kitérve.

A munkanélküliség erősödése okán a mintegy 3,8 millió munkavállaló korösszetétele, pályakezdési perspektívája és a bizonytalansági mutatók állandósulása mentén olyan társadalmi polarizálódás bekövetkezését előlegezi, amelyben az állam sem tehet mást, mint „parkoltatja" a fiatalabb korosztályok munkapiacra kerülését, sakkozva az elöregedő pályák-szakmák-foglalkozási területek munkaerőlétszámával, az önálló életkezdés mesterséges késleltetésével, az eltartottak és aktívak tömegeinek manipulálásával és a potenciális hitelképesség retardált állapotának szorgalmazásával (lásd lakáshitelek, munkaerőpiaci kereslet, elhelyezkedési mutatók, szakmaspecifikus képzési és átképzési eszközrendszer, térségi munkaerőpolitikák központosítása stb. kérdéseit).

Talán nem szorul ajánlott analógiára, ha azt idézzük föl itt, hogy az utóbbi két vagy néhány év miként teszi/tette még lehetetlenebbé a munkaképes lakosság aktivitásának megmaradását, a jövedelempótló, nyugdíj-korszaki, társadalombiztosítási és öngondoskodási elvárások teljesíthetőségét, s miként lesz a jelenlegi trendek alapján még kevesebb oktatásban felkészített, piaci alkalmasságra edzett, eltartóképesség szempontjából is számottevő népesség a ma pályakezdő korosztályaiból. Laki süvítően rossz társadalomképet, riasztó jövő-víziót, sorozatnyi intézményi (iskolai, önkormányzati, erőforrás-gazdasági, lakáspiaci, médiapolitikai, egészségügyi és más) válságjelt regisztrál, konklúziójában visszatérve a makrogazdasági és piaci erőtér beszűkülésének, „a történelem összesűrűsödésének" kérdésére, melyet a piaci viszonyokhoz még felkészületlen fiatal népesség globálkapitalizmushoz adaptálódni még esélytelenebb kilátásaival tetéz.

A kiadvány adatai: Csite András – Csurgó Bernadett – Himesi Zsuzsa – Kovách Imre – Laki László – Mack Éva: A vidék és a falvak a „mezőgazdaság után". Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Tanárképző Intézet kiadványai, sorozatszerkesztő Rakaczkiné Tóth Katalin. Gödöllő, 2005. 121 oldal.

Más perifériák és tranzit-térségek

Kárpótlási jegyen vett bérelt föld, bérletbe átvett búzatermesztés, házilagos baromfi-tenyésztési, sertés- és bikanevelés mint kiútkeresés egy bihari faluban, családi gazdálkodásba kényszeredett, de a teljesítmények terén éppúgy a lehetségesen szorgos gazdatudat jellemzi azokat a familiáris viszonyokat is, melyeket a szövetkezeti korszak fölszámol(ód)ása után településüket éltetni kész gazdák formálnak – ez a társadalmi terepe Lovas Kis Antalnak is, aki a kisüzemi gazdaságok megváltozó társadalmi szereptudatát járja körül esettanulmányi szinten a Debreceni Egyetem néprajzi kiadványsorozatában tavaly napvilágra jött kötet(ek)ben.

Újiráz mint a megye perifériájára szorult parasztfalu, a megnehezült ingázás, a széttagolt munkaerőmozgás, a halmozottan hátrányos térségbe jutott agrárágazat ellehetetlenülési folyamatát a település révén bemutatva Lovas Kis is arra jut, hogy a lokális társadalmak értékzavara, normarendjének felborulása a nagypolitika beszüremkedésének, vagy inkább istencsapásának következtében ment végbe, mintegy regionális válságterületté formálva a lassan ráadásul elöregedésnek is induló községet.

A szerző arra hívja fel a figyelmet, miként vállalhatatlan ma már az a folyamat, amely a rendszerváltás idején is előre kalkulálható volt, s amelyben a korábbi létforma, munkaszervezet és termelékenység egyre nyomorúságosabb és idegenebb lett/lesz a városi munkaerőpiacról falusi származási közösségébe visszaszoruló népesség „kényszerparasztsági" perspektívája számára. ( Lovas Kis Antal: Kisüzemi gazdaságok társadalmi szerepváltozása. Esettanulmány egy bihari településről. Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és a Györffy István Néprajzi Egyesület kiadása, Debrecen. A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára 13. kötet, 2011. 192 oldal.)

A négy családi gazdaságot bemutató kötet anyagának több mint kétharmada interjúközlésre alapul, mely roppant ritka ma már ezen a tematikai egységen, tudásterületen belül, de épp ezért értékes is, hisz visszaigazolja a kötet első negyedében összegzett ismereteket, áttekintő közléseket és sommás körképet. A Szerző néprajzos gondossággal és társadalomtudós hevülettel regisztrálja a leküzdhetetlen nehézségű folyamatokat és a szereplői magatartásokat, életvezetési stratégiákat.

Az elmúlt 15 évben sem a ténylegesen helyi, sem a rendszerváltozási folyamattól függetlenedni nem tudó életmódok és túléléspolitikák nem voltak képesek visszaállni a „hagyományos" gazdálkodási rutinra, a vállalkozói új térben még életszerű programosságra, vagy legalább a helyi „kicsik" és „nagyok" között elhelyezkedő túlélésképes alkalmazkodási metódusokra. Gazdálkodói tipológiájában, melyben részint követi is korábbi kötete (Piaci túlélés – kisüzemi lavírozás. Debrecen, 2006) történeti ívét az üzemszervezet, a társadalom- és gazdaságtörténet aspektusában, részint vállalkozási stratégiák kisüzemi kontrasztjaiból építi föl körképét a Dél-Bihar jellegadó településein talált megoldásokból, főként azt a sokpólusú összefüggésrendszert hangsúlyozza, melynek alaptulajdonsága, hogy nem pusztán egykomponensű változásokhoz kötődik, hanem termőföldméret, eszközellátottság, tőkeérzékenység, termelési stratégia, piackezelési rutinok, környezeti kényszerek, települési erőviszonyok, pártpolitikai függésrend is tagolják azt. T

öbbféle növénykultúra, megannyi vállalkozási modell, mobilitási törekvések és generációs tudásszintváltozás, kockázatkezelési változók is befolyásolják mindazt, ami a gazdálkodói mentalitásban szükségképpen definiálhatja a túlélési sikert. Növekvő tulajdonrészek és módosuló szereptudatok, erősödő individualizáció és kapitalizálódási útválasztások tagolják át a helyi társadalmat, a helyi elitformálódás farmertársadalmi konfliktusai rontják a kooperáció légkörét, miközben az egyéni-kiscsaládi érdekérvényesítés minden korábbi partnerséget is felülmúl... „A legújabb interjúkban azonban már a település megszűnése is szerepel a falu jövőjét latolgató koncepciójukban" – zárja elemzését (51. old.) a szerző.

S mintha ugyanő hasonló következtetésekre jutna akkor is, midőn nem csupán egyetlen települést, hanem egy gazdasági-társadalmi szituációban átmeneti, határmenti, regionális szerepkörét tekintve tranzit-térséget mutat be másik kötetében. (Antal Lovas Kis: The impacts of the European Union accession to the situation and the economic, social structure of several settlements of the region of Bihar. Debreceni Egyetem, Néprajzi Tanszék, Ethnographia et Folkloristica Carpathica 16. Ford. Török Zsuzsanna. Debrecen, 2011. 176 old.)

Ez a mű a román határ mentén zajló mozgásokra összpontosítva, az 1989 utáni privatizációs folyamat és helyi termelési szerkezet változási mutatóiból kiindulva a rendszerváltó gazdasági kooperációk külső (határátjárási, kereskedelmi, termékszerkezeti, földtulajdoni) mutatói mentén a dél-bihari változásfolyamat családi vállalkozásokra kiható jellemzőit, szerepváltozásait és értékrend-módosulásait világítja meg, főképp saját hosszú terepkutatási tapasztalatai révén.

A térség szerepe, sőt a térségi szereptudat változási mutatói ugyanis családszerkezeti- és értéknorma-változásokat is előidéztek, így a Bihar-sarki alföld, a Berettyó-Körös térség és a Kis-Sárrét egy részén zajló változások szinte családi miliőkre lebontva mutatkoznak meg itt, végül is hat település lényegi átalakulása során a környezetükre gyakorolt hatásokkal egyetemben.

A szocialista korszak szövetkezetei után a magánosítás útjára lépő agráriumban új családi munkamegosztás, a határnyitás után új térbeli mozgásosság, s a nemi szerepek funkció-módosulása révén a családi gazdaságban megtörtént változások még nem jelenthették azt is egyúttal, hogy a kisvállalkozási piacon érdemi integráció menjen végbe.

Néprajzi-antropológiai kutatását ezért a késztetések és szerepmagatartások szemlézése kísérte, beleértve a vállalkozási stratégiák helyi közösségek általi elfogadását vagy elutasítását körvonalazó témaköröket is. A Nagyvárad felé ívelő közúti forgalom hatása Átánd, Biharkeresztes, Püspökladány áteresztő övezetében az európai határövezet részévé lett, ennek előnyeivel is, de főként hátrányaival, a Bihar-tájék gazdasági szerepkörén túl kihatva az etnikai (román) „rugalmas migráció" folyamataira is (összehasonlításképp a pozsonyi övezet transznacionális harmóniáival, ahol a határontúliság előnyei másként, de sok tekintetben hasonlóan alakultak).

Abihari táj mint migrációs övezet áteresztő-zónaként funkcionál, a mobilitások szinte körkörösséget mutatnak (4. ábra) Szatmár – Arad – Békés megye – Debrecen társadalmi terében. Lovas Kis egyenként áttekinti az érintett települések migrációs potenciáljának okait és módjait, beleértve a népességmozgás gazdasági érdek, földtulajdon, megélhetés, munkaerőhelyzet szerinti hullámzásait, de konklúziójában a mind esélytelenebb ágazati-termelési viszonylatokra összpontosítja figyelmét, kimondva végszóként: „A tulajdon-átstrukturálódás a rendszerváltás folyamatában a konfliktusok forrásává formálódik, s főként megosztja napjaink agrártársadalmi viszonyrendszerét".

A kötet második fele a termelői gazdaságok tradicionális vállalásaitól a rendszerváltás során átalakuló szövetkezeti formák és a vállalkozói szerepkörű családokon belüli női szerepmódosulások izgalmas térségi esettanulmányaiból áll össze, hogy végül a helyi társadalmak értékorientációs zavaraira-küzdelmeire, ezek külső és belső feltételeire koncentráljon, kiemelve a földtulajdon-koncentráció szerepét, az alkalmazotti helyzet kiszolgáltatottsági relációit és a családok ehhez alkalmazkodó taktikázásait.

Összefoglalójában az értékek és normák jelenlegi átmenetben végbemenő szekularizációját, egyfajta helyi mixitás—hibriditás kialakulását és a hagyományos paraszti létformák kedvezőtlen alakulásából fakadó végjátékát illusztrálja, megszűnő agrárszakértelmet preferáló politikai fordulat, termelés nélküli alkalmazottak térsége és a siker vagy a normák révén végbemenő szocializációs tapasztalat elbizonytalanodása révén egyre esélytelenebb jövőképpel.

Izgalmas módon kerül szinkronba a fenti néhány térségi mintavétel a több mint évtizede megrendezett, de az ezredforduló paraszti múltját és jelenét a jövő kontextusában tárgyaló kötettel, mely a Magyar Néprajzi Társaság szentendrei vándorgyűlésének szinte egész anyagából kihangzik. (Cseri Miklós – Kósa László – T. Bereczki Ibolya szerk. Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Magyar Néprajzi Társaság, 2000, Szentendre – Budapest, 763 oldal) Már a kötet s a konferencia alaphangját megadó, a jelen néprajzát a történeti dimenziókból, a felvilágosodás óta gazdagodó népismereti érdeklődéstől napjaink változás-érzékeny etnográfiájáig és antropológiájáig vezető Kósa László tanulmány is az időben élés problematikáját fejtegeti, s az előadók-szerzők negyvennyolc írása hasonképpen a néprajzi tudás-örökség, a jelenkutatás és a jövőremények idő-dimenziói között keres utakat a belátásra és értékelésre.

A majdnem félszáz hosszabb-rövidebb írásból (nem is egy komoly tanulmány-méretű!) aligha lehet itt kellő hangsúllyal fölidézni a témakörök parttalan sokaságát és a megközelítésmódok árnyalatait..., s nyilvánvaló „igazságtalanság" uralja el minden ilyes döntés légkörét, de kénytelen-kelletlen csupán néhány írásra lehet utalni ebben a több kötetre kiterjedő ismertetőmben.
A kötet egyik legserkentőbb szövege Barna Gábor tanulmánya, A világ megszerkesztése. Szimbolikus és valós világok című írás, melyben a szerző a természeti környezet humanizálása révén keletkező megnevezéseket, „orális emlékműveket" taglal narratívák mentén, például a nemzeti emlékezet helyeinek, modernizálódás során kialakult utcanévadási, kultuszformáló, földrajzi és fizikai birtokbavételi eljárásoknak elősorolásával. A hazai és népszomszédsági példák mint a tér és a történelem birtokbavételi eljárásainak szimbolikus valóságai jól illusztrálhatók emlékműállítási gesztusként, szimbolikus politikai attitűdként, tárgyi rekonstrukciós eljárásokként, jelképes birtoklásként is.

Bánság vagy Erdély természeti környezet elnevezései, közösségek emlékezeti aktusai és emlékhelyekké avató szakrális eljárásai a valós világok átszerkesztési kísérleteivé válnak, korszakos tettekké, melyek egy adott térhez kötöttség révén mentális világokat, ethnoscape-ek megőrzési esélyeit kínálják azoknak, akik a határok között és mögött, az adottságok és a rend(szerek) feltételei révén próbálnak vertikális idődimenzióba illesztett legitimációt elérni.

Az írás a mentális világok egyfajta földrajzát adja, miképp az Új kérdések és új határok a néprajzban: az ezredforduló perspektívái című írásában Mohay Tamás is ebből mutat be határkijelölési módokat a néprajzi csoportok, nyelvek, regionális tagoltságok és kulturális area-elméletek fölidézésével. Izgalmas, hogy írását Mohay a néprajz határkijelölési és társ-tudási miliőjében is áttekinti, keresvén határterületek, diszciplináris átvételek, kortárs problematikák (turizmus, nemzeti jelképek, mezőgazdasági tulajdonszerkezet, szubkultúrák, gesztusnyelvek, étkezési tradíciók, népművészeti piacok, futball-szimbolikák, zenei folklórkultúra világzeneiesedése stb.) fókuszba kerülésének folyamatait.

Keményfi Róbert a Szakrális tér – „etnicitás" – nemzetállam civilizatorikus problémakörében az etnikai dinamika és a szakralitások belső összefüggéseire fókuszál, nemzettudatok vallási kontextusai, vagy a területiség és az „államvallás" görög katolikus példája révén kimondható „nemzetegység" konstrukciójával keresve empirikus példatárat. Provokatívan komplex megközelítésében a vallásosság mérésének statisztikai dimenziói mellé beemeli a vallás dinamikai elemeit, a belső és külső vallásosság feltételeinek hatását, a lokális és szakrális mező mikroszintű, kognitív térképekkel és proxemikai tesztekkel illusztrálható változatait is. Nagy Janka Teodóra pedig A jogi néphagyomány- és népszokáskutatás eredményei, alternatívái, a jogi néprajz alapkérdései az ezredfordulón címmel indul a 19. század eleji német példáktól, hogy azután az európai népek jogszokásainak összehasonlító jegyeit orosz, bolgár, lengyel és albán eseteivel-képviselőivel kiegészítve a két világháború közötti és utáni határtudományi fejlődésben nevezze meg, a jogtörténet, antropológia, jogarcheológia, majd funkcionalista és strukturalista irányzatok-iskolák felfogástörténetébe vezessen be.

Szokásjog, jogi néprajz, kisközösségi íratlan szabályrendszerek magyar kutatóinak bemutatásával „a közösség hagyományszerűként elismerő szokásszerű gyakorlata" felé kalauzol, ahol Varga Csaba és Tárkány Szücs Ernő definíciós mintáiban foglalja össze a népi jogszokás és a jogi népszokás differenciált világát. Napjainkhoz közelebb, s főleg a felbomlófélben lévő hagyományos családszerkezet gyengülése okán a tradíció szerepének módosulására, a szélesen értelmezett paraszti társadalom változásvizsgálatára koncentrálja összegzését, metodikai nóvumként az analitikus, leíró, összehasonlító és interdiszciplináris kereteket alkalmazó elméleti iskolák hangsúlynövekedésre utalva.

Ugyanitt Pozsony Ferenc Öregek Erdély változó társadalmában címmel az időskori sorsalakulás roppant eltérő két modelljéből veszi illusztrációit, a gondoskodó és tiszteletadó szemléletmód mellett a tehernek-nyűgnek tekintett vének gazdasági hatékonyságból kieső szerepét mutatja be.

A huszadik század végi változások révén eljött földszabad(os)ság, a paraszti tulajdon- és vagyonvesztés az ember funkcionális termelő szerepének rangját túlértékelve azonban az öregek hasznavehetetlenségének harsány megfogalmazásához vezetett: az archaikus gazdaságszervezet a vagyonvesztés után kialakult helyzetben a faluba városokból, munkanélkülivé válva visszavándorló, ámde agrárszakértelemmel nem rendelkező fiatalabb korosztályok révén a még tapasztalatra építeni képes öregek felértékelésével válaszolt a rendszerváltási anomáliákra, s mi több, olykor ez maradt a fokozódó munkanélküliség ellenében az egyetlen védekező eszköz.

Az egyre inkább ható atomizálódás és individualizálódás mögött egyszersmind a rokonsági kötelékek gyengülése is meghúzódik, az elszigetelt létben pedig a magányos és tehetetlen öregek folytonos fenyegetettsége alakult ki, amit a karitatív intézmények aligha tudnak ellensúlyozni, miközben eszközök és forráshiány dacára rájuk marad az elöregedő falusiak gondozása – holott ezt a „szülőelhagyási" bűnt korábban a közbeszéd és közerkölcs szigorúan elítélte vagy büntette is.

A kötet nagy tömegű apró írást tartalmaz még, tájegységek szempontjából nem marad ki Délvidék (Klamár Zoltán) és Felvidék (Liszka József) sem, népzene (Sipos János) és szövegfolklór (Keszeg Vilmos), gyimesi kultúrtáj turizmusa (Ilyés Zoltán) és szakrális térszemlélet (Bartha Elek, Sári Zsolt), népi építészet (Dám László, Bárth János, Gilyén Nándor) és modernizálódó foglalkozásszerkezet (Szarvas Zsuzsa, Zsók Béla, K.Csilléry Klára), falusi városiak (Horváth Sándor) és parasztlányból munkásnővé érők (Tóth Eszter Zsófia), továbbá a természeti környezet (Voigt Vilmos) és a normaváltozások fontossága (Balázs Géza, Krupa András) is fókuszba kerül.

A hét és félszáz oldalas könyv szinte egésze a legváltozatosabb témakörökben elhangzott vándorgyűlési előadások révén segít olyan parasztságkép formálásában, mely nem a délibábos rónák lakóit, hanem a modernizációs folyamatban folytonosan változni kész és változtatni kénytelen agrárnépesség funkcióváltozását illusztrálja.