Ma nem találkoztunk. Nem is hívtál fel. Nem kerestél. Nem üzentél. Nem lájkoltad a hozzászólásom a közös ismerősünk üzenőfalán. 

Én sem jelöltelek be, pedig láttalak egy képen. Nem szóltam rád, pedig zöld telihold jelezte, hogy szabad. Nem beszéltem ma rólad senkinek, s talán te sem mondtad ki a nevem.

Ajándék vagy mégis. Mert eszembe jutsz, mikor tükörbe nézek, és morcosan fordulok el - tudom, mit mondanál, s ettől valahogy jobban szeretem a kagyló fölül visszahunyorgó grimaszokat. A barátaid.

Ha vesszőhibát látok egy plakáton, tudom: neked is szemet szúrt volna, de mindig megvárod, hogy én mondjam előbb, szeretsz okosabbnak hinni - én hagyom, s közben tőled tanulom, hogyan kell. 

Te soha nem kérdeznéd meg színház után: milyen volt, hogy volt. Hagynád, hadd mondjam el, én hogy vagyok.

És színház után, este tíz körül sosem vacsoráznál, főleg nem velem, aki mellett kénytelen lennél megenni egy fél kenyeret, míg udvariasan bevárnád, hogy lassan-lassan elmajszoljak egy szeletet. - Inkább csak szorgosan csipegetnél a tányérom mellől.

Még most sem tudom, hogy szereted-e az ikrát. Pedig kétszer is megkérdeztem. S te kétszer is feleltél.

Azt viszont tudom, hogy ma is nagyon szeretsz. Pedig ezt soha nem kérdeztem. S te sem mondtad ma még.