KISEBBSÉGBEN: Orvosok – a kisebbség többsége (2): Lénárd Sándor

Cseke Gábor olvasónaplója

Az élete jó részét Brazíliában eltöltött, az ottani Emma-völgyben meghalt és eltemetett Lénárd Sándor jobbára csak akkor tűnt fel a magyar nemzettudat egén, amikor Nyugaton már elismert író volt, továbbá népszerű gyakorló orvos és nagyszerű kvízjátékos. És még annyi minden, hogy regényíró legyen a talpán, aki képes majd kiaknázni egy ilyen mozgalmas élet és annak még változatosabb, nagy földrajzi kiterjedésű tere felkínálkozó élményeit és tanulságait.

Jellemző az a mód, ahogyan Szerb Antal özvegye tudomást szerzett a derék doktor létezéséről, s amit így mesélt el 1984-ben, a magyar rádióban: „1965-ben kaptam egy hatalmas paksamétát: Szerb Antal A királyné nyakláncának kézzel írt fordítása, egyetlen sor kísérő írás nélkül! Nézem a feladót, ismeretlen név, Lénárd. A feladás helye: Blumenau - még azt sem vettem észre, hogy ez Brazília lenne, csak sokkal később. Belenéztem a fordításba, hallatlanul tetszett, és mivel szerződésem volt a magyar irodalom egyik igen kiváló német népszerűsítőjével, Hildegard Groschéval A királyné nyaklánca német kiadására, azonnal írtam neki, hogy egy fantasztikusan jó fordítást kaptam... Írtam a megadott címre is ennek a Lénárd Sándornak. Megírtam, micsoda őrület egyáltalán németre fordítani, szerződés nélkül egy magyar könyvet, könnyelműség. De nagyon jónak tartom a fordítását, lépjen érintkezésbe Hildegard Groschéval. Majd megkaptam a válaszlevelet Groschétól, aki szó szerint azt írta: az egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor a leveledet olvastam, hisz Lénárd Sándor Brazíliában a mi megbízásunkból fordította le A királyné nyakláncát. Lénárdtól hetekkel később megkaptam a kísérőlevelet, hamarább érkezett a kézirata, beszámolt arról, hogy ő kicsoda, kik a mi közös barátaink... Így kezdődött el a barátságunk és levelezésünk. Akkor értesültem arról is, hogy megjelent egy könyve Németországban, a Völgy a világ végén. Elküldte nekem... Németül, és az angol változatot, amelyet ugyancsak ő készített, és Robert Graves írt hozzá előszót. Ez Amerikában jelent meg. Én elvittem a könyvet az akkor még a Magvetőnél dolgozó Rayman Katalinnak, nézze meg ő is, nem kéne-e lefordítani... Miután nem írta meg magyarul, nem állt módjában magyarul elküldeni. Akkor én megkérdeztem tőle, hogy hajlandó lenne-e a saját könyvét lefordítani magyarra. Azt felelte, hogy megírja magyarul. És megírta magyarul, úgyhogy könyvének három változata van, egyik sem fedi egészen a másikat...”

A könyv rövid, de annál meghittebb lírai vallomással indít  – Lénárd doktor ugyanis nem túl hosszú életében írt néhány verset is –,  a címe Dél-Amerika; eredetileg németül vetette papírra, majd valószínű, hogy tőle származik az alábbi fordítás is:

Rejtve érintetlen ércfalakban

ezüstkincsek, csattok izzanak,

órjáskígyó végeláthatatlan

teste ring a banánfák alatt.

 

Püspöklila szitakötőszárnyak

színe orchideaszirmon ég,

tábornokok lázadókká válnak,

s Göncölszekér nélkül ég az ég.

Ugyancsak ő maga foglalja össze rendkívül plasztikusan élete dióhéjba illő summáját egyik művében: „Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból... Írtam még művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban... Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is... Brazíliában mint egy ólombánya mindenes-orvosa kezdtem... Csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.”

Rejtély, hogy ezek után miként tudott olyan sokáig ismeretlen maradni éppen abban az országban, ahonnan vétetett?

Erre csak részben magyarázat az, hogy az 1910-ben Budapesten született Lénárd Sándor családja az első világháború kitörésekor előbb Horvátországba, majd 1918-ban Ausztriába költözik, a majdani orvos és író pedig ott nő fel. Minden érdekli: irodalom, zene, reáliák, természettudományok. Jeles tanuló. Sándornak hivatta magát, Kossuthért lelkesedik és megnyilvánulásaiban is nagy magyar. 1928-ban a bécsi orvosira iratkozik, mert e karon tudta a legkönnyebben kijárni a bonyolult beiratkozási procedúrát. A tanulás mellett sokat utazik, írogató orvosjelöltek társaságát keresi, bővíti klasszikus filológiai tudását. Nem tudni, letette-e valaha is az orvosi képesítő vizsgát. Az viszont biztos, hogy az irodalom sokkal jobban érdekelte. Élete derekán megélhetését mégis a gyógyászat, a praxis jelentette – abba fektette azt a váratlanul nyakába hulló nyereményt, amit egy brazíliai kvízjátékon sikeres versenyzőként nyert. A verseny fordulói több hónapon át tartottak, ezalatt egy egész régió lakossága megismerhette a tévéből a kitűnő Bach-szakértőnek mutatkozó Lénárdot. Az Emma-völgyben megtelepedett, németül és még számos nyelven – többek közt görögül és latinul – tudó, orvosi és gyógyszerész mesterségben praktizáló író gyorsan elnyerte a helybeli lakosság rokonszenvét.

Nagy volt hát a megdöbbenés, amikor 1968 legelején Sao Paolo és vidéke arra ébredt, hogy az igen tekintélyes délamerikai lapnak tartott Estado de Sao Paulo első oldaláról az addig igen rokonszenves doktor bácsi agyonkeresett háborús bűnösnek beállítva nézett velük szembe.

Zsürger László az akkor Párizsban megjelenő emigráns Irodalmi Újságban így számolt be az eseményről:

[Az Estado de Sao Paolo] „első oldalon, tekintélyes címbetűkkel öthasábos cikket közölt, amely szerint Parana állam rendőrsége végre megtalálta az immár két évtized óta az egész világon hajszolt, kutatott, auschwitzi tömeggyilkos Dr. Joseph Mengelét, aki nem más 'mint egy bizonyos' Alexander Lenhart orvos (sic), aki a Blumenau várostól néhány órányira fekvő Donna Emma völgyben lakik. 'A bizonyítékok csalhatatlanok', szirénázta a tekintélyes sajtóorgánum: 'Mengele is, Lenhart is kancsi, mindkettőnek elálló szemfogai vannak, és mindkettőnek éles ránc van kétoldalt a szája mellett”. Mengele ujjlenyomatai már megvannak, most próbálják beszerezni Lenhartéit is. A féloldalas cikket az Estado de Sao Paulo délutáni zajos bulvárlapja, a Jornal da Tarde – amely a Sunday Times legutóbbi Bormann-leleplezése óta úgyis állandó riadókészültségben van, – még nagyobb, fényképes szenzációriportban teregette ki.” A párizsi magyar lap szenvedélyesen védelmébe vette Lénárd Sándort és azt a humanista eszményt, amit egész életében képviselt, rámutatva a vádak perverz abszurditására és az illetéktelen boszorkányüldözések káros hatására.

„A ma már valóban világhírű írót és humanistát milliók ismerik, köztük majdnem minden magyar. Az Irodalmi Újság már több ízben beszámolt könyveiről. Lénárd a háborút Rómában éhezte végig. A vatikáni könyvtárban dolgozott többek között, egy latin szótárt korrigált, amelybe a legmodernebb mai fogalmaknak is (autó, rádió, telefon stb.) klasszikus-latin neveket kreált. Munkásságáért Bacci bíboros XII. Pius nevében köszönőlevelet írt neki. Eközben tevékenyen részt vett az olasz antifasiszta ellenállási mozgalomban, amit később Alexander tábornok, a legendás angol 8-ik Hadsereg főparancsnoka köszönt meg neki meleg baráti levélben. Olaszországi élményeit annak idején Két hét múlva jönnek című könyvében írta meg, amely folytatásokban megjelent a Sao Paulo-i magyar Kultúrában. Gyönyörű német verseket is írt Ex ponto című kötetében, s ezeket Thomas Mann méltatta elragadtatott levélben. Öt évig orvosként működött ezután Sao Pauloban, de Lénárdot fojtogatta a dübörgő, benzinbűzös világváros. Valami anyagi megoldást keresett, hogy elmenekülhessen belőle.

Sao Paulo-ban 1955—56-ban óriási sikerrel zajlott egy televíziós 'ki mit tud' kérdés-felelet verseny, melynek neve 'O ceu e o limite' volt, vagyis Az ég a határ, azaz a megnyerhető összeg határtalan. Lénárd Bachból jelentkezett a versenyre. Több mint egy esztendőn keresztül ő lett Sao Paulo, sőt mondhatni egész Brazília hőse. Szerda esténként senki sem csinált programot, mindenki otthon ült a televízió előtt és lélegzetvisszafojtva drukkolt Lénárdnak. Egyszóval Lénárd-Mengele nagyszerűen értett személye tökéletes elrejtéséhez, a mesteri álcázáshoz, a teljes illegalitásba süllyedéshez. E bujkálást körülbelül 40—50 millió ember szeme előtt cselekedte, több mint egy éven keresztül. Imponáló teljesítmény! Bujkálása eredményeként megnyerte az addig legnagyobb díjat, az akkor 200 ezer cruzeirot, amely most 10—12 milliónak, azaz 3—4 ezer dollárnak felel meg. A blumenaui őserdei völgyben néhány hold földet vásárolt ebből a pénzből, s ugyanott 'dzsungel-patikát' nyitott... Lénárdot az USA-beli Charlestoni Egyetem hívta meg egy évre görög nyelvet és irodalmat tanítani. Charlestonba nyilván csak megkésve jutott el az Estado zsurnalisztikai hőstette, Sao Paulóban a hír viszont valóságos forradalmat okozott. Az újságárusoknál aznap nem lehetett Estadót kapni. Elkapkodták a magyarok és a Lénárd-barát brazilok. A telefonok egész nap csengtek: Hallottad? – Mit szólsz? – Hát ez aztán mindennek a teteje!

Az Estado délutáni lapja, a Jornal da Tarde (nyilván a feldühödött közvélemény nyomására) hamarosan óriási plakátbetűs címekkel, az egész első és hátsó oldalt betöltő, nagy helyreigazító, az ellenkező végletbe eső lihegően udvarló cikket közölt, mindent, de mindent visszaszívva. A cikket sok fénykép díszítette, amelyeken Lénárd és Mengele immár vizuálisan is egymás mellett voltak élvezhetők.

Maga az Estado azonban újabb száznyolcvan fokos fordulatot csinált délutáni lapjával szemben. Az imént tökéletesen rehabilitált, sőt égig emelt Lénárd Donna Emma-i házában már titkos folyosót és kijáratot, titkos SS-összejöveteleket és ... egy Hitler szobrot is felfedezett.

Az általános és immár nehezen lemosható vélemény szerint valóban: 'O ceu e o limite', – vagyis csak az ég a határa... Mármint az emberi butaságnak.”

E váratlan, nemtelen és értelmetlen támadás valósággal a padlóra küldte Lénárd Sándort. Amúgy sem túlságosan jónak mondható egészségi állapota súlyosan megrendült. Az együttérző cikkek, cáfolatok egész sora bár tartotta benne a lelket, s ő maga is állást foglalt a Stuttgarter Zeitungban, de a hetvenes évek elején hirtelen összeroppan: agyvérzést kap és jobb oldala lebénul. 1972-ben szívinfarktus végez vele. Életére, munkásságára igazából ekkor figyelnek föl szülőhazájában. Ma már munkásságára, személyiségére, szellemi hagyatékára épülő internetes portál őrzi virtuálisan az emlékét és dokumentálja kivételesen rendhagyó életének minden fontos mozzanatát.

A sors iróniája, hogy földrajzilag ma ugyanabban a földben pihen, méghozzá  nem is túlságosan távol, amelybe a náci háborús bűnös Josef Mengelét is nagy titokban – Wolfgang Gerhard néven – eltemették. A háború után ugyanis a számonkéréstől igen körültekintően és sikeresen bujkáló német orvos – több más sorstársához hasonlóan – szülővárosa, majd Genova után végül is Dél-Amerikát (előbb Argentinát, majd Paraguayt, illetve Sao Paolo környékét) választotta rejtekhelyül. Ott is halt meg 1979 februárjában, ám családja szigorúan őrizte a titkot, olyannyira, hogy még a nyolcvanas évek elején is megújították az ellene szóló nemzetközi elfogató parancsot. Hivatalosan 1985-ben jelentették be halálhírét, amelyet végül egy alapos exhumálás igazolt be.

Két orvosi életút tárul fel előttünk a fenti történet nyomán, amelyeken néhány, olykor akár a megtévesztésig is hasonló állomás található, de amelyek mégis homlokegyenest ellenkező irányba visznek. A felszínes ítélkező, a néhány azonossággal beérő minden különösebb megfontolás nélkül, könnyen azonosíthatta egyiket a másikkal: mindketten orvosok, németül beszélnek, Európából érkeztek, a bécsi egyetemen végeztek, egy év különbséggel nagyjából egyívásúak, jó modorúak, szeretik a művészeteket, fizikai hasonlatosságokat is mutatnak – de vajon ennyi elég egy emberi élet, egy életmű megítéléséhez?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fenti váratlan egyezések inkább csak elmeszüleményként, az irodalomban ha léteznek, s ott is csak elenyésző módon. De az élet, mint azt már oly sokszor megtette, ezúttal is bebizonyította, hogy sokkal merészebb és kiismerhetetlenebb kártyakeverője az emberi sorsoknak, mint azt gondolnánk. Hogy mi a célja ezzel? Talán csak annyi, hogy ítélkezés előtt mindent mérlegre tegyünk egy-egy ember cselekedeteiből, s helyesen értelmezzük azok valódi erkölcsi irányát.

Nincs messze még az az idő, s olykor ma is aggasztóan visszakísért mint gyakorlat, hogy kartotékok alapján, külsőségek összevetésével, túl korán megfogant gyanakvások alapján ítéljük meg embertársainkat. Hogy hamarabb ítélkezünk, mint ahogy megismernénk valakit.

Versei között van néhány szerepvers is: az egyik egy tisztiorvos monológja, amelyben gyógyítói hitvallását foglalja össze:

Tudom már, hogy lassú a gyógyulás,

De a nyomorék is célba jut,

És kedvére csak néha von borút,

Hogy egykor hibátlan volt a váz.

Egy másik, az Az őrült mondja az ápolónak pedig mintha a tragikus félreértés irodalmi leképezése lenne::

Itt fülük van a falaknak.

Odaát egy spicli lakik.

Csitt!

Ha megmukkansz, elkapnak -

 

Az ágy alatt van a csapda

Lefedve ágakkal, levéllel.

Jaj nekem, ha elalszom éjjel.

Megnyílik az akna.

 

Tessék, itt van a mikrofon.

A kertben meg a hurok.

Tudom, amit tudok.

Nem kell több pofon.

 

Mert hatalmas az Úr,

És mindenki gyanús.

Kuss...

A spicli én vagyok, s a hurok szorul...

 

Jól mennek a dolgok, igaz, apus?

(Schein Gábor fordításai)

Lénárd és Mengele párhuzamos sorsa a tanúság rá: hiába kerültek egyazon földbe – a közöttük lévő szakmai-erkölcsi különbség ég és föld közötti kibékíthetetlen távolság.

Csíkszereda, 2015. január 24.

Kimaradt?