Ökumenikus istentiszteleten emlékeztek kedden este az 1956-as forradalomra és szabadságharcra a kolozsvári belvárosi unitárius templomban a magyar történelmi egyházak képviselői és a kolozsvári magyarok.

Az ünnepi áhítat, majd Márkos Albert és Béres Melinda zenés előadása után először Bibza Gábor református lelkipásztor szólt az egybegyűltekhez. Volt-e értelme a forradalomnak, kérdezte a lelkipásztor, amikor vérbe fojtották, és a tíz reményteljes nap után látszólag csak fájdalmat okozott és szenvedést? A magyar nép 40 év után ebből az, 1956-ban megszületett vágyból és érzésből teljesítette ki szabadságát – tehát volt értelme, mondta Bibza.

Boldizsár Beáta evangélikus-lutheránus lelkész arról beszélt: noha a forradalom leverésébe nagyon sokan egy életre beleroppantak, október 23-án a hitet ünnepeljük: azok hitét, akik 56 évvel ezelőtt kimentek az utcára, harcoltak, meghaltak vagy bebörtönözték, kínozták őket – és azt a hitet, amivel az emberek mindezt kibírták.

„Azt mondják a magyarokról, hogy önpusztítóan pesszimista nép, hisz az ünnepeik nagy része is szomorú, gyászhoz kötődő. Pedig az október 23-i ünnep a hit ünnepe, a pesti srácoké, meg a kolozsvári, temesvári, brassói egyetemistáké, akik szolidarizáltak velük” – jelentette ki Takó István római katolikus egyetemi lelkész. A pap azt a hitet erősítette meg beszédében, hogy egyetlen áldozat sem hiábavaló, minden áldozatnak  előbb-utóbb beérik a gyümölcse. ’56 óta például az egész világ tud Magyarországról, ez a forradalom lett a magyar nemzet világszerte legismertebb történelmi eseménye -  mondta Takó István.

A házigazda, Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök 17 szál piros szegfűt hozott annak a 17 unitárius lelkésznek és teológusnak az emlékére, akik felvállalták a magyarországi ötvenhatosokkal szemben érzett rokonszenvüket, és ezért keserves börtönévekkel fizettek. A 17-ből már csak hárman élnek. „Emlékezzünk arra a 14-re, akik már nincsenek közöttünk, és imádkozzunk azért a háromért, akik élnek” –kérte a gyülekezetet az unitárius püspök.

A János Zsigmond Unitárius Kollégium kórusának fellépése után az egybegyűltek megkoszorúzták az unitárius ’56-osok emlékére állított márványtáblát.

Mindeközben a „kolozsvári srácok” zenés, verses szabadéri összeállítással tisztelegtek az 56 évvel ezelőtti pesti srácok előtt. A fiatalok a Mátyás szülőháza előtti téren énekeltek-szavaltak, majd tovább dalolgatva, Dávid Gyula kolozsvári ötvenhatost követve, fáklyákkal, gyertyákkal (és több tucatnyi rendőr kíséretében) vonultak a Házsongárdba, ahol Dávid Gyula dióhéjban ismertette velük, mire is emlékeznek: „1956 októberében elhatároztuk mi, bölcsész diákok, hogy mint az itt nyugvó magyar írók mindenkori utódai, halottak napján gyertyát gyújtunk a sírjuknál. Közben jött a forradalom, és akkor november elsején már sokkal több lett ebből a temetői kivonulásból, mert ez volt az első alkalom, hogy a szabadságharc áldozatai előtt is leróhattuk kegyeletünket. Persze, a történtekről felvételek készültek...” – innen már a történelem számol be arról, mit lett Dávid Gyula sorsa, aki egy házsongárdi főhajtásért több évi szabadságvesztéssel fizetett.   

A fáklyások ugyanazt az utat járták be, amit annak idején, 56 évvel ezelőtt a kolozsvári bölcsészhallgatók. Dsida, Brassai, Bánffy Miklós mellett újak is kiköltöztek azóta a kolozsvári Pantheonba, de az emlékidéző fáklyás séta ettől csak aktuálisabbá tette az 56 évvel ezelőtti sétát és a hozzá fűződő eszméket.