Cseke Gábor olvasónaplója

„az egészség nem minden, de az egészség nélkül a minden is semmi”

(Schopenhauer)

Bármilyen elementáris matematikai ismeretekkel is belátható, hogy az orvosok (de még az egészségügyiek is) az emberi társadalmon belül kisebbséget alkotnak. Az igaz, hogy tudásuknál és hatalmuknál fogva valahol a középréteg fölött helyezkednek el, olykor meg egyenesen az istenekkel is vetélkednek, de mert nem jut minden emberre egy-egy gyógyító ember (mint ahogyan nem lehet minden ember mögé egy-egy külön rendőrt sem állítani), az orvosok kisebbségi volta tehát – kőkemény evidencia.

Csakhogy léteztek/léteznek orvosok, akik az orvostársadalmon belül is eleve a kisebbségi rekeszbe sorolhatók – olyanok, akiket valamilyen oknál fogva nem ért meg, netán ellenségesen kezel, nem egyszer bajkeverőnek, különcnek tart az amúgy rendkívüli módon összezáró orvostársadalom.

Közéjük tartozik a 19. században élt és dolgozott (1818–1865), a kereken 150 éve elhalálozott dr. Semmelweis Ignác boncolóorvos, akinek rendkívüliségét nem csak az jelzi, hogy az UNESCO fölvette személyiségét a világszerte ajánlott megemlékezési listájára, de az is, hogy igen jól hangzó homéroszi jelzővel tüntették ki a gyógyászat történetében: Semmelweis, "az anyák megmentője".

A mai elismerésnek, kiérdemelt ünneplésnek azonban szinte törvényszerűen ára van. Méghozzá nem is csekély. Semmelweis ugyanis úgy távozott az élők sorából, meggyötörve, elmegyógyintézetbe zárva, akár egy szerencsétlen pária. Összeférhetetlenségéről, eszelősségéről, különc természetéről annyi híresztelés terjengett a kollégák között, hogy midőn a jeles francia író, Louis-Ferdinand Céline (orvosként, civilben eredeti nevét használta: Louis-Ferdinand Destouches) még fiatalon, a huszadik század első évtizedeiben megjelentette Semmelweisről szóló könyvét, a munka nagy port vert fel.

Évekkel később, amikor a Pesti Napló riportere interjút készített az íróval, természetszerűen kérdezett rá: mi késztette őt arra, hogy a magyar orvos személyiségének maradandó irodalmi emléket állítson. A válasz: „minden orvosnövendék, aki szülészettel foglalkozik, eljut Semmelweishez”, aki „olyan nagy orvos, amilyen kevés volt. És olyan tragikus volt az élete, amilyen kevés orvosé. Érdekelt a drámája. Megírtam... Meg is támadtak érte. Egy nagyon tudós üresfejű nekem jött, hogy nem igazak az adataim. Még arra is fáradságot vett magának ez a kritikusom, hogy franciául cáfolgasson. No bizony. Szegény. Maga nem tudta volna megcsinálni, haragudott hát érte, hogy más valamit alkotott. Megjegyzem, hogy igaza volt. Az adatokban voltak költői szabadságok. Mintha bizony ez fontos lenne…”

Az akadékoskodó orvos, ha nem is törvényszerűen, de igen jellemzően maga is magyar volt: név szerint Győry Tibor professzor. Ráadásul Győry nem is a teljes Céline-műre reflektált, csupán annak egy kivonatára, mely egy orvosi szaklapban jelent meg (Semmelweis utolsó napjai címmel). Céline szerint, ha a teljes mű került volna bonckés alá, még több kifogás esik...

Vajon, tévedett-e a francia író, amikor Semmelweis alakját túlzottan eszményítette? Talán igen, talán nem. Annyi mindenesetre valós következmény volt, hogy a Céline-t meginterjúvoló magyar újságíró egyre inkább hasonló benyomást szerez alanyáról, mint amilyen képet Céline a nagy elődről könyvében lefestett: „Cammogva, lomhán bújik ki a kis rendelőből egy hórihorgas fehérköpenyes fiatalember. Feltűnő szép és férfias az arca, jóságosak a szemei, behízelgő a hangja. De miért olyan szomorú? Félórát beszéltem vele, de harapófogóval kellett a szavakat kiszedni belőle. Híres emberben ilyen szerényet még keveset interjúvoltam. Szégyelli magát, hogy törődnek vele, hogy kérdezgetik, hogy felelnie kell…” Ez lenne hát Céline? Ugyanaz a szerénység, a szerények iránti pozitív elfogultság, a titokzatosság mítosza jellemzi, mint amit ő tulajdonított Semmelweisnek. Nyitott kérdés: vajon ő lett olyan, mint szellemi elődje volt, avagy elődjét formálta könyvében olyanra, amilyen maga is szeretett volna lenni?

A kérdésnek amúgy széleskörű irodalma van, mint ahogy Semmelweis munkásságát is sikerült a halála óta eltelt másfél évszázadban alaposan bevilágítani, a maga helyére tenni. Mindenesetre, tudományos felfedezése elfogadásának útját olyan személyi tulajdonságai nehezítették meg, mint a diplomácia és a türelem hiánya.

Az Amerikai Magyar Orvosegyesületben évente rendeznek tudományos ülésszakot Semmelweis emlékére. Az egyiken, egy 1963-ban publikált elemzés szerzője, Lax Henrik egyebek mellett a következő sors-tanulságokra hívta fel a figyelmet: „Semmelweis ellenfeleinek a szemét is eltakarták. Kinyithatta volna a szemeiket, ha felfedezését megfelelő módszerrel bizonyította volna: először is elegendő adatot kellett volna összegyűjtenie arra vonatkozóan, hogy a gyermekágyi láz okáról szóló elméletek tarthatatlanok; másodszor, ha azonnal publikálta volna terápiás eredményeit és ezzel megismertette volna az e területen működőket eredményeivel és módszerével; végül harmadszor, ha élt volna az új fegyverrel, az állatkísérletek módszerével, amely pontosan meghatározott körülményeket teremt, olyan körülményeket, amilyeneket nem lehet teremteni a beteg szervezet komplex viszonyai közepette. Pasteur és Lister élt ezzel a módszerrel és győztek. Semmelweis nem élt vele – és vesztett.

Tragédiája azt bizonyítja, hogy az igazság felismerésének a képessége nem elegendő, és hogy olykor könnyebb felismerni az igazságot, mint meggyőzni róla a kortársakat. Mivel Semmelweis nem a tudományos kutatók útját járta, erőfeszítései, hogy korának orvosi közvéleményét meggyőzze, kudarccal jártak. Amikor azonban egy évszázad távlatából visszatekintünk e makacs, meg nem alkuvó magyar forradalmárra, hiányosságai ellenére meg kell állapítani, hogy az orvostudomány egyik legnagyobb úttörője volt.”

A huszadik század elején, egy Semmelweis nagyságát méltató rendezvényen a nagy orvos Budapesten szerényen éldegélő özvegye sajtónyilatkozatban így védte meg férjét a korábbi méltatlan támadásoktól:

„Semmelweis Ignác négy évig volt idegbajos, 1861-től 1865-ig. Ez idő alatt írta meg korszakos munkáját, s ez idő alatt érték őt azok a támadások, amelyek az őrületbe kergették. Éjszakánként fölriad, s izgatottan járkálva, fönnhangon fogalmazta meg a támadásokra vonatkozó válaszát. Felesége csak 1865. július 13-án vette észre, hogy elméje megháborodott. Ekkor eltiltották a betegek látogatásától. Természetesen ez csak ravaszsággal sikerült. Kocsiba ültették az inasával, az inas bement azokba a házakba, ahol Semmelweisnek betege volt, s mindig azzal tért vissza, hogy senki sincs otthon, mert a beteget elszállították. 1865 júliusában már elmegyógyító-intézebe kellett vinni. Semmelweisné levelet írt Bécsbe a híres Hebrának, aki jó barátjuk volt, s akinek elmegyógyító-intézetében el akarta helyezni a beteget. Hebra várta őket Bécsben a vasúton. Semmelweis nagyon megörült barátjának, s követte őt az intézetbe, hogy megtekintse. Ottfogták. Már az első nap dühöngeni kezdett, hat ápoló alig bírta lefogni. És egy hónap múlva meghalt ott Semmelweis...

Téves az a hír – nyilatkozott továbbá Semmelweisné –, hogy az uramat az elmebaj ölte meg. Ő is vértanúja lett a tudománynak. Egy beteg kezelése alatt a jobb keze középső ujját megkarcolta. Infekciót kapott. Sokáig maga kezelte. Éjszakánkint vízben áztatta. Az elmegyógyítóintézetben aztán ebből a sebből vérmérgezést kapott, a mellén kelések támadtak, s ez a vérmérgezés ölte meg. Rokitansky Károly báró boncolta föl az uramat. A hátgerincén ő állapította meg, hogy amiről mi, közvetlen környezte nem tudtunk: négy évig kínozta az idegbaj. Ha a véletlen vérmérgezés meg nem váltja a szenvedéseitől, még jó sokáig elkínlódhatott volna." (A Budapesti Hírlap nyomán, 1906.)

De mi volt az a korszakos felfedezés, amely ennyire kiborította a korabeli orvostársadalmat és a közvetlen kollégákat? Ma már minden olyan egyszerű, az ember nem is érti, miért történt meg oly nehezen az áttörés a szepszis elleni küzdelemben.

Semmelweis Ignác volt az a bécsi kórbonctani intézetben dolgozó boncolóorvos, aki egy idő után átkéri magát a szülészeti klinikára, ahol az orvostanhallgatók korabeli kiképzése is folyt. A Magyar Életrajzi Lexikon summás megfogalmazása szerint: „Akárcsak a többi szülészeti intézetben, itt is igen nagy volt a gyermekágyi láz halálozási arányszáma, ellentétben a bábák oktatását végző másik bécsi klinikával, ahol ilyen betegségek ritkábban fordultak elő. Velencei útjáról Bécsbe visszatérve értesült barátjának, Kolletschka tanárnak tragikus haláláról. A törvényszéki orvostan tanára boncolás során szerzett fertőzésben halt meg, és Semmelweis átnézve a boncolási jegyzőkönyvet, megállapította, hogy barátjának kórbonctani lelete azonos volt a gyermekágyi lázban elhalt anyák kórbonctani elváltozásaival. Ennek alapján fogalmazta meg korszakalkotó megállapítását, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem fertőzés következménye, mint a sérüléseket követő gennyvérűség. A fertőzést a 'bomlott szerves állati anyag' okozza, aminek forrása lehet gennyedés, szétesett rákos daganatok, hullák, közvetítője pedig az orvos keze, műszerek, kötözőanyagok, ágynemű stb. A fertőző ágens klóros vízzel elpusztítható, s ezért a vizsgálatok és kezelések előtt az orvos kezét ilyen oldattal kell fertőtleníteni, ugyancsak a használt eszközöket is. Semmelweis felismerését és tanításait a korszak haladó orvosai elismerték, de a szülészek többsége elutasította, mert ellentétben állottak a korabeli elavult felfogással, mely a gyermekágyi lázat sokszor misztikus okokkal igyekezett megmagyarázni: kozmikus hatások, a föld kigőzölgése, az időjárás okozta vérrögösödés, a leányanyák bűntudata stb. Semmelweis tanait klinikai észlelésekkel, kórbonctani leletekkel, állatkísérletekkel és az akkor egyre jobban előtérbe kerülő statisztikai módszerekkel alapozta meg. A klórvizes fertőtlenítés hatására a bécsi szülészeti klinikán csaknem teljesen megszűnt a gyermekágyi láz. Klein professzor ennek ellenére nem fogadta el tanait, s ezért tanársegédi kinevezését sem hosszabbították meg, noha Rokitansky, Skoda és Hebra tanárok mind mellette foglaltak állást. 1850-ben Bécsben elnyerte a magántanári képesítést, azonban több körülményt kifogásolt, s ezért hazatért szülővárosába, ahol a Rókus Kórházban vállalt – díjmentesen – szülész-főorvosi állást.”

Külön, máig ható vita tárgya az is, hogy mely népnek jelent tulajdonképpen dicsőséget az ő felfedezése – ahogy az már a nagy koponyák sorsa szokott lenni, amikor a tömeges elutasítás után bekövetkezik az ellenhatás: a tömeges bekebelezés. Érdekes – véli egy mai amerikai orvos, dr. Constance Putnam –, hogy az amerikai földrészen az egészségügyiek nagyjából tudják, szakmailag hova tegyék Semmelweis jelentőségét. De amikor nemzeti hovatartozása kerül szóba, akkor hol németnek, hol osztráknak tartják, majd amikor megtudják, hogy születése és munkásságának kiteljesedési helye szerint magyarnak illik lennie, nem értik, hogy mi a különbség az osztrák és a magyar között, elvégre a jeles tudós kitűnően beszélt németül, összefoglaló művét is németül írta, továbbá végig egyazon monarchiának az állampolgáraként élt – akkor is, amikor Bécsben dolgozott, s akkor is, amikor szülőhelyén, Budán vállal állást.

Akkor most magyar volt-e Semmelweis, vagy idegen?

A választ gyanítom, hogy végül nekünk kell megadnunk, ámbár nem olyan biztos, hogy egy ilyen típusú válasz átsegít bennünket zavarunkon. Legbiztosabb az lenne, ha Semmelweis határozott opcióját ápertén kifejezte volna. De ez mintha nem lett volna annyira égetően perdöntő kérdés az életében – legalábbis olyan szempontból, hogy határozott válaszra, döntésre kényszerítse. Ugyanolyan jól érezte magát magyarként, német szülőkkel és névvel, német nyelvi kultúrával, ám magyar földön, ahol embertársai asszonyainak életét mentette élete végéig, s ahol tanait nem támadták, hanem felkarolták. A kérdésben Gortvay György fogalmazza meg a szakma jelenkori álláspontját eképpen:

„Semmelweis maga mindig büszkén említette magyar származását és magát állhatatosan magyarnak vallotta. Már középiskolája anyakönyvében is úgy az ő, mint testvéreinek nemzetisége mindig magyarként van bejegyezve. Magyarnak nevezte magát az 1860. november 27-én a Magyar Tudományos Akadémiához intézett levelében is. A Rókus-kórházi állásért benyújtott folyamodványban így ír: „Tudományomat eddigelé Bécsben gyakoroltam, azonban ezután hazámban, különösen a város kebelében szándékozom, mint gyakorló orvos állandóan megtelepedni...”

Az 1860-ban az MTA-hoz írt levélből: „Sorsom úgy hozta magával, hogy midőn a felfedezést (1847 évben) tettem, mint a bécsi szülészeti intézet segédorvosa, hazám határain kívül tartózkodtam. Így történt, hogy felfedezésem legelőször is a német szakközönségnek lőn bemutatva. Hazámba visszatértem után a magyar szakértő közönségnek is előadtam tapasztalataimat, s elméletemet a gyermekágyi láz körül az itt megjelenő Orvosi Hetilapban. Mialatt azonban tanom nálunk nem talált ellenzőre, több rendbeli, részint megtámadásoknak, részint elferdítéseknek volt az kitéve Németországban.”

Többen tanúsítják, s hátramaradt hagyatéka is igazolja: Semmelweis nem tartozott azon orvosok közé, akiket mesterségük gyakorlása közben is megszállt s tartósan éltetett az írás szenvedélye. Feljegyzéseit nehezen vetette papírra, életének sok homályos kérdőjelét magával víve a sírba. Nem csoda, hogy halálakor alapos kórbonctani vizsgálatoknak vetették alá, hogy minél pontosabban kideríthessék betegségének és halálának okait. Csakhogy a szigorú kettős, bécsi vizsgálat nem bizonyult teljesen meggyőzőnek, ráadásul a holttestet a későbbiekben több ízben hantolták ki s temették el, majd újratemették, meglehetősen laikus, tudománytalan módon, ezért volt szükség negyedszerre egy olyan tudományos antropológiai vizsgálatra, amely választ adhat a Semmelweis életét és halálát övező nyitott kérdésekre is.

Olyan életpálya és olyan vég jutott ki a 150 éve elhunyt boncolóorvosnak, amely beleérző képességű íróember számára ritka hálás témát nyújt. Néhány szerző élt is vele – a már említett Céline-t is közéjük számítva –, s megemlíthetjük még Kertész Róbert: Az anyák megmentője című regényét (Bp., 1942); Thompson Morton: Az élet ára. S. I. életregénye című művét (Bp., 1962); Száva István: Egyedül a halál ellen (S. I. életregénye. Bp., 1963) című alkotását. Mindenek fölött pedig Benedek István regényére hívnám fel a figyelmet (Semmelweis Ignác és kora. Gondolat, 1967), amely ma már sokat keresett könyvritkaság, s amelyről így írnak a könyvismertetők: „Benedek István könyvében az eddigi életrajzokat számos vonatkozásban kiegészíti, elmélyedten tanulmányozza éppen azokat a nehezen megoldható kérdéseket Semmelweis életével kapcsolatban, amelyek a múltban de még ma is sok vitára adnak alkalmat. Benedek legfőbb törekvése, hogy megszabadítsa Semmelweis emlékét az évtizedek során rárakódott tévedésektől, romantikus máztól, nacionalista elfogultságtól. Mindent bizonyít, ragyogó logikával elemez. Benedek István Semmelweis életrajza igen meggyőző, hiteles, s amellett remek stílusú, élvezetes olvasmány.” A kereskedelmi szellemű fordulatokat leszámítva, Benedek István fő sikerkönyvét, az Aranyketrecet ismerve, hihetünk a fenti pár sorban megfogalmazott summás véleménynek. Ugyanakkor az orvostörténeti irodalom kitűnő kutatója és ismerője, Szállásy Árpád Benedekről szóló esszéjében további érvekkel támasztja alá e véleményt:

„A következő kihívás a ‘Semmelweis és kora’. Amilyen visszhang nélküli volt a Lamarck-könyv, annál nagyobb vihart kavart a Semmelweis-életrajz. Az történt ugyanis, hogy a legnagyobb magyar orvos halálának centenáriumára (1965) illusztris professzorok, illetékes akadémikusok (Haranghy László, Nyírő Gyula, Regöly-Mérei Gyula, Hüttl Tivadar) utólag diagnosztizálták Semmelweis betegségét. Legfőbb feladatuk volt a gennyvérűség haláloki kizárólagosságának bebizonyítása. Óvatosabb megfogalmazásban ez a változat került a Gortvay–Zoltán-féle monográfiába is, amelyet az Akadémiai Kiadó 1968-ban, születésének százötvenedik évfordulójára megjelentetett, angol nyelven is. Elmeháborodását a megnemértés, korai halálát „láthatatlan ellenfele” a szepszis okozta, így szólt a romantikus regénybe illő szentencia. Benedek István ekkor diagnosztikai disszonanciát követett el: felvetette a nem feltétlenül nemi úton szerzett szifilisz következményeként a hűdéses elmezavar lehetőségét. Elég sokat boncolt vénuszi nyavalyában elhunytakat, akkor még kesztyű nélkül. Az említett monográfiák szerzői ennek a legcsekélyebb lehetőségét is elutasították. A szocialista szemérem Munkácsy és Ady nyilvánvaló szifiliszével sem szívesen foglalkozott. Semmelweis pedig egy szerény Wassermann-pozitív reakcióval sem rendelkezett. Mire ezt a perdöntő laboratóriumi eljárást felfedezték, hősünknek már rég csak a csontjai fehérlettek a Kerepesi úti temetőben. Az esetleges gummákat sem vizsgálták.

Az Orvosi Hetilap 2 tanúskodik róla, milyen éles pengeváltás történt ez ügyben. Az idő utólag Benedek Istvánt igazolta. Az Orvosi Hetilap 1902. évi számában a Gynaekologia című melléklet ugyanis a következőkről tudósít: „Semmelweis, Fleischer és Bruck Jakab is életük utolsó éveit a paralysis progressiva hosszú, sötét éjjelében töltötték el.” Ez Kézmárszky professzor tudtával jelent meg, aki tisztában lehetett a kórismével. Benedek Semmelweis-könyve bővített kiadásban, majd német nyelven is megjelent. Sajnos, a Gynaekologia nekrológjára csak aztán derült fény. Mégis ez eddig a legteljesebb Semmelweis-biográfia, a legolvasmányosabb stílusban megírva. A hivatkozási alap mindig pontosan megjelölt, szó sincs fantáziadús regényességről. A Semmelweis-irodalom összefoglaló alapműve méltó a legnagyobb magyar orvoshoz. Ha valaki egy jó könyvet ír, már a parnasszuson a helye.”

Semmelweis sorsa nem kerülte el a filmesek figyelmét sem: Magyarországon előbb 1939-ben készült film róla, majd 1952-ben, végül 1967-ben televíziós játék állította középpontjába a jeles orvos alakját. Ismeretes ugyanakkor egy 1950-es DEFA-filmalkotás is (Semmelweis - Retter der Mütter ), illetve egy 1981-es olasz (RAI) filmsorozat, továbbá egy 2001-es amerikai játékfilm Semmelweis regényes életéről.

Milyen gondolatokat ébresztene ma egy, a Semmelweiséhez hasonló életsors és pályakép? – ezen tűnődtem sokáig, amíg írásomhoz anyagot gyűjtöttem. És akkor, teljesen véletlenül, egy 2008-ból származó blogbejegyzésbe botlottam, mely a maga nyers őszinteségével valósággal mellbe vágott. A blogot egy több mint húsz éves gyakorlattal rendelkező orvosnő írja, napi szakmai bosszúságairól, aki így gondol vissza a sokat ünnepelt orvoselődre:

„Semmelweis Ignác születésének (1818. július 1.) évfordulóján ünnepeljük az egészségügy és az egészségügyi dolgozók napját. Kórházunkban is volt ünnep. Magam – hallgatván a megemlékezés beszédeit – elgondolkodtam. Mit szólna az „Anyák megmentője” a mai egészségügyi helyzet/viszonyok/iszonyok láttán?

Benedek István Semmelweis és kora (Gondolat/Magvető/Budapest 1973.) c. könyvének előszavában olvastam: „Nem szívesen emlékeztek rá. A család azért nem, mert kissé árnyékba borította tisztes polgári hírnevüket: illetlenül fölhergelte a fél világ tudósait, aztán még illetlenebb módon elmegyógyintézetben halt meg. A barátok azért nem, mert nem voltak barátai. A magyar orvosok azért nem, mert szíven szúrta az egész orvosi rendet: azt tanította, hogy a gyógyítás helyett épp az orvosok űzik halálba pácienseiket. A külföldi szülészek azért nem, mert könyvében és nyílt leveleiben igen erélyesen móresre tanította őket.”

A mai kor egészségügyben dolgozóit is hasonló helyzetben látom: már rég árnyékba borult az orvosok, ápolók hírneve. A politika és a média jóvoltából folyamatosan hergelik az állampolgárokat az orvosok/ápolók/kórházak ellen. A barátok – mármint az egészségügy tényleges helyzetét tisztán és reálisan látók és segíteni akarók és segíteni képesek számát igen csekélynek látom. A magyar orvosok már rég szinte szíven szúrva vergődnek a bürokrácia és a politika útvesztőiben. Minket ki ment meg? Mi magunk? Semmelweis elismerése több, mint 20 évet váratott magára. Nekünk nincs ennyi időnk.”

Csíkszereda, 2015. január 4.