Túlélők beszéltek elvitelükről, fogságban töltöt hónapjaikról, szabadulásukról a Kolozsváron szervezett többnapos konferencián, amelyet a  Málenkij Robot emlékév alkalmából szervezett a Sapientia EMTE.

Az első megszólaló, Mile József már tolószékben ül, láthatóan egészségi problémái vannak, de kedélyes volt mindvégig: rögtön elnézést kért, amiért a fülével baj van, mint mondta: az asszony annyit beszél, hogy idővel megártott neki. Elmesélte, a táborban bekerült a kórházba, és mivel nem volt kézügyesség hiányában, azzal vívta ki az ápolónúk szimpátiáját, hogy egy szeggel nyomkodva a csajkájukat mintázta.

"Ezért mondom mindig a fiataloknak, hagyják a… majdnem mondtam egy cifrát... ne a tévét bújják, hanem foglalkozzanak a kézügyességgel" – mondta, ezt a véleményét pedig többször is elismételte a közönség nem kis mulatságára.

Történetét folytatva kiderült, amikor az orvosnő megtapogatta, van-e még rajta hús, a munkaképtelen betegek közé került, így hazaküldték. Az országba beérve mindenki étellel kínálta, románok-magyarok egyaránt. Felült egy vonat ütközőjére, és azt mondta magának, ahova az viszi, oda megy – szerencséjére éppen Kolozsvárra tartott a járat, így gyorsan hazaért.

Bitay László úgy emlékezett mindenre, mintha tegnap történt volna. Gyerek volt még, a Széchenyi téren sétált két barátjával, amikor elfogták és börtönbe zárták őket. Később Tordáig gyalogoltak, ott hasonló civilekkel kerültek egy helyre, majd vagonba. A vagonban 70-80 embert is szállítottak, az útközben elhunytakat pedig – a későbbi elszámolás miatt – útközben, az állomásokon "lődörgő" emberekkel pótolták.

Ő is betegeskedett, így úszta meg a halált: "Kelés lett a jobb lábamra, amit fel kellett vágni. Amire megérkeztünk az utolsó táborba, nagyon csúnya lett a seb, egy német orvos próbált segíteni rajta" – mesélte.

Az egész telet a kórházban húzta ki, tavaszra kikerült a lábadozók közé, de hamar visszakerült. Augusztus felé jártak, amikor először hallott arról, hogy a betegeket hazaküldik, és ez így is történt: még abban a hónapban hazaküldték.

Mátyás Ilona ugyan nem járta meg a táborokat, de egész életét meghatározta, hogy édesapját az ebéd mellől vitte el egy orosz katona. Kislányként elhitte, amit a katona mondott – hogy két órán belül visszatér az apa –, csak később jött rá, hogy ez hazugság volt. Visszaemlékezett: gyakran állt kint az utca népe a kapu előtt, amikor egy vonat érkezett, sokan várták haza az elvitteket.

A beszélgetés után meg lehetett tekinteni azokat a tárgyakat és könyveket, amelyek a Gulág történetéhez tartoznak, köztük csajkákat, kulacsokat, katonai felszereléseket.

A szovjet deportálások emlékére és történelmi feldolgozására szervezett konferencia során hazai és külföldi történészek is beszélgettek, a szovjet táborokról filmeket vetítettek, emléksétát tettek a Házsongárdi temetőben, megtekintették a szovjet elhurcolások emlékére állított táblát.