Cseke Gábor olvasónaplója

Az egyik legmaradandóbb, legihletettebb Petőfiről szóló munka szerzője, Illyés Gyula - aki mindig is nyitott szelleműen viszonyult nemzeti költőnk élete és munkássága körüli vitákhoz és legendákhoz, amikor a nyolcvanas években a szibériai száműzetés újra fellángoló elméletéről tudomást szerzett, állítólag így reagált: rendben van, uraim, de hol vannak a versek? A költő további életének legmeghatározóbb bizonyítékai?

Azé a költőé, aki 18 évesen így vágta fejszéjét a poézis fájába:

„Költőnek lenni isteni,

Én is költő leszek!

Varázserővel szívemet

E vágy szállotta meg."

(Petőfi Sándor: Dalforrás)

Illyésnek – s mindenkinek, akit hozzá hasonlóan ez a kérdés izgat – alapvetően igaza van: amennyiben Petőfi túlélte a segesvári csatát és még néhány esztendeig távoli országban raboskodott, annak valamilyen irodalmi nyoma kellett hogy maradjon.

Egy igen termékeny, ambíciózus költőről—íróról—műfordítóról, amilyen Petőfi – akinek rendkívül gazdag, sokoldalú életműve gyakorlatilag hét eseménydús esztendő alatt jött létre –, s akinek a magyar rádióban 1999-ben színészek által folyamatosan felmondott összes versei  közel 32 óra adásidőt vettek igénybe – nehezen hihető, hogy életének feltételezett utolsó éveiről nem maradnak fenn árulkodó nyomok, kéziratok, írásos  üzenetek az utókornak...

Azt, hogy még 2012-ben is kerültek elő ismeretlen Petőfi-versek, ma már bizonyított tényként kezeli az irodalomtörténet. Igaz, hogy azokat magyarul írta és nem a „halála után”, hanem 1843-ban, éppen csak egy fiókban aludták álmukat. De  hogy 1849 után is maradtak utána költemények?...

Dr. Kiszely István antropológus professzor, aki a barguzini expedíció során a szibériai lelet azonosításának egyik kulcs-szaktekintélye volt, 2003. március 15-én a szegedi egyetemen Petőfiről, az őt övező legendákról tartott előadást. Hallgatói kérdésekre válaszolva elmondta: a költő 1851. március 10-én kerülhetett tizedmagával Barguzinba, fogolytársai még emlékeztek rá, mindent le is írtak róla... Hogy miért nem adott életjelet magáról, az antropológus ezt azzal magyarázta: valószínűleg nem tudott, hiszen a terület, ahová került, ma is olyan elmaradott, hogy telefon sincs. A legközelebbi város pedig több mint háromszáz kilométerre van. Barguzinban is írt vereseket, ötvennégyet, ezek közül dr. Kiszely István közzétett már tizet. Kiadni azonban mindaddig nem érdemes – vélte –, amíg Petőfiből gúnyt űznek…

Kiszely professzor, bár sarkosan fogalmazott, nem holmi légből kapott adatokra támaszkodott: a kilencvenes években ugyanis összeállította a szibériai Petőfi-kutatás kronologikus dokumentum-repertóriumát, amely két kiadást is megért (Mégis Petőfi? A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben. Extra, 1993; Meghalt Szibériában. Egy szomorú magyar szellemi kórkép. A szibériai Petőfi-kutatás eseményei és irodalma időrendi sorrendben. Magyar Ház Kiadó, 2000.) Mindkét könyvben megtalálható a Néhány Petőfinek (Pefitájev, Alexander Petrovics, A. Petrovics stb. néven) tulajdonított vers Szibériából című fejezet, és minden különösebb kommentár nélkül az alábbi versszövegeket tartalmazza:

Rózsaszirmok

Hullanak a sápadt rózsaszirmok,

S kertünkben nem szól a csalogány,

Kedvesem, csak veled virrasztok,

Beteg vagyok, s arcom halovány.

Ágyamon fekszem betegen, gyöngén

S szívemben tűz már nem lobog,

Ah! miért kedveltelek meg én?

Hisz' szívem már soká nem dobog.

Itt van! itt jő az a napkelet,

Hol szél támad föl a bérceknek

S visz feléd majdan bús éneket,

Mert akkor már engem temetnek.

Tudom, régi barátim közül

Nem kísérhet oda senki sem.

Csak te leszel ott egyedül,

Aki megsiratol, édesem.

Te csókolod majd a búcsúzót,

S rám zárják koporsófedelem.

És te mondod majd a búcsúszót:

Isten legyen veled kedvesem.

Fordította: Nehéz Mihály

Az álmaim

Ifjú koromban fölöttem

Csapatban keringtek, rajzottak

Az álmok! őket szerettem,

Am'ért engem hősnek álmodtak.

Büszkén harcra kerekedtem

Gonoszak, fondorok vesztére.

A népemet én vezettem.

Valék prófétája s vezére.

Kitűztem a piros zászlót,

S kivont éles kardom késztetett,

Fölgyújtsam az ó világot,

Megszabadítsam a népeket.

Hadra paizsot s vértet vettem.

Lovamra merészen ültem fel.

Gyí! vágtass, száguldj érettem!

A szabadságért hadd essem el!

Gyöngén ülém meg ménemet.

Csatában lovamról leestem.

Fölöttem paizsom szétrepedt

Fölkelnék, de ólom a testem.

A távol' síkra meredtem.

Amott a hősök még küzdöttek,

S köztük már nem lehettem.

Ah! álmaim nem teljesültek...

Fordította: Nehéz Mihály

Szomorú volt az életem

Szomorú volt az életem,

Beléje nem is szüremlett fény.

Elhangzott hattyú énekem,

S a síromhoz is közelgek én.

Előjönnek a megélt évek,

S felsejlik már számos árnyalak.

Elbúsít, a képekre nézek,

A rámák üresen állanak!

Bennük tettem nincsen énnekem,

Csak álmok, vágyak s töprengések.

Keserűen tölt el szégyenem,

Meddők voltak a szenvedések.

Miért vert bennem úgy a szívem?

Szeretteimért m'ért lobogott?

Miért a sok ébren éjjelem?

Tán tettekre valék hivatott?

M'ért roskadok a kereszt alatt?

Miért kaptam dőrén azt föl én?

S mit leltem én? Csak a síromat

Zord puszta örök hó mezején.

Fordította: Nehéz Mihály

A szökevény

Feledvén hazája baját

Kimenekült a nagy világba.

Örömek s vágyak útján járt,

A szerencséjét is próbálta.

Idővel megtért honába

Idegenből már megrontottan.

S unott lett népe világa

Egyszerű léte zsibajában.

Keservben meddő bújával

Megsorvadt, kis idő múltán,

Meg is halt szörnyű átkokkal

Megsápadt vértelen ajakán.

Amit vetett, azt aratta.

A dúlásban leégett a hon,

S hamvait a szél elszórta

A messzi idegen tájakon.

Pefltájev

Bajkál c. folyóirat 44. szám 3. o.

Fordította: Nehéz Mihály

Ki volt az a Besze és Buda?

Ősidők vitézei voltak.

Kik Udét és Besztét belakva

Számos törzset meghódítottak.

Indultak a mongol domboktól,

Jöttek nagy karéjban tümének.

Jöttek a Szelenga partjától,

Jöttek bátor lovasezredek.

A kék Dunánál megpihenvén,

Állították föl a sátrakat.

A költő a múltat megismervén,

Megtette vissza az útjukat.

Fordította: Nehéz Mihály

A népdalként fennmaradt verset Jurij Vinokur (74 éves) barguzini születésű mérnök szavai nyomán 1990 januárjában jegyezte le a fordító

Láttam boldog embereket

Láttam boldog embereket

E szomorú Földön jártomba'.

Láttam erényes életet,

Mely mint kristályforrás oly tiszta.

De az csak álom volt...

Láttam a Gonosz bukását.

Láttam a Pusztítás szellemét.

Láttam a Jó ragyogását

S az Igazság új születését,

De ez csak álom volt...

Láttam az emberi dühöt,

Amelyet elfojtott az Erély.

Láttam az Embert, küszködött

S mint vezérlé őt a Szenvedély.

De nem álom volt,

Ah, nem álom volt.

Pefitájev

Fordította: Nehéz Mihály

Burjátiában ez a vers megjelent orosz nyelven a Bajkál c. lap 43. Számában.

Erős az én lelkem...

Erős az én lelkem bú nem ölheti.

Tombolhat dúlhat a vihar.

Fölöttem, lelkem csak neveti

S nem rebbenti a zivatar.

A balsors bár letörte mindkét szárnyamat,

A csonkjait föl büszkén emelem.

S hetykén kihívom párbajra én a Fátumot.

A sors nem tört meg, erős a lelkem.

A messzi magasságok megnyíltak előttem.

Ki törekszik, nem törik meg a sors alatt.

S ha nagyok is kínjaim és béklyóban kezem,

De győzelmem ígéri a pirkadat.

Lelkem! Ne hallgass el, ujjongj és ne reszkess!

A kínoktól ne félj, mert hisz mik azok?

Legyen neked mindörökké idegen a test.

Szeress, higgy, remélj, mert vagyok!

A. Petrovics

A népdalként fennmaradt költeményt oroszul jelentette meg Szibériában a „Vosztocsnoje obozrenije" című folyóirat az 1893. évi 39. számban a 11. oldalon.

Fordította: Nehéz Mihály

Hattyúdal

Bánatos az érző szívem.

Ha úgy érzed, most is megérhetel még,

Jöjj s füstölögjünk együtt szívem

Lázadó különc sorsomon véges-vég.

Bútól nem alszom át éjszakát,

Borongó gondok űzik el az álmot

S pergő könnyek a szempillát

Mossák, miként hullámverés a partot.

Oly sivár az éltem nélküled.

Nem fűti szívemet kedves vonzalom.

Teljesült, amit mondtál: veled

Mostanra elzengett a hattyúdalom.

Ifjú napjaink elröppennek.

Elszáll vigalom, gyönyör elül.

Elcsendesülnek az érzelmek,

A szívünk kiszikkad és kihűl...

A. Petrovics

Fordította: Nehéz Mihály

A versek alatt szereplő megjegyzések arra utalnak, hogy az illető szövegeket kivétel nélkül orosz nyelvből magyarította Nehéz Mihály, a barguzini expedíció egykori tolmácsa.

Felbukkanásukra, felfedezésük bonyodalmas történetére először Borzák Tibor újságíró hívta fel a figyelmemet. Szerinte Bajkálon túli legendák gyűjtése közben, egy Eliaszov nevű orosz néprajzos, még a múlt század 30-as éveiben bukkant bizonyos dalokra, versekre, amik Petőfi—Petroviccsal kapcsolatban fönnmaradtak. A fordító úgy tudta, azóta újabbak is előkerültek. Az ő elképzelése szerint a szokatlan szibériai versköltésre úgy kerülhetett sor, hogy az az illető, akiről azt állították, hogy nem más, mint Petőfi, németül fogalmazhatta vagy mondhatta a szöveget, amit aztán oroszul lejegyeztek. Az orosz szöveg szájhagyomány útján fennmaradt, s bekerült a szibériai folklórba, azon keresztül pedig Eliaszov gyűjtéseibe. Az egyik ilyen versében (Rózsaszirmok) található rózsák és fülemülék azt jelzik, hogy e motívumokat nem helyi születésű ember használhatta. Szibériában ugyanis nem igen található rózsa vagy fülemüle... Ezek európai eredetre vallanak.

A szakmai bizonyításnak azonban ez inkább csak formális eszköze. Ennél jóval komolyabbnak tűnik az az összehasonlító vizsgálat, aminek során Petőfi egy-egy versével kapcsolatban igen feltűnő, mind szellemi, mind verstani rokonvonásokat mutattak ki. Az álmaim című verset, amelyet 1987 elején közölt oroszul a Bajkál c. burjátiai folyóirat (A.V. Gurevics 1928-as gyűjtése nyomán), a Véres napokról álmodom című Petőfi-verssel párosítják.

Véres napokról álmodom

Véres napokról álmodom,

Mik a világot romba döntik,

S az ó világnak romjain

Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már

A harcok harsány trombitája!

A csatajelt, a csatajelt

Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam

Föl paripámra a nyeregbe!

A bajnokok sorába én

Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet,

Fog lenni, aki bekötözze,

Fog lenni, aki sebemet

Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz aki

Homályos börtönömbe jő el,

S föl fogja azt deríteni

Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok

A vérpadon vagy csatatéren,

Lesz, aki majd holttestemről

Könyűivel lemossa vérem!

Berkesz, 1846. november 6.

Hasonló a helyzet a Szomorú volt az életem című szöveggel, amely Az utolsó ember című Petőfi verssel „rímel”... Az erről szóló összehasonlító elemzést Kéri Edit (Barguzinban járt amatőr Petőfi kutató, színésznő) hipotéziseiből kiindulva, Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem régi magyar irodalom tanszékének néhai docense, oroszt tanító feleségével, Együd Évával végezték el. Következtetésük aligha írhatta más a két orosz nyelvű verset, mint maga Petőfi.

Szuromi elemzését 1990-ben közölte a Békési Szemle február—áprilisi összevont száma (Két orosz nyelvű vers Petőfitől). A terjedelmes, szakszerű boncolgatásokon és verstani megállapításokon túl, így összegzi véleményét:

„Az ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete, száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus - így együtt hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csak szolgai másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset… Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres napokról álmodom...? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset - számunkra semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek.  (...) A két orosz nyelvű vers pusztán verselési technikája által is közvetlenül Petőfi saját alkotásainak minősíthető. A természetes logika elemi konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja, ebből pedig következik a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe…”

Bevallom, az itt csak töredékes részleteiben idézett alapos tanulmány számos helyen meghaladta szakmai ítélőképességemet. Eredetileg, párhuzamosan, magam is megpróbáltam egyfajta verstani vizsgálódást végezni, de mihelyst a konkrét feladattal szembesültem, összezavarodott bennem minden. Rá kellett jönnöm: hiába írtam több száz verset életemben, a költészet világáról inkább csak sejtéseim, megérzéseim vannak, a tudatosság, a szabályok szerinti költés nem kimondott erősségem. Miért kényszerítsem rá személyes impresszióimat az olvasóra, amikről könnyen kiderülhet, hogy csak a pillanat művei? No persze, vak tyúk is találhat szemet, s az is igaz, hogy Petőfi nekem legalább akkora szenvedélyem, mint annyi más nemzettársam számára; mégis: inkább meghajlok a mások rajongása előtt, anélkül, hogy féltékeny legyek a megosztott igazság miatt, tudván, hogy ebben is, mint annyi más, közös dolgunkban, szükség van a kimondatlan munkamegosztásra, a bizalomra és a hitre, amit Petőfi éppen azért tud olyan kiváló szintézisben képviselni, mert nyomtalanul tűnt el, olyannyira, hogy most minduntalan beléje botlunk.

Egy biztos: ha el is fogadnánk, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű versezetek valóban az ő művei, a legfontosabbal még mindig adósak vagyunk: annak a hiteles, cáfolhatatlan folyamatábrának a felrajzolásával, mely szerint a saját életközegéből erőszakkal kiszakított s egy másik, idegen világba és tilalmas rendbe kényszerített, lázadó költő hirtelen elhallgat és a felismerhetetlenségig összekuszálja a hozzá elvezető (esetleges) nyomokat.

A távoli Egyesült Államokban élő Makkai Ádám költőt az ezredfordulón ugyancsak megihlette a sokféle Petőfi-legenda, s egész kötetre rúgó, amolyan szentségtörő pamfletet írt (Úristen! Engedj meghalni! Petőfi Sándor pokoljárása és megidvezülése. Argus-CET Belvárosi Kiadó, Székesfehérvár—Budapest, 2003). A kötet szerkezete, műfaji változatossága és minden gátlástól megszabadult fantáziálása egy olyan torz és képtelen történetsort vázol föl Petőfi sokat vitatott életmenete kapcsán, hogy azon csak keserűen nevetni, illetve csak bosszankodni lehet. Ehhez a szerzőnek jócskán el kellett távolodnia mindenfajta nemzeti elfogultságtól és előítélettől, s gondolom, segítette őt az is, hogy 1957 óta távol él, a szellemi kísérletek szabad közegében, ahonnan könnyűszerrel és következmények nélkül föl lehet ereszteni a legképtelenebb léggömböt is, mert az elérhetetlen, kontinensnyi messzeségben nehezen éri utól a közvetlen számonkérés.

Makkai két irodalmi forgatókönyv közé sűríti Petőfije fura életútját, amely itt, e könyvben legalább annyi csodával terhes, mint a költő örök klasszikus elbeszélő költeménye, a János Vitéz. Lényegük, hogy olyan meghatározó világszellemek, mint Körösi Csoma Sándor és a Dalai Láma, a megnevezetlen világistenség (Fényalak) elé járuló, Segesváron éppen frissiben lekaszabolt Petőfit arra kényszerítik, hogy költészetében megfogalmazott eszményei valóra váltása, annak garanciája végett, térjen még vissza a való és a virtuális világ közé, éljen is, meg nem is, szelleme és költészete hasson is, meg nem is.

Makkai ugyanakkor közzéteszi Petőfi „halála után írt” költeményeit, köztük A fehéregyázi füzet verseit, majd A kaukázusi füzetet. Külön csokorba kötve, egy fiktív napló mellett, szibériai Petőfi-költemények is feltűnnek a könyvben, amelyek variációk néhány régi témára, s a szatirikus mű legsikerültebb részeit jelentik.

Bárhol is üssük föl a könyvet, a szöveg bármely sorából könnyen kitetszik, hogy képtelenségek halmazával van dolgunk, amúgy semmi sem igaz, amit az író föltálal, aki nem is törekszik arra, hogy legkevésbbé is elhitesse velünk fikcióját. A nevetségességig abszurd fordulatai arra jók, hogy minden pillanatban emlékeztessen velük: az egész premissza csak képzelgés.

Az apokrif versek esetében a legkisebb látszatmegfelelésre sem törekszik; a szándék ugyanis nem az, hogy hihetővé tegye azt, ami fantasztikus fordulatnak tűnik, hanem hogy jobban kiemelje az eredendő abszurditást.

Utólag felfejtve a történtek időrendi sorrendjét, joggal feltételezhetjük, hogy Makkai Ádámot már a barguzini expedíció után közvetlenül megragadta a téma, ugyanis egy apokrif Petőfi-vers már 1990-ben napvilágot látott egy amerikai magyar irodalmi folyóiratban NN: Szibériai költemények címmel. A haldokló hattyú c. ciklus alatt közölt magyarázat szerint a szöveg állítólag Kínán keresztül érkezett és Ibrahim Vasziljevics Karakamenyszkij küldte a Burját-Mongol ASZSZK-ból. Ez előbb az ujgurokhoz került, majd onnan Budapestre. E verseken állítólag a "hiteles" Petőfi Sándor aláírások voltak, a többi "diktálással" cirill betűkkel íródott. A hagyomány szerint a versek leírója Joszif Ivanovics Dolgorecsnij volt. Ugyanezen versek "eredetijét" ama bizonyos Karakamenyszkij lóháton vitte Barguzinból Törökország felé, de őt elfogták s a verseket megsemmisítették.

Így hangzott az “eredeti” vers útlevele.

És valahogy senkinek sem tűnt föl igazán, hogy tréfa ez a javából. (És ezen később a szerző Makkai csodálkozott a legjobban…)

Azokban a hónapokban indult be a bukaresti Romániai Magyar Szó hétvégi kulturális melléklete, a Szabad szombat, amelynek utolsó oldalán Higgyük? Ne higgyük? címmel rovatot indítottunk, amelyben különféle valószínű vagy valószínűtlen hipotézisekről közöltünk anyagokat, mint amilyenek a repülő csészealjak vagy földönkívüliek látogatásai. A haldokló hattyúnak eszményi helye volt az illető rovat; átvettük, anélkül, hogy tudtunk volna a készülő Makkai-mű már alakuló tervéről.

Íme, befejezésül, a Makkai-féle hat részből álló, jó szándékú „hamisítás” nyitó darabja, aminek eredetére és helyére a könyv megjelenésével cáfolhatatlanul  fény derült:

Haldokló hattyúm, szép emlékezet,

mért emlékezzem, itt és most, terád?

"Mert cukortalan, híg orosz teád

azt gőzöli, hogy ím, elérkezett

a szembenézés ideje, tehát

mindaz, mi volt, most majd eléd mered,

s nem kérdi senki, hogy elismered

vagy sem, e múltnak száz árnyoldalát

A tea-gőz nem oszt és nem szoroz,

Felebarátom, a lándzsás, orosz 

paranccsal élve döfte át vállam.

Vodkát vedelne mind, a burját-mongol,

S humiszban (!) ázik. Vodkára csak gondol,

Múltamat itt, közöttük hogy találjam?

Születtek aztán olyan Petőfi-apokrifok is, melyekről messziről lerí a szatirikus—parodisztikus szándék. Ezek egyik kabaréízű példánya Timár György kézjegyét viseli („Még nyílnak a sírok a morvai síkon, / Még vár soraimra a büszke Kazány. / De én, íme, daccal az égre sikítom, Hogy Barguzin, itt van a drága hazám!”), s felismerhetően a Szeptember végén motivumaira épül.

Csíkszereda, 2014. augusztus 5.