KISEBBSÉGBEN: Küldetés – pusztulás idején

Cseke Gábor olvasónaplója

A mai világnap-divat ránk zúdított özönében jóformán föl sem tűnik június 20-a, pedig ha alaposan megnézzük, immár 14 esztendeje, hogy az ENSZ közgyűlése a menekültügyre fókuszáló világnappá nyilvánította e dátumot. Előtte csak az Afrikai Egységszervezet szentelt 1975-től egy napot az afrikai menekültek egyre növekvő tömegének, ám a jelenlegi statisztikákat tekintve tavaly, 2013-ban már olyan rekordméretű menekülthullám szabadult a világ országaira, amilyen a II. világháború óta nem ismeretes.

A sajtóban közölt adatok szerint 51 millióan menekültek el otthonukból fizikai, anyagi, szellemi, vallási stb. fenyegetettség miatt. Ez mindenképpen iszonyatos mennyiségnek tekinthető, hiszen jóformán Anglia jelenlegi összlakosságával vetekszik!

De vajon emlékszik-e valaki még a kezdetek kezdeteire, amikor a nemzetközi közvélemény először szembesült szervezetten a hazájukat elhagyni kényszerülők égetően sürgető problémájával? Jóformán száz esztendeje, hogy történelmünk porondján  a menekültek tömegesen jelen vannak. A kérdést az első világháború tette globálissá, amikor is főként oroszok, örmények, majd olaszok, spanyolok, németek milliói kényszerültek elhagyni korábbi hazájukat, lakhelyüket. S talán ma már azt is alig tudjuk, milyen áron és milyen körülmények között.

„De hisz ez csak irodalom!”

A kezdeteket inkább még csak bravúroskodó, elszigetelt, jobbára magánkezdeményezésű humanitárius gesztusok romantikája uralta, amikor is a népmesei „szerencsét próbálni" bizonytalan aktusa Damoklész kardjaként lógott minden menekülni vágyó sors fölött. Mindezekről ma már elsősorban csak a korabeli sajtó hasábjain - ha! - olvashatunk, de az egy napig élő hírlapi információk - hiába, ez a sajtó sorsa! - a közösségi emlékezet elől többnyire elzárva, raktárpolcokon alusszák örök álmukat. Emlékőrzőnek számunkra inkább csak az irodalom valamilyen vállfaja marad, még akkor is, ha az elérhető írott szövegek valóságtartalma olykor erősen megkérdőjelezhető.

Így történhet meg, hogy a törökországi örménység 1915-ös tömeges deportálását, részben elpusztítását, a megmentésükre irányuló nemzetközi próbálkozásokat, az ellentmondó sajtóhíreken túl mi sem „dokumentálja" ma jobban Franz Werfel örökérvényű regényénél (A Musza Dagh negyven napja), amelyre mindig lehetett ugyan legyinteni: "ah, de hisz ez csak irodalom!" (egy török újság egyenesen így minősítette közvetlenül megjelenése után: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!"), de lehetetlen volt félresöpörni. A történelmi tények makacsok: ha elrejtik, elhallgatják őket, valamilyen módon csak visszaszüremkednek az írásbeliségben, a valahol mindig éber írói lelkiismeret felelős silbakolása révén. Az örmények ügyében történetesen a zsidó Franz Werfel volt az, aki a huszadik század harmincas éveiben képtelen volt úgy elmenni e közel száz éve történt népirtás tragédiája mellett, mintha nem történt volna semmi.

Megfigyelhetjük, ahogy a regényben Johannes Lepsius tiszteletes a helyzet ismeretében, jól dokumentáltan ismételten kéri a németországi diplomácia közbelépését a török hatóságoknál, de udvarias kimagyarázkodásnál egyebet alig vált ki vitapartneréből, a külügyminiszteri kabinetet őrző titkos tanácsosból.

„— A Dardanellák, a Kaukázus, Palesztina és Mezopotámia, ezek ma elsősorban nem török, hanem német frontok, Lepsius úr. Ha összeomlanak, egész hadiépítményünk összeomlik. Igazán nem fenyegethetjük a törököket saját öngyilkosságunkkal anélkül, hogy nevetségessé ne válnánk. Bizonyára felesleges rámutatnom arra, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít őfelsége a császár a mi keleti hatalmunknak. Ön talán nem tudja, hogy a törökök éppenséggel nem adósainknak, hanem ellenkezőleg, hitelezőinknek érzik magukat? Az antant-barát áramlatok még ma is rendkívül erősek a török kormányban. Elárulhatom önnek, hogy a bizottság egyik igen befolyásos csoportja szívesen pártolna át a másik oldalra és kezdene béketárgyalásokat az ellenséges szövetséggel, inkább ma, mint holnap. Akkor aztán könnyen megérhetné, hogyan hunyja majd be mindkét szemét ugyanaz az Anglia és Franciaország, amelyik ma olyan hangosan jajveszékelve háborodik fel az örmény borzalmakon. Ön az igazságról beszélt, Lepsius úr? Az az igazság, hogy ebben a játékban a törökök kezében van a tromf, hogy végtelenül óvatosnak kell lennünk és a lehetőségek határain belül kell maradnunk.”

Mindez hajszálpontosan összecseng a történelem által feljegyzett német külügyminiszteri állásponttal (idézi Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 2013. című könyvében):

„Egy szövetségesünk háború alatti megszégyenítése példátlan eset lenne a történelemben. Nekünk egyetlen célunk az, hogy Törökországot a mi oldalunkon tartsuk a háború végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények vagy sem."

Sajnálatos, hogy az ún. "magyar érdekek" hosszú távon is épp ehhez a szövetségesnek vélt szemlélethez igazodtak! Ugyanakkor mindvégig emlékezetes marad Werfel könyvéből az a párbeszéd, amit a török Enver pasa és az örmények ügyében közbejáró Johannes Lepsius német tiszteletes az úgynevezett „belső ellenségek" kezeléséről folytat:

„- Most én teszek fel önnek egy kérdést, Lepsius úr. Németországnak szerencsére nincs belső ellensége, vagy csak nagyon kevés. De tételezzünk fel olyan körülményeket, hogy vannak, mondjuk elzászi franciák, lengyelek, szociáldemokraták, zsidók, mégpedig sokkal többen, mint a valóságban. Vajon nem helyeselne ön, Lepsius úr, ebben az esetben minden eszközt, hogy megszabadítsa súlyos küzdelmet vívó, ellenséges világ által ostromolt nemzetét a belső ellenségtől? Akkor is olyan embertelenségnek találná, ha a háború kimenetelét veszélyeztető néprétegeket egyszerűen felpakolnák, és távoli, lakatlan vidékre száműznék?

Johannes Lepsiusnak mind a két kezével meg kellet kapaszkodnia, nehogy felugorjék, és hadonászni kezdjen:

- Ha népem vezetői - kiáltja nagyon hangosan - igazságtalanul, törvénytelenül, embertelenül (keresztényietlenül, volt már a nyelvén) bánnának más fajú vagy más gondolkodású honfitársaikkal, abban a pillanatban megtagadnám Németországot, és Amerikába költöznék!

Enver pasa hosszan felpillant:

- Szomorú dolog lenne Németországra nézve, ha mások is úgy gondolkoznak, mint ön. Annak a jele, hogy azon népéből hiányzik az erő, hogy kíméletlenül keresztülvigye nemzeti akaratát.”

Mi pedig jól tudjuk, hiszen szüleink közelebbről is átélhették, hogy e könyvbéli vita után alig két évtizeddel Németország náci elitje csalhatatlan érzékkel csakazért is „megtalálta" a mindenért hibáztatható és felelősségre vonható belső ellenségét, amellyel szemben hazafias kötelességének érezte kíméletlenül elbánni. A török példa tehát jó táptalajra talált, s történelmi tény, hogy minden reményt túlszárnyalva – „kivirágzott".

Küldetések?

Johannes Lepsius tiszteletes, a regény tanúsága szerint, a végsőkig elmenve próbálta teljesíteni önmagára szabott misszióját. Ilyenkor mondják azt, hogy „minden követ megmozgatott" az üldözött és fenyegetett örménység megmentése érdekében. Nem őrajta, nem is a meggyőző erején múlott, hogy kiderüljön: mindvégig illúziót kergetett, mert akik ténylegesen tehettek volna az ügy érdekében, azok vagy idő előtt megtorpantak, vagy tehetetlenségüket próbálták meg óvatosan kimagyarázni. Az a kevés ember, akiket emberiességből bármilyen kis tettre – de tettre! - buzdított a tiszteletes elszántsága, tulajdonképpen nagyon jól tudta, hogy cselekvésével a lehetetlent ostromolja, hiszen a világot sokkal jobban foglalkoztatja a süketet és vakot játszó többség „megmentése", mint egy hamis, bűnbakk-kereső, kirekesztő értékrenddel való tettleges szembefordulás. A végső, a valóban világmegváltó áldozattól rendre visszatorpantak...

1938-ban, két évtizeddel az örmények félig-meddig elhallgatott tragédiája után az emberiesség globális ügyét újabb merész kihívás tűzi napirendre: az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Franklin Delano Roosevelt kezdeményezésére a Genfi-tó partján, egy kellemes franciaországi üdülőhelyen, Evian-les-Bains-ben - a már akkor világhíres eviani gyógyvizek festői hazájában - a rendre fasizálódó, újabb világháború rémével viaskodó Európa viszonylag csöndes kebelén, a meglehetősen bizonytalankodó, ólomlábú Népszövetség tőszomszédságában 32 ország hivatalos küldöttsége ül le napokon át tárgyalni a mind fenyegetőbbé váló nemzetközi menekültügyről.

Időben közvetlenül az Anschluss után vagyunk, amikor a Harmadik Német Birodalomban pánikszerűen fölerősödik az egzisztenciájukban fenyegetett politikai, faji, nemi stb. kisebbségek - ellenzékiek, zsidók - menekülési vágya, de már tömegesen vándorolnak ki a Szovjetunióból, illetve a polgárháborús Spanyolországból is. Mindenütt javában érződik, hogy a világ vészesen megbolydult, sok helyen erősen kérdéses az emberhez méltó élet biztonsága - a menekültügy globalizálódása ott van a levegőben, és több-kevesebb mértékben, gyülekező viharfelhőként lebeg a világ feje fölött.

Az eviani konferencián a dicséretes nagy számú jelenlévő mellett - elsősorban Dél-Amerika és Nyugat-Európa országai képviseltették magukat - sajnálatosan számon tartanak nagy hiányzókat is, mint a Szovjetuniót, Németországot, Olaszországot, Portugáliát, Japánt. A terítékre vitt, megoldásra váró probléma amennyire égetően sürgető, annyira ingoványos is. A tanácskozás pedig ahelyett, hogy azonnal a lényegre térne, mindenekelőtt azzal kénytelen szembenézni, hogy egyáltalán, ki is számítson menekültnek, és ki milyen okmányokat biztosítson a számukra, hogy ténylegesen biztonságba kerülhessenek? Ehhez egymástól jócskán eltérő törvényi szabályozásokat, szokásrendet, hagyományokat, gyakorlatot, értelmezést, gazdasági lehetőségeket stb. kell előbb ismertetni, egymásnak szögezni, majd összecsiszolni viszonylag rövid idő alatt, miközben a küldöttségek inkább csak általános, szűkkörű felhatalmazásokkal érkeztek Evianba.

Jelen voltak még, de csak a meghallgatottakkal való tanácskozás erejéig, a menekültekkel foglalkozó vagy azokat képviselő mindenféle szervezetek, akiket végül egy albizottság hallgatott meg, minden kötelezettség nélkül. A konferencia fennmaradt dokumentumaiból az derül ki, hogy mind a szervezők, mind a résztvevők igyekeztek úgy tenni, mintha az időszerű menekültügyi helyzet általánosan bárkire vonatkozna, miközben igen jól tudták - a napi politikai fejlemények és széljárások egyértelműen erre engedtek következtetni -, hogy a menekültek nagy többségét a Németországban mind kíméletlenebbül és intézményesen üldözött, gazdasági-szociális pozícióiból kiforgatott zsidóság teszi ki. Ezzel magyarázható az is, hogy a megfigyelők többé-kevésbé a különféle zsidó és cionista szervezetekből álltak. És igaz, hogy Kelet-Európa hivatalosan nem képviseltette magát, de a megfigyelők között azért nagy számban voltak jelen keletről érkezett megfigyelők, újságírók.

A magyarországi zsidó hitközség nevében Eppler Sándor volt jelen Evianban, Sós Endre újságíró egyenesen eligazító könyvecskét készült írni a konferencia által kidolgozandó menekültügyi tudnivalókról. Az Újság című lapot Békessy Imre tudósította, fia pedig, aki akkor már Hans Habe néven német nyelven alkotó prózaírói karriert készült befutni, a Prager Tagblatt népszövetségi tudósítójaként asszisztált az eviani eseményeknek. Neki köszönhető az a regény, amely érzésem szerint mindmáig nem nyerte el az őt megillető helyet a világirodalomban, annak ellenére, hogy mind a tárgyválasztás szokatlan merészsége, mind a feldolgozás korszakokat átfogó általánosító ereje, erkölcsi—filozófiai mélységei máig ható időszerű tanulságokig vezetnek.

Szokatlan „árajánlat"

A küldetés című regény (megrázó tévéjáték is készült belőle 1988-ban Szántó Erika rendezésében és forgatókönyve alapján), hosszú belső érlelés és fontolgatás után, 1966-ban született meg, s magyar megjelenésére még további húsz évet kellett várni. Írója - magyar nevén Békessy János (Hans H.B. = Habe) - német iskolába járt, mindvégig németül alkotott, de tökéletesen beszélt magyarul - akkor már maga mögött tudta életművének jelentős részét (dióhéjban róla: élete 66 éve alatt 6 felesége volt, 18 napilapot alapított, 23 regényt írt, amelyek szerte a világon több mint 15 millió példányban, több mint 20 nyelvre lefordítva jelentek meg), s a regényhez fűzött megjegyzéseiben leszögezi: „Több mint huszonöt éven át teherként és kötelességként hordtam magamban mindazt, amit az evian-les-bains-i konferenciáról és a Benda-küldetésről tudtam. Megőriztem a professzorral folytatott beszélgetésekről készített feljegyzéseimet csakúgy, mint a konferenciára vonatkozó anyag egy részét." Művét ugyanakkor „történelmi regénynek" nevezi: „Megszoktuk, hogy a történelmi regény fogalmán a távoli múltban játszódó regényeket értsük. Vannak azonban olyan történelmi regények is, amelyeket a jelen fuvalma leng át; történelmiek, mert az alapjuk történelmi esemény, mindamellett regények. Ez a regény is ilyen."

A küldetés neves bécsi orvosprofesszorát, Heinrich von Bendát valójában a magyar származású héthársi Neumann Henrik világhírű fülgyógyász alakjáról mintázta (akit a „Királyok orvosának” neveztek, mivel ő kezelte a román, a spanyol, és az angol királyt), aki valóban ott volt az eviani konferencián, ugyanakkor szállodai szobaszomszédok lévén, számos bizalmas beszélgetést folytatott a témáról a számára amúgy ismerős szerzővel; Hans Habe a huszas évek elején páciense volt a doktornak, ráadásul Neumann Henrik a család barátjának is számított.

Igen fontos és kényes mozzanata ez a történetnek, ugyanis legfőbb erkölcsi tétje kizárólag csak a regényben hagyott nyomot - nevezetesen, hogy a professzor tulajdonképpen a német hatóságok kifejezett utasítására jelent meg a konferencián - természetesen az ausztriai zsidó közösség nevében -, ismertetni a résztvevőkkel a németek „humanitárius" ajánlatát: hajlandók 250 dollárnyi fejpénz ellenében lemondani zsidó származású (németországi és ausztriai) polgártársaikról, az őket befogadó célországok javára. Ez a nyílt emberkereskedelemre emlékeztető javaslat, bár a regény nyomán kitörölhetetlenül mindegyre jelen van a köztudatban, a konferencia dokumentumait alaposan áttanulmányozók szerint még csak utalásként sem tűnik föl az eviani találkozó jegyzőkönyveiben, illetve egyetlen hajdani résztvevő tanúsága sem támasztja alá.

Kinek higgyünk hát? A kutatóknak, avagy Hans Habénak, aki váltig állította, hogy regényének értesülései szinte kivétel nélkül Neumann professzortól származnak.

Ismervén a hivatalos dokumentumok keletkezésének és megőrzésének bonyolult és csöppet sem problémátlan ügymenetét, hajlanék arra, hogy hagyjuk feloldatlanul a kérdőjelt, de fogadjuk el további elemzésünk alapjául a regény teremtette valóságot, mint olyat, ami épp abból a szándékból született, hogy képesek legyünk szembenézni az emberies cselekvés és a szervezett fajirtáshoz vezető idegengyűlölet egymásnak feszülő dilemmáival.

Maga az a tény, hogy egy zsidó származású, kivételes tehetségű és erkölcsi tartású értelmiségi kapható volt egy ilyen gyalázatos árajánlat képviseletére, egy sor újabb kérdőjelet és kételyt nyit az emberben. (Pedig ha a konferencia dokumentumaiban nem is szerepel a 250 dollárra utaló javaslat, a későbbi történelmi gyakorlat éppen Románia példáján keresztül vált az emberkereskedői törekvések árulójává, hiszen nyílt titok, hogy az 1989-es rendszerváltás előtti évtizedekben, tekintélyes fejpénz ellenében, a román hatalom előszeretettel árusította ki az ország németségét, illetve zsidó származású lakóit.)

Az alku

Benda professzornak igazából nem sok választása maradt: miután egyik pillanatról a másikra letartóztatják, elhurcolják, majd módszeresen megkínozzák, ráadásul legjobb barátját mitegy figyelmeztetésül, nyomatékként hidegvérűen agyonverik a szomszédos börtöncellában, fiatal feleségét és gyermekét mentendő, fejet hajt a kérésbe csomagolt hatalmi parancs előtt. És amíg a végzetes útra készül, felesége könyörgését hallgatva, hogy használja ki a távozását a menekülésre, ne törődjön az itthonmaradottak sorsával, mentse magát, ahogy tudja, Benda professzor képtelen a saját problémáit mérlegelve szemlélni a világot. Orvos ő, aki felesküdött a betegségek ellen, nem a beteg szenvedésének részletei kötik le a figyelmét, hanem a baj leküzdésének a mechanizmusa, a versenyfutás az idővel, a globális felelősség. A rafináltan perverz elgondolás kitervelői jól választottak, amikor „megbíztak" benne: a professzornak nem kellett több, mint keresztülmenni az átélt kényszerítő eseményeken, és ezalatt egycsapásra magáévá tette a küldetés lényegét: anélkül, hogy megbízói logikáját átvette volna, faj- és sorstársai megmenekülésének egyetlen lehetséges esélyét látta meg a reá bízott feladatban. Erkölcsileg mélységesen viszolygott minden kétes értékű alkutól, ám miközben az ausztriai helytartó a misszió lényegét magyarázta neki, Bendában furcsa megvilágosodás ment végbe.

„-  Mi gátolja a birodalmi kormányt, hogy közvetlenül lepjen kapcsolatba a külföldi kormányokkal? - kérdezte a professzor.

-  Mivel ezt ön is jól tudja, a választ megtartom magamnak. Azonkívül egy zsidó jobban ecsetelheti a zsidók helyzetét.

-  Még nem mondtam igent, birodalmi helytartó úr.

-  ... Ha a nagytakarításnál kiderül, hogy valamilyen áru fölöslegessé vált, akkor vagy eladják vagy megsemmisítik. Még egyet szeretnék hangsúlyozni: természetesen elutasítjuk a zsidópénzt. Ha a külföldi kormányok menekültügyi konferenciát hívnak össze, akkor fizessék is meg a zsidók árát.

...Eufóriás érzés fogta el a professzort arra a gondolatra, hogy csak gyűlölte, rettegte, de nem vetette meg eléggé a bűnös uralmat. Most maga a főporkoláb nyitott előtte ablakot a világra. Harminckét ország képviselői gyűlnek össze Evianba. A Führer és helytartója nem semmisítheti meg a zsidókat anélkül, hogy előbb üzletet ne ajánlana, félmillió zsidót százhuszonöt millió dollárért, hoci-nesze. Talán sorvad már a nagyzási őrületbe esett rendszer, talán magában hordja a csőd csíráit. Milliókat kobzott el, de ez a pénz már mit sem ér, akár a rablott bankjegy, amelynek számát ismeri a rendőrség. A rendszer nem boldogul ellenfeleinek pénze nélkül. Váltságdíj. Az emberrabló által követelt váltságdíj a bűnöző meghajlása a törvény előtt. A kifizetett váltságdíj viszont a törvény meghajlása a bűnöző előtt. Mindegy. Evian-les-Bains. A híres vesegyógyhely... De talán nemcsak a vesét, a lelkiismeretet is tisztára mossa Evian. Ha vállalja a küldetést, harminckét nemzet képviselőivel beszélhet...

Nem utasítja el a küldetés vállalását, mondta, de három feltételhez kell kötnie: bocsássák szabadon zárkatársát, dr. Hugó Schönglas ügyvédet, szüntessék be a zsidóüldözést az eviani konferencia tartamára, adjanak kiutazási engedélyt feleségének és gyermekének..."

Utóbbi feltételét természetesen nem fogadják el, viszont minden egyébben biztosítják a játékszabályok korrekt betartásáról.

De vajon lehet-e, szabad-e hinni ennek a velejéig erkölcstelen hatalomnak? Nincs más választás: ez maga a küldetés! Mint ahogy agyonvert barátjának az volt a küldetése, hogy nyomorultul belehaljon a kínzásokba. Az ő küldetése a professzor lelki megrendítése volt. A hóhérok precízen és alapos háttérismerettel dolgoztak: úgy manipulálták áldozataikat, ahogy a birodalmi érdekek diktálták.

Mindez olyan apró részletben is megnyilvánult, mint a konferencia helyszínének a „kiválasztása" a szervezők részéről. Először semleges, svájci területre gondoltak, ám a svájci hatóságok óvatoskodó kérésére lemondtak az eredeti tervről és a közelben, francia területen választottak a tanácskozáshoz „eszményi" színteret. Hans Habe szerint:

Az államférfiak - mint Karlsbad, Bécs, Verona, Utrecht, Genf, Jalta és Locarno példája is mutatja - mindig előnyösnek tartották, hogy a szenvedő emberiség problémáit a legkellemesebb éghajlat alatt és a legjobb turisztikai körülmények között oldják meg."

Így aztán, a készülődő háború „országútján" Evian viszonylag könnyen elérhető és befolyásolható volt a hivatalosan távolmaradt német birodalmi érdekek által is.

Tárgyalások

Benda professzor küldetésének egész ideje alatt megszállottan tárgyal. (Ebben nem csupán irodalmi rokonlélek a Werfel által megformált Johannes Lepsius tiszteletessel.) Utazás közben, majd szállodai magányában, alattomosan rátörő rosszullétei idején többszörösen végigfuttatja magában megbizatásának tétjét, és bár undorodik a kufárkodás közvetítői szerepétől, mind jobban ráébred arra, hogy a zsidóságnak, s általában az üldözötteknek valójában nincs alternatívájuk: vagy segít rajtuk a magát demokratikusnak, emberségesnek nevező Nyugat, vagy elnyomóik, üldözőik teszik azt velük, amit éppen csak akarnak.

Vitái során rendre meg kell küzdenie az eviani küldöttekkel, akik igazából, bár mélységesen megértik a menekülni vágyók sorsát, azért nem lelkesednek a fejpénzben kifejezett váltságdíjért, mert... És itt aztán elsorolnak mindenféle kifogást, szempontot, bökkenőt, amelyeken rendre megtörik a szavakban kifejezett jószándék; nem lehet véletlen, hogy máig él az a nácik által hangoztatott vélemény, miszerint Evianban tulajdonképpen nem is a németországi antiszemitizmus lepleződött le, annál inkább a demokratikus nyugat közömbössége, amely képtelen volt közös nevezőre jutni a Németországban fölöslegessé váló embertömeg befogadását illetően. Nem egy esetben a zsidóság képviselői is hajlottak arra, hogy az eviani küldöttek határozatlanságát, a konferencia döntésképtelenségét és halogató taktikáját tegyék felelőssé a második világháború során bekövetkezett népirtás következményeiért. (Konrád György például 2014-ben is így aposztrofálja – nyilván, erős túlzással - az Evianban történteket: „1938-ban a nyugati demokráciák a franciaországi Evianban megállapodtak abban, hogy nem adnak menedéket a náci megszállás alá kerülő Európából menekülni próbáló zsidóknak, és nem engedik behajózni őket Palesztinába, az ókori Izrael területére.")

A konferenciát kezdeményező Egyesült Államok, látván a megegyezés esélyének szétfoszlását, mentené a menthetőt és csekélyke eredményként legalább egy menekültügyi kormányközi bizottság létrehozását szorgalmazza, londoni székhellyel. Jellemző, hogy a nemzetközi vitákban már akkor is leginkább akadékoskodó britek végül belemennek a „játékba", hiszen tudják az örökigazságot: ha egy problémát el akarsz ásni, alakíts bizottságot!

A konferencia iránti felfokozott várakozásokra jellemző az Egyenlőség című magyaror nyelvű lap 1938. június 23-i számában megjelent tudósítás, amely hírül adja, hogy „néhány év alatt az Egyesült Allamok területén egymillió zsidó emigráns fog otthont találni ... ", továbbá, hogy „az angol kormány be fogja jelenteni, hogy melyik angol gyarmat és domínium területén telepíthető le nagyobb számú zsidó menekült". A cikkíró szerint „a július 6-i eviani konferencia lehetővé fogja tenni, hogy Európából most már nagy tömegekben vándorolhassanak ki azok a zsidók, akiknek itt maradása lehetetlen lett." A magyar nyelvű tudósítások általában is lelkendezőek, túlzottan sokat ígérőek, távol állnak a realitásoktól -  ezért aztán a későbbiekben lefegyverzőkké, demoralizálókká válnak a tényleges vészkorszak idején.

Malomkövek, kérdésekkel

Benda professzort két oldalról is szorítják a megbizatások: egyfelől a hatalmi kényszernek kell mindenáron megfelelnie, másfelől csak olyasmit képes személyesen is képviselni, amiről tudja, hogy népének sorsát ha nem is váltja meg, de helyzetét enyhíti, reményeit ébren tartja, szenvedéseinek valamelyes értelmet ad. Összeegyeztethető ez a homlokegyenesen ellentétes két szempont, amelyek mégsem oltják ki egymást, annál inkább felőrlik a küldetést végrehajtó, áldozatnak odadobott idős orvos egészségét és pusztulását okozzák? Ebben rejlik mind a küldetés, mind a helyzet – és a könyv – mélységes tragikuma.

A regényben a professzort küldetése végén, hazatérés közben éri a halálos szívroham a vonaton - miközben keserűen gondol arra, hogy az ő kétségbeesett, vitatott próbálkozásán kívül senki sem vállalkozott megmártózni abban a bűzlő mocsárban, amit a helyzet orvoslása folytán lehetetlen megkerülni. Valójában viszont, Neumann fülgyógyász a konferencia után még egy évet él: segélyeket gyűjt az üldözöttek számára, előadásokat tart az Egyesült Államokban. 1939-ben éri a halál, New Yorkban, s ezzel végérvényesen magával vitte a személyes tanúságot a nyolc évtizede történt eseményekről, amelyeket azóta is annyi legenda és mítosz éltet, s amelynek dokumentációs anyaga jobbára ma is feldolgozatlan.

A tények azonban tények maradnak: az emberirtással párhuzamosan természetesen embermentés is történt - sajnálatosan, ennek hatékonysága, éppen mert jobbára csak az egyéni fellépések, személyes felvállalások, alkalomszerű és hozzávetőleges akciókban nyilvánultak meg, csepp maradt a tengerben –, ugyanakkor az eviani konferenciát követő évek számos életmentő próbálkozása fullad tragikusan kudarcba.

... A St. Louis nevű óceánjáró gőzhajó például, amely fél évvel a Kristallnacht után indult el (1939. május), fedélzetén közel ezer németországi zsidóval, nem kapott engedélyt, hogy utasai kiszálljanak Kubában, ahová pedig utasainak vízumuk volt, vagy az Egyesült Államokban, és kénytelen volt visszafordulni Európa felé; utasainak egy részét Anglia fogadta be, és ezek megmenekültek, a többieket a nácik két-három évvel később Nyugat-Európa országaiból (Belgium, Hollandia, Franciaország) deportálták; a hajó tragikus kalandja „az elátkozottak utazása" nevet kapta.

... A Struma, amely Konstancából panamai zászló alatt futott ki Palesztina felé (1941. december 12.), Isztambulból német nyomásra kénytelen volt visszatérni a Fekete-tengerre, s ott - a két és félhónapnyi út után - találat érte és elsüllyedt, fedélzetén a zsidó menekültekkel.

... Anglia az ún. Fehér könyv-ben (White Paper, 1939), amelyet a gyarmati ügyek minisztere adott ki, erősen korlátozta a fennhatósága alatt álló Palesztinában befogadható zsidók számát, és mindvégig csak korlátozott számban bocsátott ki bevándorlási engedélyeket: úgy ítélte meg, ellenséges országból nem köteles befogadni még menekülteket sem.

Vajon, mit szólt volna mindezekhez Benda professzor - amennyiben megélte volna?

Monhatjuk azt, hogy a menekültügy ma már túllépett a kezdeti bizonytalanságokon, a népek pedig példásan teszik azt, amire nemezetközi szerződésekben köteklezték magukat?

Avagy Evian tétova, bizonytalankodó szelleme, logikája tovább él a mai gyakorlatban?

 

Csíkszereda, 2014. júliusában

Kimaradt?