Megérkezésemet követően – mint cserediák érkeztem Izlandra 2014 januárjában – akaratlanul is keresni kezdtem, hogy mitől az Izland, ami. Hogy mitől tartjuk különösnek? Kicsinysége – 320.000 lakos -, némileg rémisztő földrajzi elhelyezkedése, vagy szokatlanul sok zenei tehetsége miatt? Mi igaz abból, hogy az izlandiak hisznek az elfekben és más természetfeletti lények létezésében, és vajon ma is szájon csókolják-e egymást a családi vacsorákon?

Az izlandi nemzetkarakterisztikát nagyon veszélyes lenne bármilyen formában is felállítanom, de van egy kisebb szelet ebben a rendszerben, ami vizsgálatra érdemes, és bizonyosan összefüggésben áll az előbbiekkel. Nem utolsósorban pedig a politikai antropológia vizsgálódási körébe tartozik.

Izlandon 2009-ben alakult meg The Best Party (továbbiakban Best Party) néven az első viccpárt. 2010-ben a Best Party a reykjaviki önkormányzati választásokon a legtöbb szavazatot kapta, a főváros polgármestere a színész, író, komikus  Jón Gnarr lett. Hogy miért találtam vizsgálatra érdemesnek ezt az eseménysorozatot? Politikai antropológiai tanulmányainkból számomra a legalapvetőbb, a politikai antropológia tárgykörébe tartozó fogalom a “hatalom” fogalma volt. „Hatalom, befolyás, erőszak, elnyomás, kihívások és válaszok tagolják a szimbolikus teret, függések és kötődések, kényszerítések és ellenállások osztják meg a társadalmak tagjait, csoportjait. Ahol politika van, ott erők feszülnek egymásnak, ott rendet szab, aki erősebb, fölébe kerül az alávethetőknek” (A. Gergely, 1996). Hogyan összpontosul a hatalom egy olyan ember kezében, aki gúnyt űz a hatalomból és a hatalom birtokosaiból, miközben ő maga is azzá válik? Hogyan szerezheti meg mégis ő ezt a hatalmat?

A másik fontos vizsgálódási területe e szakantropológiának a társadalomszervezet maga. Számomra felettébb izgalmas kérdésnek tetszett, hogy miképpen befolyásolja egy viccpárt, egy tulajdonképpen program nélküli párt e szervezetet? Hogyan képes összetartani, hogyan képes irányítani, és megváltoztatja-e, és ha igen, miként a polgármesteri szerepet, a tulajdonképpeni uralkodói szerepet ebben a körülbelül 115 ezer főből álló közösségben?

Izlandon tehát 2009-ben alakult meg a Best Party, melynek alapítója, vezetője, és polgármesterjelöltje, ahogy egy interjúban megjegyzi, kezdetben azt sem tudta, hogy valójában a miniszterelnöki vagy a polgármesteri szék megszerzéséért fognak politikai kampányt indítani (Gnarr, 2013). A 2008-ban kirobbant gazdasági válsággal való időbeli egybeesés nem véletlen. A válság Izlandot nagyon mélyen érintette, az izlandi valuta értékéből ⅔ részt veszített, a munkanélküliek aránya hirtelen magasra szökött. A történelemben eddig sosem látott mértékű gazdasági összeomlás következett be, az ország gazdaságát a válság mértékével összemérve (Economist, 2008).

Milyen hatással lehetett ez az ország polgáraira? 2009 januárjában nagy tüntetések zajlottak a fővárosban. 2013-ban az ENSZ által a világ kilencedik legboldogabb országának tartott államában (ENSZ, 2013) hatvan év után először könnygázt vetett be a rendőrség a tüntetők ellen (NYTimes, 2009). Jón Gnarr a következőket vallja egy 2010-ben adott interjúban: „Soha nem érdekelt a kormányzás vagy a politika. Mindig hallgattam az üres politikai szónoklatokat, de sosem mozgattak meg igazán, a gazdasági válságig. Akkor azt éreztem, hogy elég volt ezekből az emberekből… Elkezdtem olvasni a helyi híroldalakat, néztem a híreket a tévében és követtem a politikai talk show-kat. Mindez nagyon frusztráló volt. Csinálni akartam valami mást, ami felborítja a rendszert…” (Magnússon, 2010).

A Best Party 2010-es választási kampánya ilyen körülmények között indult el az év elején. Az egész folyamatot egy másfél órás dokumentumfilmben rögzítették. (A Best Party feltűnésének értelmezhetetlenségét mutatja az is, hogy magában a filmben hangzik el az a feltevés, mely szerint még az is lehetséges, hogy az egész kampány kizárólag a film kedvéért zajlik.) Egy amerikai antropológus, Dominic Boyer pedig tanulmányt szentelt a Best Party jelenségének. Alapvetően a film és ez a tanulmány lesznek a forrásaim az esszé megírása során. A viccpártok jelenségéhez kapcsolódóan szintén Boyerrre támaszkodom, aki több forrást is ajánl. Leginkább Michel Focault és Alexei Yurchak elméleteit ajánlja az olvasó figyelmébe. Az ő tanulmányaikra hivatkozva fejti ki azt az álláspontját a szerző, hogy a viccpártoknak vannak a régmúltban és a közelmúltban is gyökereik, még ha a nyugati demokráciákban a megjelenésük újdonságként is hat. Boyer saját maga által kidolgozott elmélete, melyet Yurchakkal közös tanulmányukban jelentettek meg, számomra támadhatónak tűnik, de ezt a későbbiekben fogom ismertetni és tárgyalni.

Igyekeztem izlandi szerzőtől is idézni, gondolván, hogy a legautentikusabb és átfogóbb képet egy helyi szerző tollából tudnám megkapni. Ez az elképzelésem izlandi nyelvtudás híján félig-meddig meghiúsult, az izlandi angol nyelvű újság, a Reykjavik Grapevine - melyben egyébként rendszeresen jelennek meg Jón Gnarrnak is írásai - cikkeiből tudtam szemezgetni.

Mit jelent az, hogy viccpárt? Miben tér el más politikai formációktól?

A viccpárt, noha, teljesen egzakt definícióját nem találtam, bizonyosan mindig megvalósíthatatlan programmal áll elő. A viccpárt nem kínál valós alternatívát, lényege, hogy a létező politikai pártokból, és az egész politikai szcénából gúnyt űzzön. A viccpártok célkitűzései mindig teljesen abszurdak, ebből következően megvalósíthatatlanok. Az egyetlen elv, amelyet képviselnek, az az, hogy nemet mondanak a fennálló rendszerre. Szavazóiknak is ezt kínálják. A pártra szavazó tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy nem kíván a jelen politikai rendszerben létező pártok egyikére sem szavazni, és a jelenleg zajló politikai interakció számára teljesen elvesztette a hitelét.

Lássuk, mi szerepelt 2010-ben a Best Party programjában:

Jegesmedvét a fővárosba!, Kábítószer használat szabadságát a Parlamentben 2020-ra!, Állatkertet Reykjaviknak!, Két darab ingyen törölközőt minden fürdőlátogatónak! (Gnarr, 2010.)

Ezek a pontok Boyer szerint egyébként nem teljesen komolytalanok, és mindegyik egy-egy fennálló és valós társadalmi igényt, veszélyt tükröz. Így reflektálnak a klímaváltozásra, a turizmus jelentőségére Izlandon, és a nemzet és az izlandi politika viszonyára. Számomra ugyanakkor kérdés, hogy ez mennyire volt tudatos a párt részéről. A dokumentumfilm alapján inkább úgy látom, hogy véletlenszerűen esett éppen ezekre a pontokra a párt vezetésének a választása.

A fentiekben feltettem a kérdést, hogy hogyan juthat hatalomhoz egy ilyen szervezet? Nos, erre a kérdésre talán kielégítő választ ad az a definíció, amit az imént alkottam. Láttuk, hogy a gazdasági válság milyen indulatokat keltett, így nem meglepő, hogy a minden eddigire nemet mondó lakosság alkotta a többséget. A hitelvesztés olyan nagy volt, hogy az egyetlen válasz erre a teljes elutasítás volt sokak részéről.

Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez a párt rendszeren kívüliként teljesen kiszámíthatatlan volt a szavazók számára. Ahhoz, hogy rájuk szavazzanak nem csak kiábrándultság, hanem némi vakmerőség is szükségeltetett. Az izlandi Reykjavik Grapevine című lap újságírói például a Gnarral, még megválasztása előtt készült egyik interjút a következő bevezetővel ellátva tették közzé. Leírják, hogy ők maguk is hívei Gnarr humorának, és mozgalmának, de amikor a közvélemény-kutatások nyomán egyre inkább úgy tűnt, hogy Gnarr akár nyerhet is, kétségeik támadtak. „Egy párt, program és elvek nélkül, egy sztár vezette, homályos elképzelésekkel bíró emberek csoportja, akiknek a szándékai teljesen kiszámíthatatlanok, megnyerheti a szavazatok többségét. Mi lesz, ha nyernek? – kérdeztük magunktól. Privatizálják a város ellátórendszerét, eladják az erőműveket? Visszaállítják a katonaságot? Ki tudhatja ezt?” (Magnusson, 2010.) Mint ahogy minden politikai interakcióban, itt is a hatalom okozza a legnagyobb dilemmát. A hatalom ismeretlenre, kiszámíthatatlanra való átruházása nagyon nagy veszéllyel jár.

Honnan eredeztethetők a viccpártok?

A viccpártok egyik gyökereként Boyer Foucault-ra utal, és az általa újraalkotott parrhesia fogalmára. Egyszerűen megfogalmazva ez a fogalom a kockázatvállaláson keresztüli igazmondást fedi. Ez gyakorlat volt az ókori Athénban, a demokrácia idején, mára viszont kiveszett a mainstream politikából. Ha fel is bukkan olykor, olyan következményekkel járhat, mint amelyeknek tanúi lehettünk Budapesten 2006-ban. A parrhesia a viccpártok esetében másképp, de valóban megjelenik. A viccpártok igazmondása, ugyan komikumba csomagolva, de ellentmondást nem tűrő. Máskülönben nem érdemelnék a szimpátiát a szavazók részéről. A viccpártok humoreszkjeibe ágyazva meg kell hogy találjuk az ellenkezést. A mímeléstől, tehát, a nem igazmondástól ezeknek a pártoknak távol kell tartaniuk magukat, ahogyan teszik is. Kívülállóként, a rendszer kritikusaiként az ő feladatuk az, hogy eleget tegyenek az igazmondás követelményeinek.

Mi az, amit ebből a Best Party megvalósított? A Best Party sohasem mondott explicit igazságot, jóllehet, ennek, tehát az ország és a város valós problémáinak tudatában sem voltak. Ugyanakkor a rendszerkritika az, ami önmagában egy dacos kiállást jelent azzal a mímelt politikai szcénával szemben, ami egy nem várt válságba vezette az országot. A Best Party a polgármesteri szék megszerzése után sokszor mondta, hogy egy-egy kérdésre, akár (szak)politikai kérdésre nem tudja a választ. Gnarr a kampányról szóló dokumentumfilmben maga viccel azzal, hogy ő az első politikus, aki nagy nyilvánosság előtt azt merte mondani egy kérdésre, hogy nem tudom. Miután valóban nem voltak határozott irányelveik, gyakorlati céljaik pártként, a polgármesteri címmel járó szakmai kihívásokat gyakran szakértők bevonásával menedzselték. Többször idézett, 2010-ben készült interjújában a következőket mondja: „Ha mi nyerjük meg a választásokat, akkor is másnak adjuk a gyeplőt. Olyanok kezébe adjuk, akik képzett szakemberek. Azt gondolom, hogy a város, mint entitás, tökéletesen képes működtetni magát a politikusok segítsége nélkül is. Ők úgyis a fél napjukat azzal töltik, hogy a saját pártjuk érdekében járjanak el.” (Gnarr, 2010.) Feltettem fentebb azt a kérdést, hogy hogyan tudta ez a párt összetartani és irányítani a közösséget? Azt gondolom, hogy a válasz erre a kérdésre, részben ebben az őszinte, segítségkérésre hajlandó attitűdben rejlik. Az azóta készült cikkekben és interjúkban is többször elhangzik, hogy szakértők tanácsa alapján cselekszenek, hoznak döntéseket. Ezzel egyben, amennyire lehet, a felelősséget is lerázza magáról a mostani városvezetés, de ezt a legjobb módon teszik.

A másik történelmi gyökér, amelyet Boyer a figyelmünkbe ajánl, a közelmúltból származik. Az úgynevezett „stiob” fogalmát használja, ami egy orosz, szleng eredetű szó. Azt a beszédmódot fejezi ki, ami a kései szocializmusban jellemezte az akkori vezetőket. A komikumba hajló, de igazmondásnak álcázott retorika. Boyer és Yurchak szerint, a szocialista ideológia ortodoxiája miatt az évtizedeken keresztül változatlan politikai kijelentések, ígéretek, főképpen a szocializmus egyre növekvő válságával olyan hiteltelenné váltak, hogy tulajdonképpen tartalmilag kiüresedtek, és pusztán a beszédmód maradt meg, ami nevetségessé tette ezt a fajta politikai közlésmódot. Az ő véleményük szerint sok viccpárt stílusa kapcsolatba hozható ezzel a jelenséggel. És valóban Gnarr minden interjúban teljes komolysággal, a politikusok hanghordázásával beszél teljességgel abszurd ígéreteiről. Ennek a csúcspontja talán az, amikor a választási kampány egyik szakaszában készült egy videófelvétel, melyben Gnarr a Reykjavik egyik legmagasabb pontján álló épület teraszáról lenéz a városra, és diadalmas zene kíséretében elmondja politikai célkitűzéseit. Maga a komikum abból ered, hogy a politikusok sajátos stílusát használja, de tartalmilag teljesen lehetetlen kijelentéseket és ígéreteket tesz.

Írásom fentebbi részében utaltam arra, hogy számomra ez az elmélet nem teljesen helytálló. Vannak kétségeim afelől, hogy ez a folyamat mennyire tudatos, és mennyire a szocializmus kései éveihez köthető jelenség. Számomra inkább az tűnik valószínűnek, hogy a tartalmilag mindenhol kiüresedett politikai retorikára ez egy nagyon kézenfekvő válasz. Az a véleményem, hogy ez egy olyan univerzális jelenség, aminek egy példája volt a szocialista „stiob”, és egy példája a Best Party, de nem gyökereztethető egyik a másikból. A komikum legkézenfekvőbb módja volt ez Gnarr számára, és minden viccpárt számára. Nem véletlen, hogy már a XX. század elején is feltűntek hasonló eszköztárral operáló politikai szervezetek, például az 1911 és ‘21 között működő, Jaroslav Hašek által vezetett Lassú Haladás a Törvényes Határokon Belül elnevezésű párt. Működése és eredményessége ugyan nem hasonlítható össze a Best Partyval, de az idea, amiből született minden valószínűség szerint sok hasonlóságot mutat.

Mi történt aztán?

Engem talán a legjobban az a kérdés érdekelt, hogy mi történt a választásokat követően? Hogyan tudott Gnarr polgármesterként boldogulni, és mi az állampolgárok iránti  lojalitásának a titka?

Gnarr és pártja egyrészt, ahogyan fentebb kifejtettem, szakértői irányítást vezetett be. Internetes fórumokon keresgéltem, hogy mit gondolnak az emberek, emellett mi az, ami jellemzi az ő kormányzását, illetve néhány újdonsült izlandi ismerősömnek is felvetettem, hogy mit gondolnak Gnarról, mint polgármesterről. E ponton meg kell jegyeznem, hogy a kutatás módszertana nem volt teljesen professzionális, de részben az itt töltött idő rövidsége, részben a témaválasztás hirtelensége miatt elmélyültebb kutatásra nem volt lehetőségem. Ezt a hiányosságot internetes fórumok segítségével igyekeztem kisebbíteni. A nemzetközi vélekedést a magyarországi ismerőseim és a külföldi diákok véleményére alapozom.

Az egyik legpozitívabb dolog, amit tényleg sokan említenek, az az, hogy Gnarr képes volt egy egész ciklust végigvinni. Az ő polgármesterségét megelőző hét év alatt hat polgármester váltotta egymást. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen program nélkül vállalt politikai szerepet, és gyakorlatilag nem voltak hosszú távú ígéretei, stabilitást vitt a politikai életbe.

A legtöbben úgy gondolják, hogy egyébként nem sok minden változott a mindennapi életben. De volt olyan kommentáló, aki nagyon nagy előrelépésnek tartotta, úgy érzi, hogy sokkal több pénzt fordítanak valóban a város fejlesztésére, és kevesebb tűnik el a korrupciós csatornákon.

A választás után évekkel is felmerül az, hogy ez az ember és a pártja friss levegőt tudott hozni a politikai életbe, és hogy még mindig megmaradt annak a rendszeren kívüli embernek, aki olykor megbotránkoztató dolgokat mond, vagy azt mondja „nem tudom”. Természetesen, vannak negatív hangok is, de ezek elenyésznek a pozitív megnyilvánulások mellett. Egy hozzászóló például azt írta, hogy „használhatatlan”, „tökéletesen felesleges projektekre pazarol pénzt”. Ugyanakkor ő is hozzátette, hogy nem rosszabb, mint az elődei.

Ami nézetem szerint mégis a leginkább hozzájárul ahhoz, hogy megnyerje az emberek lojalitását: Gnarr és a vezetés végre olyan politikai szereplők, akikre büszkék tudnak lenni az izlandiak. Ugyan nem gyakran használt fogalom a tudományosság igényével írott dolgozatokban a „cool”-ság fogalma, de nem tudok jobb szót annak a kifejezésére, ami a leginkább övezi Izlandon és egyébként a világ többi részén is a Best Party szereplését. Nagyon fontos összetevője a sikerének az, hogy ő másmilyen, mint a többi politikus, vállalja a hibáit, de mindeközben rendkívül intelligensen tud komolytalan lenni. Büszkévé és ugyanannyira „coollá” teszi az egész országot, és azokat, akik rá szavaztak, akik abban a városban élnek, ahol ő a polgármester, mert ezek az emberek voltak olyan bátrak, hogy megválasztották őt. Ők együtt, polgármester és választópolgárok közösen bizonyították be a világnak, hogy lehet másmilyen a politika, hogy nem kell mindig a régi sémákba kapaszkodni. Hogy a politika nem egy bizonyos és meghatározott társaság játéktere, hanem mindenkié lehet, akinek van mondanivalója, de még az is lehet, hogy olyané is, akinek még az sincs igazán.

Jón Gnarr miatt sokan figyeltek fel erre a kis országra, sokan gondoltak arra, és meggyőződésem, most is gondolnak arra, hogy Izlandra a természet szépsége mellett azért is érdemes ellátogatni, mert ez egy „különös” társadalom. Kevesen, de merész emberek laknak itt. Ez mind az itteniekben öntudatot ébreszt, mind turisztikai szempontból vonzóerőt jelent.

Emellett az öntudat mellett tulajdonképpen eltörpül, hogy mennyire vezeti „jól” ezt a várost a Best Party, noha nyilvánvalóan fontos az, hogy ne érezzék azt a választók, hogy rossz döntést hoztak, amikor a Best Partyra szavaztak. A polgármester, a hatalom birtokosa, és a szükségszerűen alárendelt választók tulajdonképpen kötöttek egy megállapodást, ami mindkettejüknek előnyös. A megegyezés tartalma szerint a párt amennyire tudja, felelősen vezeti a várost, és megmenti a szavazókat attól, hogy újra ugyanazok, az eddig rossznak tűnő alternatívák közül kelljen választaniuk, a szavazók pedig erre a pártra bízták magukat, vakmerően, és kissé kétségbeesetten, és támogatják azt. Ehhez a megegyezéshez aztán mindkét fél tartotta magát. Az kellett ehhez, hogy egy olyan ember váljon vezetővé, aki a hatalmat nem akarja, aki nem ragaszkodik ahhoz – Gnarr 2013 decemberében bejelentette, hogy nem indul a 2014-es önkormányzati választásokon – és nem is él vissza ezzel a hirtelen kapott hatalommal. A Best Party nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az izlandiak az összeomlás után visszanyerjék az öntudatukat. A válság után a Best Party volt részben az, amin keresztül kifejezhették azt a világnak, hogy ők nem az a vesztes nemzet, akivé a válság tehette volna őket. És valóban, ma izlandi gazdasági csodáról beszélnek.

VÉGÜL IS

Írásomat – talán kissé furcsa módon – izlandi nemzetkarakterisztikával kezdtem. Nos, ennek az oka mostanra remélem, nyilvánvalóvá vált. Izlandot sok minden teszi Izlanddá, fermentált cápahús, gejzírek, és a zene, de joggal mondhatjuk, hogy egy viszonylag új, nem megosztó, hanem büszkeségre okot adó elemmel bővült az „izlandiság”, ez pedig Jón Gnarr és a Best Party. Vajon nem ezt a pozíciót szeretné-e elérni minden politikai párt a saját hazájában?

Felhasznált irodalom

A. Gergely András [1996]: Politikai antropológia. /Interdiszciplináris közelítések/ Bevezető segédanyag egy tantárgyi egyetemi jegyzethez. Letöltve innen: Magyar Elektronikus Könyvtár. https://mek.niif.hu/01600/01680/01680.htm

Boyer, Dominic [2013]: Simply the Best: Parody and political sincerity in Iceland. American Ethnologist, 2013. Letöltve innen: https://anthropology.rice.edu/uploadedFiles/People/Faculty_and_Staff_Profiles/Boyer_Documents/Simply%20the%20Best%20final.pdf

Economist [2008]: Cracks int he crust. Letöltve innen: https://www.economist.com/node/12762027

Foucault, Michel [1983]: Parrhesiastes. Six Lectures by Michel Foucault at University of California, Berkeley, Oct-Nov. 1983. Letöltve innen: https://72.52.202.216/~fenderse/Parrhesiastes.htm

Gnarr, Jón [2012]: New Year’s Address. Reykjavik Grapevine. Letöltve innen: https://www.grapevine.is/Features/ReadArticle/new-years-address-jon-gnarr-2012

Magnusson, Haukur S. [2010]: What Are You Voting For, Reykjavik? Reykjavik Grapevine, May 25. Letöltve innen: https://www.grapevine.is/Features/ReadArticle/Feature-What-Are-You-Voting-For-Reykjavik

The New York Times [2009]: Protests rattle Iceland’s goverment. Letöltve innen: https://www.nytimes.com/2009/01/22/world/europe/22iht-iceland.4.19605125.html?_r=0

Unit Nations [2013]: World Happiness Report 2013. Letöltve innen: https://unsdsn.org/files/2013/09/WorldHappinessReport2013_online.pdf

Vári Erika [2010]: „Vajon lehet-e ennek a szép piros almának több rajongója, mint Orbán Viktornak?" Politikai kommunikáció az interneten. Letöltve innen: https://zoonpolitikon.hu/dolgozatok/2009_2010_2/vari_erika_2010.pdf

YouTube [2013]: Gnarr - Icelandic Documentary [Subtitled] - Best Party: Defeating Criminal Bankers. Letöltve innen: https://www.youtube.com/watch?v=iUraTP6d6cg

YouTube [2013]: Jón Gnarr Interview w/ Stephen Markley, "Tales of Iceland" [Rough, Uncut]. Letöltve innen: https://www.youtube.com/watch?v=rWXkgqrav5U
 
Kommenteket a reddit.com, a tripadviser.com oldalakon olvastam.

Az angol szövegek fordítását magam végeztem.