A politikai turizmus célpontjai: közéleti mező, idegenség, gyarmatosítás

A mentális kolonizáció

Szaktudományi és turizmus-kutatási térben szinte biztos szakirodalmi forrás Az egzotikum-ról szóló tanulmánykötet (Tabula könyvek 2008), s megannyi analógiát kínál a helyek és terek, dramaturgiák és szerepjátékok, jelentések és narratívák elemzőinek, így ezt csak érintőlegesen idézem ide. Az „egzotikus” mindig a másságos, az ismeretlen, az átláthatatlan… A politikai „másság” is ilyen – egzotikus, vagyis mint „primitívség”, „vadság”, „barbárság”, „idegenség”, a „nem sajátunk” jelentéstérrel együtt jobbára mindarra vonatkoztatható szokott lenni, ami ellenfeleink, ellenségeink, vagy vetélytársaink „jellemzője”. Az idegennel, „ellennel”, kontraszttal való szembesülés nemcsak a társadalmak, közösségek, hanem az egyének (ön)meghatározásában is főszerepet képes kapni. A „barbárok”, „nomádok”, „vadak” politikai rendszerei, a bennük létrejött kommunikatív eljárások idegensége a magunk otthonosságának ellenoldala, kiegészítő kontrasztja, avagy épp keletkezési feltétele is. A viszonykategóriák történetében a nem-anyagi javakra, hanem a modernizálódás értékét mindennek helyébe kényszerítő másságra fókuszáltság talán épp a politikum rendszerében a leghangosabb – ámbátor olykor csak kifejezője az értékrendi válságnak, vágyvilágnak, magasrendűséget bizonyítani hivatott teorémáknak, de épp az egzotikum másság-tartalmával összefüggésben nyilvánul meg mint olyan politikai mező vagy (Fejős Zoltán kifejezésével) erőtér, amelyben az egzotikus konstrukciója magát a valóságost formálja meg, nem csupán annak képzetét.

A dekonstrukció, mely az egzotizálási folyamatban épp a reprezentációt szolgálja, a kulturális és térbeli tudásra úgy épít, hogy a saját felépítményt szinte mindig evidensen többre tartja, mint a „primitívek”, „egzotikus mások” inherens világát. Ez a mentális kolonizáció akkor is politikai gesztus, ha (fel)üdülésnek álcázzák, kulturális gazdagodásnak titulálják, vagy ha emlékek, néprajzi tárgyak, nemes fák gyűjtésében, rabszolgakereskedelmi útvonalak megszervezésében vagy nemzeti ellenállási stratégiák kialakításában leli meg kiteljesedési formáját. Maga a kulturális, szervezettségi vagy komplexitási különbség is arra a „saját hatalom kontra idegen identitás” episztemológiai viszonyrendszerre épül, amelyben a modernitás bármely módja a premodernitás jogos elnyomására kell épüljön, máskülönben sérül a tételezett világegyensúly… Ez a felvilágosodástól, vagy még korábbról, a birodalmak épülésének térfoglalási stratégiájától kezdődően olyan deterritorializációt, térfosztást és önelégült betelepülést feltételez, melynek első vizuális jelei Sém, Kám és Háfet birodalmának háromosztatú ábrázolatában is megjelenik, hogy azután uralmi terek, katonai jelenléttel és adószedéssel lefedett országok vagy földrészek, civilizációs konfliktusok és feltárni való kulturális tartományok teljesítsék be a militáris, a gazdasági, a védelmi és a stratégiai feladattömeget, amely a leigázandó világot festi az ismeretlenség térképére.

Az uralmi tér újrarajzolása

Az ismeretlen mint egyszer-s-mindenkori ősellenség, a saját mentális ökonómia mint a garantált túlélést lehetővé tévő magabiztosság örök ellensége lett tehát messzi történelmi idők óta… – s talán az is marad mindaddig, amíg a modern törzsiség, a visszatörzsiesedés mint újraértékelt nosztalgikus stratégia felül nem írja a diverzitás megszokott hiányát; vagyis mindaddig, amíg a megismerési gyakorlat az expanziók felől át nem tér a befogadás, az integrálás, a megértés és a posztmodern átértékelés praktikáira (Di Méo, Lagrou, Maffesoli). Ezenközben ugyanis lezajlott a centrumok felbomlása vagy fölrobbanása, megtörtént a dekolonializmus drámája, visszaszorultak a kiterjeszkedések (s persze nagyra nőttek az egzotikusból kinyert javak révén a saját értékrendek is, melyek ekképpen saját perifériájuk részévé tették az addig messzi távolba elutasítottat – lásd ehhez az utat Voltaire Vademberétől az euro-amerikai irodalmi díjas afrikai írókig, Nanuk-tól az eszkimó vagy indiai filmek piacáig, a neosámánizmustól Castanedáig, a sokféleség kuszaságát elutasító piaci fogyasztástól az internetes árukínálatig szinte bármely területen…), s végső soron maga az egzotikumot beágyazni, felszippantani, átvenni képes innovativitás minősíti magamagát akképpen modernnek, hogy még akár a tradicionális is beleférjen... Az indián, a szerecsen, az ismeretlenből jött E.T. elutasítása, leigázása, mutogatása, majd domesztikálása még így is az uralmi tér újrarajzolását teszi lehetővé, nemegyszer már akként, hogy ki sem kell mozdulni egy országból, egy szigetről vagy egy képernyő/monitor védelméből…

Az egzotikussal kapcsolatos ellenkezés, leszámolás, megfélemlítés, birtokbavétel és szimbolikus leigázás folyamata ezen a téren szinte párhuzamokat mutat a turizmus tüneményeivel. Messze nem kézenfekvő asszociáció, de ahogyan például a történelem és politikatörténet kulisszái a fönti utalásban a messzi, saját fejlődést mások elmaradásával kontrasztba állító értékrendként teszik a turisztikai látványosságok célpontjaivá (pl. troglodita zsákmányoló családok földbe vájt lakhelyei Tunéziában, a szélsőséges iszlám csoportok terrorakciói keleti vagy nyugati értékek és szimbólumok ellen, elszigetelt kopt vallási csoportok intim bemutatása Kairó külvároskájában, bámész tömegeknek megnyíló kolostorok, kegyhelyek, az intimitással leszámoló intézményesült másságok oly tömegben konstruálják újra a modernitás és visszaarchaizálás példáit, hogy azokkal példátlan számban nyári utazási katalógusokat lehet megtölteni…).

Az egzotikust újrakonstruáló magatartás a szó kiterjedt (de akár szűken vett) értelmében is olyan politikai attrakció, amelynek eszköztárában a kollektív emlékezet építése, a múlt politikai felhasználása, az emlékezés hermeneutikai gesztusa éppoly fontos kellékek, mint maga az odautazás, az „elébe járulás”, a mozgásos jelenlét révén mindezt fontossággal felruházó turista-tradíció. Merthogy ama bizonyos idegen, aki a turista köpönyegében már-már olyképpen lett örök ismerősünkké, hogy bizonyos tájak népessége és bizonyos időszakokban azok minden kumulált energiája elsősorban Őt, az ismeretlen ismerőst igyekszik kiszolgálni…, ennélfogva éppoly karakterisztikus típusjegyei vannak immár, mint bármely tradicionális lakóhelyi csoportnak, rétegnek, etnikumnak vagy szubkultúrának…, éppen abban az értelemben, ahogyan Jacques Attali a modern nomadizmus alapszemélyiségét látja meg benne, oly mértékben hozzásablonosodott a létmód szabta ideiglenességhez, hogy az immár legfőbb vonásává vált. A nomád lét Attalinál, Maffesolinál ezidő szerint már nem a „nagy utazás” kalandjával ékes tartalom, nem az antropológus vagy a kalandturista merész vállalkozása, hanem a mindennapiság egyik alapformája a modernitásban (vagy a posztmodernben még inkább), vagyis olyan dinamizmus, amelynek mozgási-energetikai háttere nem az állandóságból való időleges kilépés, hanem a mindig mások mozgásához szabott téri lebegés.

Globalizációs „utójáték”

Mármost miért is keverem én a nomád, a jöttment, a kóborló, az idegen, a vándor és a zarándok fogalmait egy új „leosztásba”, politikai létformába vagy átpolitizálódott teresedésbe? Nem másért, mint a korélmény kifejezéseként, amely az idegen Simmelnél még topológiai állandóságot is megtestesítő alakzatát a „mindenki mindenkinek idegen” térbeliségévé konvertálta. A kontraszt éppúgy intim, familiáris távolság-növekedést tartalmaz, ahogyan a nagyvárosi létben a lélektől lélekig ívelő távolságot is formálisra csökkentette és szabályozottan hideggé tette. A hajdan volt sivatagi, hegyvidéki és peripatetikus nomád átöltözése nyakkendős-öltönyös sablonba, csupán olyan formaváltozás, mint a bot és a dárda közötti különbség volt, vagy mint amit a homokfutó és a terepjáró dzsip közötti eltérés belátni enged… Mentális átmenet szempontjából is épp akkora a távolság, mint a politika és kultúra időleges színeváltozásainak hatása a (geertz-i kifejezéssel) „darabokból álló világ” tüneményének felfogása szempontjából.

Ez a modernizációs vagy globalizációs „utójáték” nemcsak a teret teszi politikaivá, hanem magát a politikait emeli a végtelen teresedés rangjára, s ezáltal minden benne mozgót időlegessé, alkalmivá, efemerré konvertál, szemben ez állapot előképeivel, mikor is a térbeli állandóság, a szedanterizáltság maga volt a civilizáció egyik garantált jegye, átpolitizálódott tartalma. Miként ezt Marc Abélès fogalmazza Appadurai globalizáció-kötetének francia előszavában: „Mindaz, ami éppen végbemegy a fokozatok közötti változásban, alapvető módosulást hordozott létmódunk és gondolkodásunk, továbbá társadalmaink hagyományos szervezettsége terén. Sok értelmiségi elsődleges reakciója az ilyen típusú változással szembeni megmerevedés volt, magába foglalva az ideologikus és védekező választ”. Ebben az újraértékelési folyamatban még több aggodalmas figyelem jutott az államiság szuverenitásának megtartására és a hagyományosnak gondolt kultúrák integritásának megőrzésére. „A változások tényszerűségével és mennyiségével szembeni ellenállás sokakban a maguk csigaházába való visszahúzódás-vággyal teljesedett ki, mint akik a jobb napok eljövetelére így készülnek…” - állítja Appadurai. A zarándok és a vándor szerepe itt kap politikai töltetet, az államnemzeti és „alkotmányosan garantált” lét visszavágyásának reményét, mely a helyi jelleg, a lokalitás kiemelt fontosságát, ezen belül az egyén stabilizálódott szereptudatát növeli nagyra az identitás-játszmákban, ahol a Másik és az Én a külső és a belső határvonal mentén találkozhat, ám ugyanott el is válik egymástól a formális megkülönböztetés jegyei révén.

A scape-ek és a társadalmi emlékezet

Viszont a globális sodrás épp ezt a stabilnak látszó, uralkodónak vélt korábbi rendet dúlta föl egyfelől a migrációs hullámzások, másfelől ezek mediatizációja révén. Az ethnoscape (az etnikailag hangolt táji identitás lehetősége) és a socioscape mint nem valami régies határ, hanem mint folyamatosan mozgásban lévő entitás, közösen kínálják a médiascape-et, a technoscape-et és az idéoscape-et, vagyis összességében a nem klasszikus értelemben vett közlés-, gazdálkodás- és technikahasználati formát, amelyre az állandósult hullámszerű változás, fluxus a jellemző, közre- és kölcsönhatások társadalmi ritmusa tehát. Nos, ennek a képződménynek, visszakeresett víziónak fogalmi terébe kívánom én most itt becsempészni a kollektív tudatformák egyik legkitartóbb jegyét, a mentális hagyományt vagy társadalmi emlékezetet, amely a „mondializáció” vagy „globalizáció” kiüresedett tartalmai helyébe a maga kicsinyszerűségének szuverén tartalmait kívánja benevezni, mintegy menedékképpen az idő múlásával szemben is.

A folyamatában átélhetővé vált, s immár nemcsak múltbéli mozgásaival jelen lévő kulturális áramlat Appadurai tollán nevet kap a kiszámítható bizonytalanságok, a közös vagy közösségi megsokszorozódása, a „tértelenedés” átélhetővé válása és a képzelt közösségek fontossá válása révén. Ekképpen a migrációk, vándorútra térülések, mozgásba lendülések látható hullámai mintha azt is sugallnák: vagy nemzetközi méretű társadalmi helycserék zajlanak le éppen, vagy a históriában legitim státuszra lelt helyek mellé fölzárkóznak a nem-helyek, a jeles terek mellé az alkalmiak, s mi több, ez utóbbiak kínálnak többeknek (méginkább a turistáknak) gazdagabb identitás-állandót a konvencionális „történeti” vagy történelmi jelentésterek mellé.

Diszletváltás politikában, turisztikában

Rövidre fogva most már, itt jutok vissza ama társadalmi termelésben megformált kulisszák közé, ahol az örökségképződés és az emlékezet-helyek kreálása a tér egy szegmenséhez kapcsolt imaginációban kap eseményekbe vetített dramaturgiát. Mint politikai antropológiai érdeklődésű, aki kutatásában hónapokat töltött a kelet-európai rendszerváltások végbemenetelének virtuális lenyomataiból, rádióhíreiből, sajtóanyagából, társadalmi reflexió-szintjeiből kitüremkedő dokumentációkkal, úgy látom, hogy a történet- és politikatudomány területén egyaránt korszakossá vált 1989 huszadik évfordulós megünneplése nemcsak földrajzi hovátartozás szerint tér el egymástól – merthát a cseh vagy magyar bársonyosabb rendszerváltás durván más, mint a román, ahol politikai turizmus helyszínévé változott 1989-ben az utca Temesvárott vagy Bukarestben egyként, vagy a látványosan meg nem történt bolgár rendszerátalakulás igencsak ellentéte lett az NDK-beli vagy a balti átalakulásnak –, de erősödni látszik a másság generációs dimenzióban is (például fölcseperedett egy újdonsült nemzedék, amelynek nyolcvanas évekbeli születése okán a teljes szocializmus időszaka éppoly gyanakvással körülvehető sztori, mint a karlócai kéke vagy a pun háborúk kora, eközben korszakos sötétség védi a szomszéd nemzetek lokális históriáit a saját történelmük tényanyagától: az 1989-es temesvári vagy bukaresti, berlini vagy prágai történésekről a leghalványabb képzete sincs immáron egy másik/újabb generációnak, amelynek éppenséggel kora alapján már lehetne…).

De ráadásul mindezen eltérések olyan képzetes színpadon zajlanak, melyeknek még véletlenül sem erdőháti, Duna-deltai vagy magashegyi, hanem kifejezetten városi politikai tünemények a reprezentálóik. Városok adnak teret a rendszerváltó torzsalkodásoknak, fővárosok viszik színre a szavazóképes népesség nagyjából egynegyedét, városi gerillaharcban küzdik ki a maguk szabadságát a harcképes szubkultúrák, s ugyanez a díszlet szolgál hátterül az egyre globálisabban átkulturálódó politikai csoportformációk, utca-szintű vélemény-nyilvánítások, térnyerési és térkiszorítási stratégiák számára is. Számomra, avagy a kutató tekintet számára az már szinte különösen izgalmas, hogy a maguk lokális másságát mindegyre erőteljesebben védeni próbáló helyi lakosok is a főváros talponmaradási tesztjét tekintik etalonnak, s épp ezt a globális falut nevezik meg identitásuk helyszíneként, midőn pártos elkötelezettségek vagy uniós vonzáskörök kerülnek terítékre, merthát minden legtöbbször fővárosi miliőben, a helyek fő reprezentációs tartományában zajlik elsősorban.

Talán lehetne úgy is mondogatni: a politikai rendszerkonstrukciók olyasfajta jelenségei, mint a kollektív emlékezet révén legitimált párttagoltság, vallási-kulturális önbesorolás, uniós integráció vagy a szomszéd államokkal szembeni etnopolitikai magatartás stb. olyasfajta „határoknélküliséget” segít elő, amelyben minden töredék, minden futólagos, minden átmeneti. Még elnagyoltabban állítható, hogy a politikai turizmus éppúgy, mint a vallási, amely a szakralitást, vagy a tengeri, amely a sportot, vagy a művészeti, amely a látvány örömét tekinti fő vonzerőnek, mintegy maga kreálja azt a jelentésteret, amelybe szívesen betelepszik, vagy amelyet örömmel meglátogat. A politikai turizmus (bár talán más fajta is) a maga helyszíneinek tartalmát legtöbbször a turista pillantása révén nyeri el: ráismerni, fölbecsülni, értékelni valamit, amelynek egyénre ható vonatkozása főképpen politikai, éppoly teremtő gesztus, mint a történeti emlékezet megnyilvánulása, midőn kitölti a jelen terét a múlt örökségével.

Véletlenül akadtam rá (bár éppenséggel a Wikipédia is forgalmazza) a lengyel rendszerváltás sűrű és sikeres éveinek végén dicsőségessé vált kerekasztal-tárgyalások „tárgyi” vonzáskörére, amely pedig már turisztikai honlapok kínálatában is úgy szerepel, mint tárgy, egy míves megmunkáltságú kerek asztal, ugyanabból a műhelyből, ahonnan a pápai trónus is kikerült, és a maga tárgyi mivoltában azért elismerésre méltó, mert nemcsak a jeles Arthur király legendája érvényesül mellette az egyenlőség diadalának képzetében, hanem mintegy szakralizálja az a tény is, hogy színhelye lett a politikai hatalom és a konstruktív ellenzék kiegyező tárgyalásainak, megmentvén a lengyel jelent a drámaibb konfliktusok emlékanyagától is (lásd ehhez: a Szolidaritás mozgalmi helyszínei mint turistaprogram-helyszínek: https://www.atpoland.com/ac_solidar.html).

A politikum mint mutatvány és közbuzgalom

Nem vélem szükségesnek túl sok példa citálását…: a Berlini Fal, a Brandenburgi Kapu, a budapesti „történelmi” Szoborpark, az egykori szocialista fővárosok Sztálin- és Lenin-szobrainak puszta helye vagy átalakult funkciójú építményei (laktanyák, rakéta-támaszpontok, konfrontációk helyszínei, felvonulási terek, párturalmi tetthelyek, az aradi emlékmű, a brassói munkástüntetés helyszínei stb.), kolozsvári Mátyás-lovasszobor mint koordinációs pont (stb.), a zentai Szent István kút mint egy rituálisan átélhető nemzeti képződmény is a múlt történéseinek politikai felhasználását teszik lehetővé (Hartog – Revel 2006), egyúttal a városlátogató turistát is olyan szakrifikációs eljárás részesévé avatják, amelyben az emlékezés gesztusa a történelmi névadás, a mentális konstrukciók megformálása elemi élményforrás és politikai tett lesz. Emlékeztetnék csupán utalásként olyan budapesti példákra, amikor az egykori fővárosi Felvonulási téren, ahol a harckocsik és felzászlózott népek vonultak a politikai dísztribün és a munkásőrök sorfala közt, ma Nemzeti Vágta címén lovasnapokat tartanak; a Hősök terén, ahol a nemzeti koszorúzások mindennaposak voltak, most a jobboldali pártok grasszálnak, vagy épp az antiglobalista és erőszak-ellenes felvonulások harsogják igazukat pislákoló fáklyafénynél; a tatabányai vagy a budai Turul-szoborhoz pedig politikatörténeti töltetű turistahad zarándokol, amikor épp az emlékezeti konstrukciók ünnepségei vannak soron…; a Budai Várba meg nemcsak a nemzeti alapú pártos attrakciók kerülnek át a ligetekből és mások által is kisajátított mentális terekből, hanem a „helyek és nem-helyek” konstruálásának történetéhez is újabb lapokat írnak a politikai közszereplők – s mindezt a politikai turizmus kellékeivel, „zarándok”-buszokkal, fellobogózott autókkal, felfegyverkezett hadakkal és hódításra áhítozó mini-konkvisztádorokkal.

A politikai turizmus olyan jelenségeiről itt már nem is szólnék, amilyen például egyes kormánytényezők sasszézása jeles és jeltelenségükben hódolatra invokáló helyszíneken (Gönczöl Katalin, Sólyom László, Orbán Viktor, Göncz Árpád személyes jelenlétével kitüntető turizmusa ha nem is a reklámokban, de a hírösszefoglalókban és intézményi honlapokon megjelenik, visszakereshető), ami külföldiek, külföldön élő magyarok számára felkiáltójelesen átértékeli mindazon jelentéstereket, amelyek a politikai regnálás vagy térnyerés céljai lehetnek (aradi találkozó vagy szoboravatás, zentai attrakciók, kolozsvári főtéri ásatás stb.). A politikum mint mutatvány ugyancsak újraformálódik a szocializmus-kori szobrokból konstruált budapesti Szoborparkban; minduntalan kihívás marad a komáromi híd két oldalán vagy az Esztergom és Párkány közti hídon, konfliktusos felületté zavarodik az október 23-át megelőző—kísérő nemzeti zúgolódásokban, agressziót szül a budapesti Pride-on, illendő és kötelező részvételt szorgalmaz a tusnádfürdői találkozókon, akcionalista megerősítő gesztussá lesz a vízlépcsős ügyekben, a Tubes óvásában vagy épp Erzsébetváros és a régi zsidónegyed épületeinek Óvás!-ában, nem is említve emléktúrákat, demonstratív megmozdulásokat a sopron-környéki határsávtól Árva váráig vagy Munkácsig, „honfoglaló őseink nyomában” induló emléktúrákig, a gyimesi identitás határnarratívává válásáig több párhuzamról.

Hasonlóképpen évfordulós gyakorisággal válik közbuzgalmivá a politikum mint attrakció akár Sziget-fesztiválon, akár izraeli, tibeti és bizonyos afrikanista mutatkozások során, külföldi sportrangadók látogatásakor, vagy történelmi terekbe induló kiruccanások alkalmával, Világbékemenet idején, szolidaritási napokon stb. Politikai turizmusra gondolok más példákat sorra véve is: a szeptember 11-i terrorakció vagy a tálibok felrobbantotta szobrok helyszíne mint látványosság, a Monarchia határait szervezett programok keretében látogató csoportok hódoló gesztusa mint mentális kontesztáció, a Budapestre zarádokoló árpádsávos zászlósok vagy a szlovák pályákat látogató magyar drukkerek harsány produkciója éppúgy a jelentéstulajdonítás, a részvétel mint élményforrás, a „beavatkozom tehát vagyok!” akciójával erősítik meg helyek jelentését, vagy tesznek nem-helyeket Helyekké. E helyeket karakterizálja célzott használatuk, funkcionalitásuk, a beléjük vetített vagy bennük tartósított, rájuk merevített tartalmak konstrukciója, a turista vakuja és pillantása, az idegenvezetői értéktulajdonítás és turisztikai irodai programkínálat, maguk a helyek válasza a politikai tartalmú turizmusra, a végső soron a nem-helyek szerepváltozása, prezentálódása is. A kollektív emlékezet ekképpeni építése, a terek és idők új tartalmakkal telítődő volta már e forma- vagy tartalomváltozások időszakában is (utólag azután még egyértelműbben) a politikum egzotikuma körüli olvasat-változások előidézője, olyan jelenség, mely további kutatási és megértési kihívásokkal várja az antropológiai felfedezések híveit…

A Politikai turizmus és az emlékezet forró kalandja című (www.maszol.ro – KISEBBSÉGBEN) valamint a jelen írásban felhasznált és hivatkozott irodalom

Abélès, Marc 2007 Az állam antropológiája. Budapest, Századvég.

Amiot, Michel 1991 Le système de pensée de Maurice Halbwachs. Revue de synthèse, 2:265-288.

Appadurai, Arjun 1996 Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis – London: University of Minnesota Press. (Francia kiadását használtam, Après le colonialisme. Paris, Payot, 2005.)

Assman, Jan 1999 A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Kiadó.

Barth, Fredrik 1996 Elhatárol(ód)ások. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1:3-25.

Barth, Fredrik ed. 1998 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. 2. ed. Long Grove, Illinois, Waveland Press.

Bauman, Zygmunt 2005 Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, Szukits.

Baumgartner, Gerhard – Kovács Éva – Vári András 2002 Távoli szomszédok. Jánossomorja és Andau. Budapest, TLA, Regio Könyvek.

Biczó Gábor szerk. 2004 Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig. Antropos, Csokonai, Debrecen.

Bourdieu, Pierre 2002 A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, Napvilág.

Brubaker, Rogers 2001 Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 7-8.

Brubaker, Rogers 2006 Nacionalizmus új keretek között. Budapest, L’Harmattan.

Di Méo, Guy 1995 Patrimoine et territoire, une parenté conceptuelle. Espaces et Sociétés. Méthodes et enjeux spatiaux. L’Harmattan, No. 78:15-34.

Dumont, Louis 1998 Tanulmányok az individualizmusról. A modern ideológia antropológiai megközelítése. Pécs, Tanulmány Kiadó.

Erős Ferenc szerk. 1998 Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola.

Fejős Zoltán 2000 Múzeum, turizmus. A kulturális találkozás és reprezentáció rendszerei. In Szijártó Zsolt – Fejős Zoltán szerk. Turizmus és kommunikáció. /Tabula könyvek 1./ Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikációs Tanszék, Budapest – Pécs, 2000:236-252.

Fejős Zoltán 2008 Az egzotikum felé – közelítések, perspektívák. In Fejős Zoltán – Pusztai Bertalan (szerk.) 2008 Az egzotikum. /Tabula könyvek 9./ Budapest–Szeged, Néprajzi Múzeum – SZTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék:7-22.

Foucault, Michel 2000 A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris Kiadó.

A.Gergely András 2005 Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2:226-229.

A.Gergely András – Lévai Imre (eds.) Regions and Small States in Europe. Budapest, Institute for Political Science, Integration Studies, No. 16.

A.Gergely András 2006 Alpok-Adria együttműködés: egy kisebbségi horizont. Ismertető a Stefan Böckler, Cseresnyés Ferenc et al. szerk. Kisebbségek és határon átnyúló együttműködés az Alpok-Adria térségben. Győr, Alpok-Adria Munkaközöség, 2004. In Tudományterületi át(-)tekintések. Budapest, MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Munkafüzetek, No. 101: 185-189.

Geertz, Clifford 1993 Local knowledge: Further essays in interpretive anthropolgy. London, Fontana Press.

Giddens, Anthony 2004 Jegyzetek a jövő antropológiájához, az antropológia jövőjéhez. Anthropolis, 1.1:38-44.

Goffman, Erving 1956 Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh: University of Edinburgh. (Magyarul: 2000 Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya kiadó).

Halbwachs, Maurice 1925 Les cadres sociaux de la mémoire. Librairie Félix Alcan, Paris. Elektronikus formában elérhető:

https://classiques.uqac.ca/classiques/Halbwachs_maurice/cadres_soc_memoire/cadres_sociaux_memoire.pdf

Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan.

Heller Ágnes 1997 Az idegen. Identitások, életterek, hatalmi terek, ismeretlen belvilágok. In: Az idegen. New York – Budapest – Jeruzsálem.

Ilyés Zoltán – Papp Richárd szerk. 2005 Tanulmányok a szórványról. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, „Magyar világok” sorozat.

Kántor Zoltán 2006 Nacionalizmus. Izmus? In Czoch Gábor – Fedinec Csilla szerk. Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemről. Budapest, Teleki László Alapítvány, 87-98.

Kiss Réka 2007 Falusi értékek, városi igények. A szuburbanizácoós folyamatok hatása a helyi társadalom átalakulására Budajenőn. In Szarvas Zsuzsa szerk. Migráció és turizmus. Documentatio Ethnographica 22. L’Harmattan, Budapest, 19-57.

Kovács János Mátyás szerk. 2002 A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest, 2000 Könyvek – Sík Kiadó.

Lagrou, Pieter (é.n.) Histoire et mémoire collective. Hálózati forrás:

https://www.cnrs.fr/cw/fr/pres/compress/memoire/synthese.htm

Lányi Gusztáv 2005 Politikai pszichológia – Politikai magatartásvizsgálatok. Budapest, Jószöveg.

Lévi, Giovanni 2006 A távoli múlt. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 21-33.

Leydel, Bruno 1995 La mise en signification de la ville dans le message publicitaire: espace et identité. Espaces et Sociétés. Méthodes et enjeux spatiaux. L’Harmattan, No. 78:117-134.

Losoncz Alpár 1998 Az emlékezés hermeneutikája. Újvidék, Forum.

Maffesoli, Michel 1988 Le temps des tribus. Le déclin de l’individualisme dans des sociétés postmoderne. Paris, La livre de poche.

Maffesoli, Michel 1992 La transfiguration du politique: la tribalisation du monde postmoderne. Paris, La livre de poche.

Manent, Pierre 1994 A liberális gondolat története (Tíz előadás). Budapest, Tanulmány Kiadó.

Manent, Pierre 2003 Politikai filozófia felnőtteknek. A demokratikus társadalom látlelete. Budapest, Osiris.

Marcel, Jean-Christophe – Mucchielli Laurent 1999 Au fondement du lien social: la mémoire collective selon Maurice Halbwachs. Technologies, idéologies, pratiques. Revue d'anthropologie des connaissances, 13 (2):63-88. Hálózati forrás: https://laurent.mucchielli.free.fr/memoire.htm

Mucchielli, Laurent 1999 Pour une psychologie collective: l'héritage durkheimien d'Halbwachs et sa rivalité avec Blondel durant l'entre-deux-guerres. Revue d'histoire des sciences humaines, 1:101-138.

Mucchielli, Laurent L’étude de la mémoire collective chez le sociologue français Maurice Halbwachs (1877-1945). Internetes forrás: https://www.cnrs.fr/cw/fr/pres/compress/memoire/mucchielli.htm

N.Kovács Tímea 2007 Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjáról. Debrecen, Csokonai Kiadó.

Nora, Pierre 1984 Entre Mémoire et Histoire. La problématique des lieux. In Les lieux de mémoire. I. La République. Sous la direction de Pierre Nora. Gallimard, Paris. Magyarul K.Horváth Zsolt fordításában elérhető ezen a web-helyen: https://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/1999_3/99-3-10.htm

Papp Richárd 2002 Egy milleniumi emlékkút jelentései a Vajdaságban. Kultúra és Közösség (2): 7–13.; https://epa.oszk.hu/00400/00462/00023/pdf/terep01.pdf

Sanbar, Elias 2006 Téren és időn kívül. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 105-112.

Segalen, Martine 1998 Rites et rituels contemporaine. Paris, Nathan.

Siikala, Anna-Leena Etnikus hagyományok és átalakuló társadalmak (Az identitás keresése). Forrás: https://www.folkline.hu/kiadvanyok/siikala.html

Silberman, Neil Asher 2006 A múlt strukturálása. Izraeliek, palesztinok és a régészeti emlékek szimbolikus hatalma. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 89-103.

Szabó Márton 2006 Politikai idegen. A politika diszkurzív szereplőinek elméleti értelmezése. Budapest: L’Harmattan Könyvkiadó.

Szijártó Zsolt 2000 A turizmus mint menedék. Képek és elképzelések a Káli-medencében. In Fejős Zoltán – Szijártó Zsolt szerk. Turizmus és kommunikáció. Tabula könyvek 1. Pécs – Budapest, Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikációs Tanszék, 7-22.

Tamás Pál – Erőss Gábor – Tibori Tímea szerk. 2005 Kisebbség – többség. (Nemzetfelfogások sorozat 1.) Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó – MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Turgeon, Laurier dir. 1998 Les entre-lieux de la culture. Paris, L’Harmattan – Les Presses de l’Université Laval.

Virilio, Paul – Lotringer, Sylvère 1993 Tiszta háború. Budapest, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám.