A damaszkuszi vegyi támadással az Aszad-rezsim az átlépte azt a „piros vonalat”, amit Barack Obama elnök szabott meg az amerikai katonai beavatkozás feltételeként. Szíria megtámadása esetén jelentősen átrajzolódhatnak a térségben a hatalmi erővonalak.

Százezer halott

A 2011 áprilisa óta tartó szíriai felkelés az „Arab Tavasz” eseményeinek legvéresebb és legtovább húzódó konfliktusa. A polgárháború kitörése óta közel százezer halott és több millió menekült terheli a konfliktus számláját, az áldozatok pedig többségében civilek. A líbiai konfliktus lezárásához hasonló gyors befejezést az áldozatok magas számának ellenére sem tudott eddig a nemzetközi közösség elérni, és ennek több oka is van.

A legfőbb ok Barack Obama húzódozása attól, hogy Amerikát egy újabb katonai konfliktusba keverje a Közel-Keleten. Ennek hátterében egyrészt az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazásának hiánya, másrészt az iraki kudarc nagyon is közeli emléke áll. (A BT-felhatalmazás hiánya főként a Szíria közeli szövetségesének tekinthető Oroszország (és a vele “együttérző” Kína) kategorikus ellenállásának tulajdonítható). Súlyos indok a beavatkozás ellen az is, hogy a jelenlegi szíriai ellenzék hatalomra kerülve egyáltalán nem biztos, hogy Amerika-barát külpolitikába kezdene. A szíriai ellenzéki erők között akadnak iszlamista/dzsihádista milíciák, melyek egyértelműen kapcsolatba hozhatóak az al-Kaida terrorhálózattal.

A közelgő háború katonai és diplomácia jelei

Hogy mindezek ellenére most mégis közel került egy korlátozott katonai akció lehetősége, annak több jelét is kiolvashatjuk a közelmúlt eseményeiből. Az első jel a tartuszi orosz katonai támaszpont júniusi kiürítése volt, ez az egyetlen orosz támaszpont a Földközi-tengeren, amin keresztül Oroszország közvetlen katonai jelenléte biztosított a térségben, ennek önkéntes kiürítése akár egy amerikai katonai beavatkozásba „belenyugvó” gesztusnak is tekinthető. A legutóbbi események pedig – Obama összehívta az USA nemzetbiztonsági tanácsát, négy amerikai romboló pedig már meg is közelítette a szíriai partokat – kézzelfogható közelségbe hozták a beavatkozást. Ha erre sor kerül, az valószínűleg a líbiaihoz hasonló „gyors és fájdalommentes” akció lehet, rombolókról indított Tomahawk rakétákkal tehetik részlegesen harcképtelenné  Bassár el-Aszad hadseregét, ezzel jelentős előnyhöz juttatva a felkelőket.

Nagy-Bitannia külügyminisztere már azt is kimondta, szerinte ilyen súlyos humanitárius fenyegetettség esetén nincs már szükség ENSZ-felhatalmazásra a támadás megindításához, ezzel nyíltan érvelve az azonnali beavatkozás mellett, Franciaroszág szerint is a gáztámadást a rezsim követte el, ami azonnali megtorlást kíván, a hagyományosan beavatkozás-ellenes Németország képviselői is „erős válasz” szükségességéről beszélnek.

Lavrov orosz külügyminiszter viszont nyugalomra intette Washingtont, kijelentve: az Egyesült Államok nem kívánna újra abba a hibába esni, hogy konkrét bizonyítékok és ENSZ felhatalmazás nélkül megtámad egy másik államot. Obama kételyeit ismerve ez az ellenérv minden bizonnyal igen hatásos.

A szembenálló ellenfelek

A szíriai felkelés nem csupán Aszad és az ellenállók „belügye”, hanem nemzetközi érdekhálózatok metszéspontjában fekszik. Oroszországnak, Aszad fő támogatójaként elemi érdeke lenne a diktátor túlélése, és ez alapján az amerikai beavatkozást akár egy Vietnam-szerű "proxy-háborúnak" (helyettesítő háborúnak, amikor a felek másokat felhasználva küzdenek meg) is tekinthetnénk a két nagyhatalom között. Oroszország mellett egy másik tradicionális szövetséges is Aszad mellett áll, mégpedig Irán. A polgárháború folyamán Teherán mind fegyverszállításokkal, mind pedig önkéntesek küldésével támogatta a rezsimet a vele szövetséges libanoni Hezbollah csoporton keresztül. Utóbbi idén már odáig merészkedett, hogy nyíltan felvállalta a rezsim katonai támogatását, és a csoport fegyveresei átlépték a libanoni-szíriai határt.

A lázadókat viszont Washington mellett nemcsak a szövetséges EU támogatja, hanem Törökország és az Öböl-menti arab államok is, amelyeknek érdekük az Irán-barát Aszad rezsim megdöntése, és szunnita vezetésű baráti Szíria létrehozása. Az Öböl-országok támogatják is anyagilag és fegyverszállítmányokkal a felkelőket, míg Törökország jogos önvédelemre hivatkozva katonailag megerősítette Szíriával közös határát.

Szíria lehetséges sorsa

Obamát az orosz „passzív ellenállás” sem igazán tántoríthatná el a beavatkozástól. A döntést az teszi nehézzé, hogy Szíria sorsa a lázadók győzelme után is kérdéses marad. annak esélye ugyanis minimális, hogy legjobb esetben mérsékelt szunnita vezetésű, nyugat-barát vezetés kerülne uralomra Szíriában. Létrejöhet viszont egy Szomália-szerű bukott állam, iszlamista milíciák által szétszabdalva. Megtörténhet az is, hogy Szíria több államra szakad, egy Libanonhoz hasonló alavita miniállamra – Asszad vezetésével – a tengerparti régióban, és egy lázadók-vezette szunnita „belső-Szíriára”. Ehhez harmadikként akár a kurdok lakta területek elszakadása is társulhat, de ezt valószínűleg a rossz precedens miatt a környező kurdok lakta államok (főként Törökország) megakadályoznák.

Bárhogy is dönt tehát Obama, a „megoldás” rövid távon csak a jelenlegi polgárháború eldöntéséhez vihet közelebb, a stabil és egységes Szíria megteremtéséhez még nem. Ha viszont a nemzetközi közösség továbbra is tétlenül szemléli a vérengzések folytatódását, akkor az áldozatok számának további növekedése mellett saját hitelességének rohamos eróziójával is számolnia kell. Ez pedig rossz precedenst teremthet világszerte, és más autoriter vezetők akár még bátorító gesztusnak tekinthetik ami a beavatkozásnál sokkal rosszabb hatásokkal is járhat hosszútávon.