Miután az elmúlt napokban a genderelmélet-oktatás betiltását előíró törvény elfogadása szakította többnyire két táborra a nyilvánosságot, szakértőt kértünk meg arra, tisztázza a szóban forgó fogalmakat. Geambașu Réka szociológussal, genderkutatóval, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatójával beszélgettünk a tanügyi törvényt módosító tervezet elfogadásának lehetséges előzményeiről, feltérképeztük a genderellenesség lehetséges okait, és szóba került a genderkutatók felelőssége is abban, hogy milyen kép alakult ki mára sokakban a diszciplínáról.

Volt-e ön szerint valamilyen közéleti-politikai előszele a keddi szavazásnak, vagy teljesen hirtelen jött a tanügyi törvényt módosító tervezet elfogadása?

Felmerült bennem, meg többekben, akikkel beszélgettem, hogy ez a törvénymódosító javaslat arra reakció, hogy a szexuális nevelés-törvény napirendre került, de úgy tűnik, hogy semmi köze, mert a tervezet már tavaly ősz óta ücsörgött a képviselőházban. Nem tudtam róla, és úgy tűnik, a sajtó sem tudott erről. Ha viszont globálisan kitekintek, és felidézem, hogy a gender mint fogalom, mint vélt ideológia hányféleképpen került mindenféle támadásoknak a kereszttüzébe, akkor nyilvánvalóan nem meglepő. Igazából az lenne a meglepő, ha ebből Románia kimaradna.

Az ember dédelgethetett ilyen illúziókat, hogy abban az országban, ahol két éve a család-definíciós népszavazás érdektelenségbe fulladt, ott az egyenlőséggel szembeni elkötelezettség vagy a kirekesztésnek az elutasítása erősebb lenne, de ez egy teljesen alaptalan illúzió lett volna. Annak a népszavazásnak az érvénytelensége valószínűleg az elmaradt mozgósításnak tudható be.

Többnyire két táborra szakította a téma a nyilvánosságot: az akadémiai és civil szféra egy része ellenzi a módosítást, és az oktatói szabadság, valamint a szólásszabadság megsértését emlegeti, a közösségimédia-felületeken kommentelő „hangos tömeg” pedig üdvözli, hogy a gyermekek, fiatalok fejét ezentúl nem tömhetik meg úgynevezett „genderideológiákkal”. Meglepték-e a szavazás utáni reakciók?

Nem leptek meg, hiszen nincsen új ezekben a panelekben. Egyébként a törvénymódosítást ellenzőknek is csak egy szűk köre az, amelyik nem vitatja a gender fogalmát vagy annak legitimitását. Például az ifjúsági szervezeteknél láttam, hogy pontosítottak: ők nem a gender mellett érvelnek, hanem a tanszabadságot, a gondolkodás- és az oktatói szabadságot védenék. Tehát a tiltakozóknak a köre sem homogén. De hogyha a másik csoportra gondolok, akik üdvözlik ezt a törvénymódosítást, akkor olyan kutatóként, aki figyeli, hogy milyen érvek merülnek fel ebben a diskurzusban, meg kell állapítanom, hogy ezek bevett toposzok, panelek, amelyekkel rendszerint élni szoktak szerte a világon.

A nemi egyenlőség ügyének a rendszerváltás óta nem állt jól a szénája, és ha ilyen szempontból nézem, akkor két nagy periódust tudnék ad hoc módon elkülöníteni. Az első rögtön a rendszerváltás utáni időszak, amikor még nem genderről, hanem feminizmusról beszéltünk, és amikor azzal kellett szembesülniük, hogy mennyire elutasított ideológia a feminizmus. Különféle elméletek születtek arra, hogy a rendszerváltást követően miért bizonyult ennyire mostohának a feminizmus sorsa, miért vált ennyire elutasítottá. A szakértők rendszerint olyasmikkel érveltek, hogy a létezett szocializmus felülről erőltetett emancipációjára adott válasz ez, vagy hogy sokan nyugati importnak tekintették a feminizmust. De aztán a 2000-es évektől átalakultak a fogalmak, és már nem a feminizmus-ellenesség volt a meghatározó a volt szocialista társadalmakban, hanem a „genderideológia” lett a közellenség.

Viszont nem az történt, hogy a gendert utasították el egyfajta nyugati importként, mint ami nem illeszkedik a mi „sajátos kultúránkhoz”, hanem magát a genderellenességet kezdtük el importálni. Ezért nem lephettek meg azok az érvek, amelyek a nyilvánosság különböző színterein elhangzanak, mert ugyanezzel érvelnek Amerikában, a nyugati társadalmakban, és ezek az érvek meglehetősen idegenek a romániai társadalomtól. Ilyeneket lehetett olvasni, hogy a „genderideológia” felkínálná a gyermekeinknek a nemváltás lehetőségét, kiterjesztheti a melegjogokat, sokféle nem lesz és így tovább. A rettegett veszélyek képtelensége pont abból fakad, hogy semmi közük a mi társadalmi valóságunkhoz.

Miből fakadhat mégis ez a mássággal szembeni félelem, ha a mindennapi életüket tulajdonképpen nem befolyásolják ezek a kérdések, és – visszatérve a példájára – nem ismernek a környezetükben olyan személyt, aki nemváltáson ment volna keresztül? Egyúttal megkérem arra is, hogy tisztázza az olvasóknak a gender fogalmát.

A gender azt jelenti, hogy társadalmi nem. Ez nem egy ideológia, hanem mindenekelőtt egy fogalom (olyan, mint a kor, az etnicitás), amely azt jelenti, hogy mindazok a különbségek, amelyek ma férfiak és nők között vannak, azok nem kizárólag az Istentől adottak, nem kizárólag a természet alkotása, hanem az emberi társadalmaknak a hatását viselik magukon. A gender az a fogalom, amely lehetővé teszi számunkra azt, hogy rákérdezzünk a társadalmunkat jellemző nemi egyenlőtlenségek okaira, azt feltételezve, hogy ezeknek nagyrészt társadalmi, nem biológiai okai vannak. Aki a gendert használja a maga elemzéseiben, az általában egy horizontális szempontot alkalmaz: látunk fogyasztói különbségeket, látunk egy nemi alapú munkamegosztást a társadalmakban, látunk nők és férfiak viselkedését eltérően szabályozó társadalmi normákat, és ezekről azt gondoljuk, hogy a társadalmak definiálják. És nem csak gondoljuk, hanem igazolni is tudjuk, hiszen egészen mást jelentett nőnek vagy férfinak lenni 100 vagy 500 évvel ezelőtt, mást jelent ma itt, mint 2000 km-rel arrébb, másak a szerepek – holott a biológiai adottságok mindenkor és mindenütt ugyanazok. A gender lényegében ennyi, és erre épül az ún. gender tanulmányok, amely a különféle jelenségeket a társadalmilag meghatározott nemi szerepek irányából közelíti meg.

A genderellenességnek több oka van, de kezdjük talán azzal, hogy a társadalmi nemek szerinti egyenlőtlenségekre rákérdezni: nyilvánvalóan kényelmetlen, hiszen magában hordozza a megszokott rend felforgatásának lehetőségét. Megkérdőjelezhet olyan berendezkedéseket, hatalmi viszonyokat, amelyek ma – és meglehetősen régóta – a társadalmakat jellemzik. Például megkérdezi azt, hogy össztársadalmi szinten az amúgy magasabban képzett nők miért keresnek 15-20 százalékkal kevesebbet, mint a férfiak. Vagy miért van az, hogy a fizetetlen, láthatatlan gondoskodó munkából egy nőnek lényegesen több jut, mint egy férfinak? Miért jár együtt egy szakma vagy ágazat elnőiesedése annak presztízscsökkenésével és így alacsonyabb bérezésével? És így tovább.

A genderellenesség második oka sem mellékes: az általános, erősödő tudományellenesség is megágyaz neki, erősödnek a tudomány legitimitását vitató hangok, és ez különösen érvényes a társadalomtudományokra. Úgy tűnik, egyre gyengülő társadalmi konszenzus övezi különösen a társadalomtudományok társadalmi hasznosságát. Ma egy társadalomtudós könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy meg kell érvelnie, hogy miért jogosult a közpénzre, miért hasznos a társadalom szempontjából az, amit ő vizsgál. Ennek az egyik következménye rávetül a gender szempontok szerint kutatókra is.

Végül a harmadik ok – erről például Kováts Eszter és szerzőtársai beszélnek több helyütt –, hogy a gender nem más, mint egyfajta szimbólum, én inkább bűnbaknak hívnám. A mai konzervatív politizálás előszeretettel tekinti, használja vagy definiálja a gendert közellenségként, amellyel viszont hatékonyan tudja mobilizálni a választóit. A gender a mai konzervatív és altright politikai retorika egyik eleme, a felkínált valóságértelmezésük és programjuk egyik része. Vagyis a genderellenesség egy csomagban jön minden egyébbel: mindazzal, amit ezek az erők gondolnak az állam szerepéről, a tőke és munka viszonyáról, a kisebbségekről, bevándorlókról; ugyanígy pozicionálják magukat a nemi egyenlőség témájában. Csakhogy van ebben egy csavar: mert miközben a gender mint akadémiai diszciplína és mozgalom mint „aberrált”, „természetellenes”, „a normalitástól idegen” kerül célkeresztbe, ugyanez a konzervatív politikai erő köt egy furcsa szövetséget azzal, amit liberális feminizmusnak vagy posztfeminizmusnak nevezünk. A liberális feminizmus dióhéjban az a mélységesen individualista, jobbára (felső)középosztálybeli nőkhöz szóló mozgalom, amelyből az olvasóknak például a Lean in (Dobd be magad!) hívószó csenghet ismerősen, akár csak az ezt képviselő Sherryl Sandberg vagy – ugye, milyen visszás – Ivanka Trump. A mozgalom fő üzenete, hogy a választási lehetőségek korát éljük, így a nők érvényesülése alapvetően egyéni felelősség. Ám ha megnézzük, az általuk kínált stratégiák lényegében csak középosztálybeli nők számára elérhetők.

Vagyis a konzervatív támadások nem egyszerűen nőellenesek (és ennyiben nem értek egyet azokkal, akik úgy érvelnek, hogy Romániában egy újabb kisebbséggel – a nőkkel – szembeni támadást látunk), hanem a nők – összességében hátrányos – helyzetének strukturális meghatározottságát utasítja el. Amire éppen a gender-fogalom tud(na) rámutatni.

A választók számára pedig a gender vélhetően ugyanúgy működik bűnbakként, mint bármely más bűnbak. Az elmúlt évtizedek neoliberális gazdasági berendezkedése általános munkaerőpiaci, lakhatási bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot (a szociológia ezt a prekaritás fogalmával írja le) teremtett az emberek életében; és mindezt alapvetően egyéni kudarcként éljük meg, hiszen ma az individualizmusnak gyakorlatilag nem nagyon van alternatívája. A gazdaság működésének kockázatát az egyének, a családok viselik és az individualizmus elkendőzi helyzetünk strukturális jellegét. Mondok egy példát a saját kutatási területemről: ha női munkavállalóként nem tudok anyagilag sikeres lenni, pedig szeretnék, sokkal könnyebben elhiszem, hogy én nem voltam elég rugalmas, kockázatvállaló vagy alkalmazkodóképes, mint hogy észrevegyem, hogy eközben nőként én gondoskodom mindenkiről a családban, gyerekről, férjről és idősről, betöltve ezzel azt az űrt, amit a szociális ágazatból vagy oktatásból kivonuló állam hagy maga után. A válaszom pedig nem az lesz, hogy megszervezem a mozgalmat és követelem a közösség, az állam hozzájárulását a reproduktív munkákhoz, hanem újabb személyiségfejlesztésbe, time-managment javításba kezdek.

Több szerző úgy érvel tehát, hogy ez a bizonytalanság teremti meg a fogadókészséget a genderre irányuló bűnbakképzésre. Csak hát azt is látni kell, hogy míg a „normalitás” ígéretével a gender ellen hadakozó (szélső)jobboldal jól mozgósít, aközben elmulasztja feltenni azokat a kérdéseket és megoldani azokat a problémákat, amelyek mindezt a bizonytalanságot valójában okozzák, például megvizsgálni, hogy minek tulajdonítható a társadalmi egyenlőtlenségek rohamos mélyülése, a megkapaszkodni, kiszámítható életet teremteni nem tudók tömegének növekedése.

Hozzáteszem, az sem feltétlenül segíti a genderszemléletnek az elfogadottságát, hogy van egy általános meggyőződés, hogy a nemi egyenlőség alapvetően megvalósult, legfeljebb finomhangolásokra van szükség. Amire Kelet-Európában rátevődik egy ilyen kvázi-gyarmati szemlélet, amely azt sugallja, hogy Romániában van még tennivaló, „a kultúránkkal lehet a baj”, föl kell zárkóznunk a progresszív nyugathoz. De nyugaton az egyenlőség megvalósult, így végképp nincs már a gendernek legitimitása, nincs itt semmi látnivaló.

Milyen következményei lehetnek konkrétan az oktatásban a törvénymódosításnak, amennyiben az államfő kihirdeti? Megszűnhetnek az egyetemeken a genderelmélettel foglalkozó tárgyak?

Arra, hogy milyen jogi következményei lesznek, nem tudok válaszolni, még csak spekulálni sem tudok. Az biztos, hogy mindannyiunkat váratlanul ért. Most zártunk le egy kutatást, amelyben a járvány női vállalkozókra gyakorolt hatását vizsgáltuk, és ha érvénybe lép a tiltás, akkor kérdés, azt kutatni lehet-e? Azt fontos azonban látni, hogy a tiltás amiatt is abszurd, mert a gender nem néhány tantárgy, amelyet majd kimetszünk az oktatási kínálatból, vagy néhány máglyára való könyv, hanem szerves része a társadalmi valóságot megérteni kívánó tudományos vállalkozásoknak. Gyakorlatilag el sem tudok képzelni olyan társadalmi jelenséget, amelynek ne lenne releváns társadalmi nemi aspektusa. Furcsa lenne mindezt a kukába dobni. És akkor még nem beszéltem a pszichológiáról, az irodalomtudományról, a kommunikációról, néprajzról, amelyek mind számolnak a nemek társadalmilag konstruált jellegével.

Visszatérve a genderellenes hangokra: hol csúszik el az információ, miért vonnak le sokan helytelen következtetéseket a témáról? Szociológusként, kutatóként hogy látja, lehet-e segíteni azon, hogy ez a zsigeri elutasítás megváltozzon?  

Nem gondolnám, hogy az elutasításnak a tájékozatlanság a fő oka. A konzervatív politika kétségtelenül sikeres abban, hogy meggyőzően tegyen egyenlőségjelet az akadémiai diszciplína és az üresnek és öncélúnak tekintett gender mainstreaming, politikai korrektség fogalmai közé; vagy ügyesen használja megbotránkozásra. A genderellenesség pedig egy szimbólum elutasítása, amelynek természetesen van köze ahhoz, hogy mit látnak bele az emberek ebbe a szimbólumba. Ha az ön által említett érveket, paneleket nézem, valami olyasmit, ami az ő életük szempontjából teljesen irreleváns, ami nincs rá valós hatással. Csakúgy, mint a nők 1%-ához szóló liberális feminizmusnak, tegyük hozzá.

Teljesen jogosan merülhet fel maguknak a genderkutatóknak a felelőssége ebben. Nem is abban feltétlenül, hogy elég világosan elmagyarázzák-e a nyilvánosságnak, hogy mely fogalom mit fed, hanem hogy miként alakították e diszciplína imázsát. Több helyütt olvasni, hogy a genderről kialakult kép az, hogy az egy progresszív identitáspolitika (következésképpen, aki nem ért egyet, maradi). Ezt mindenképpen árnyalnám azzal, hogy az akadémiai mezőnyben a gender ha nem is marginális, de több más társadalomtudományi diszciplínához képest nem dúskál az erőforrásokban. A BBTE-n például mindössze néhány évig működhetett gender mesterképzés, amelynek fenntartására nem volt egyetemi akarat. Kérdés, hogy ezekből az erőforrásokból mennyi fordítható hatékonyabb imázsalakításra.

Pontosan erre akartam rákérdezni zárásként: lennének-e eszközök a társadalomkutatók kezében ennek megváltoztatására, vagy a politikai diskurzus úgyis felülkerekedik, mert sokkal szélesebb közönséghez tud szólni?

Ebben Nancy Fraser-re tudok támaszkodni, a közismert szocialista feminista kutatóra, aki kiáltványában a 99 százalék feminizmusát hirdeti meg. A felső 1 százalékhoz szóló liberális feminizmus helyett azokra a problémákra fontos reflektálni, amelyek a társadalom, így a nők nagy részének életét meghatározzák – munka, lakhatás, gondoskodás, társadalmi egyenlőtlenség, rasszizmus, környezet. 

(Címoldalas illusztráció forrása: Pixabay)