Lázadsz ellenük, mert benned erő van, és félsz, hogy elveszik, hogy földre szegezik tekintetükkel, mert már nem élnek, és gyűlölik, amiben öröm van. Értelmezed a látszatot. Pedig honnét tudod?

Mi van, ha a hosszan maguk elé bámuló vagy mintha a semmibe néző emberek nem üresek – ők magukba néznek? Ők is épp értelmeznek valamit, magyarázatot, elméleteket gyártanak, talán rólad, a csak azért is mosolyról arcodon.

Tüntetőn könyvet húzol elő. Ők miért nem olvasnak? Háborodsz fel halkan. Pedig ki tudja, talán valamelyik fejben épp egy novella születik, egy másikban iskolás vers darabjai keringőznek – a többi is saját könyvét írja: találkozásokat tervez, megbeszélést, sorba rakja teendőit, listát ír róluk, múltat sikál, jövőt rajzol. Idegen gondolat nem férne beléjük, az övék is túl sok.

És a jelen? A jelenlét? Igen, talán pont ez: jelen kell lenniük tegészen a munkahelyükön, a családjukban, ott, ahová tartanak. Tán megbocsátható, ha a buszon, trolin, villamoson, metrón, vonaton csak félig, csak takaréklángon.

Igazad is lehet, ha gyanakszol, hogy csak vegetálnak, nem töprengenek, emlékeznek, terveznek – üresen lebegnek a semmi felhőin. Előfordul, hogy az ember elfárad. Plusz fáradság lenne megjátszaniuk, hogy még mindig tombol bennük a végtelen erő és életkedv. De minek is tennék?

Jó, hogy ott vagy. Örülök neked. Ha van lendületed, mosolyod, igazi: ajándékozd meg őket. Ne lázadj, ne megmutatni akard. Szeresd őket, lendületeddel, mosolyoddal simogasd meg a titokzatos útitársakat. Talán én is ott ülök közöttük.