A rendszerváltás harmincadik évfordulójára komoly digitális archívummal jelentkezett a román kulturális folyóirat, a Kajet Journal.

Az itt megtekinthető tekintélyes gyűjtemény az 1947 és 1989 közötti diktatúra nyomtatott kulturális termékeit örökíti meg, több száz könyvet, kézikönyvet, folyóiratot és újságot, négy kategóriára bontva: az első a kultúra, a második a szórakozás, a harmadik a politika, a negyedik pedig a technika.

A skála meglehetősen széles: találunk olyan szatirikus folyóiratot is, mint az Urzica, de olyan művészeti lapot is, mint a Secolul 20.

Az archívum készítői elmondták, személyesen kevés közvetlen tapasztalatuk van, a legidősebb tagjuk is éppen csak elemibe járt, amikor a rendszerváltás történt. Ugyanakkor szívesen látnak bárkit, aki saját gyűjteményének digitalizálását felkínálná.

Mit találunk itt?

A gyűjtemény négy kategóriáján túl számos kulcsszó is segít minket a keresésben: irodalomkritika, vizuális művészet, turizmus, nők, vidéki élet, színház, külpolitika, költészet – hogy csak néhányat említsünk azokból a rögtön kereshető témákból, amelyeket kínálnak a készítők. A honlapon azonban találunk keresőt is, ahová magunk írhatunk be kulcsszavakat.

Egy megnyitott folyóirat vagy könyv esetén több információt is találunk az adott kiadványról, például néhány munkatárs nevét vagy azt is, hogy mennyibe került az adott nyomtatvány és hol adták ki. A lap alján pedig az oldalszámok között válogathatunk, amelyek sajnos meglehetősen hiányosak.

A kiadványok elsőre még számítógépen is nehezen olvashatók, de amennyiben megnyitunk egy fotót külön ablakban, nagyíthatóvá válik, és eléggé jó minőségűek az olvasáshoz.

Három megközelítés

A Camera Archiva mögött álló csapat három szempontot kínál a gyűjteményük értelmezésére. Az első szerint a munkájuk egy „társadalmi előfeltétel” a múlt archiválására: manapság, írják, politikai szereplők „memóriaháborút” vívnak, torzítják a kollektív emlékezetet saját politikai céljaikból, megerősítik a nacionalista érzületeket egy nemzetközi identitással szemben, és manipulálják a közvéleményt, hogy a már uralkodó elitekkel szemben lojalitást alakítsanak ki.

Ők éppen ezért nem a történelem tankönyvekben érdekeltek, hanem abban, hogy a kultúra hétköznapi formáit mutassák meg az érdeklődőknek. Nem az igazság mindenható erejét mutatják fel a gyűjteménnyel, hanem rugalmas mechanizmusokat, és megkérdőjelezik azokat a kísérleteket, amelyek eltörölnék a múltnak ezt a szeletét.

A második értelmezés szerint az archívum az emlékezet „digitális gépezete”. Számukra, mint írják, nem az a kérdés, hogy a papíralapú kiadványok eltűnnek-e a digitális korban, hanem az, hogy miként hozzunk létre új eszközöket, amelyek a nyomtatványok és digitális kiadványok együtt létezését biztosítja – az előbbi népszerűsítését az utóbbival.

Végül, az archívum a készítői számára nem az enciklopédikus tudás szentélye, hanem egy „pince”, amely folyamatosan változik. Ezért a Camera Archiva a jelentéstulajdonítás kreatív folyamata, egy olyan hely, ahol magunk ruházzuk fel értelemmel azt, amit ott találunk.