A rendszerváltáskor még senki nem gondolta volna, hogy Romániának, Erdélynek ezen a vidékén egy zászló fogja majd a székely identitást szimbolizálni – mutatott rá a Maszolnak adott interjúban Patakfalvi-Czirják Ágnes antropológus. A Magyar Tudományos Akadémia munkatársát a REGIO folyóiratban megjelent tanulmányáról kérdeztük, amelyben a székely zászló jelenségén keresztül vizsgálta a nacionalizmus, a kortárs identitáspolitikák és a gazdaság kapcsolódási pontjait.

A tanulmányban arra mutatsz rá, hogy a kézművesség reneszánsza egyfajta válasz a tömegtermelésre és az azt körülvevő mítoszokra (kulturális homogenizációt eredményez, rombolja az emberi kapcsolatokat stb.). Mit kínál ezzel szemben a kézművesség, kifejezetten a székelyföldi?

A tanulmányban sajnos nem volt elég tér arra, hogy bővebben kifejthessem a kézművesség és az „ökotermékek” reneszánsza körüli folyamatokat. Ezeket értelmezhetjük a tömegtermelésre és a gyors fogyasztásra adott válaszként, illetve egy jól piacosítható, jövedelmező modellt is láthatunk bennük. A tömegtermeléssel szemben a kézművesség azt ígéri, hogy meghaladja az áru jellegből fakadó negatív konnotációkat, és minőségi, egészségbeli ugrást hoz.

 Ezzel szemben mára azt lehet látni, hogy a kézműves módszerekkel gyártott termékek és az ökológiai gazdaságokban előállított javak – többek között – a társadalmi egyenlőtlenségek megerősítői, újratermelői is lehetnek. Mára majdnem luxusszámba megy a környezeti szempontból megfelelő (vagyis kevésbé környezetszennyező), kézműves módszerekkel előállított termékek, illetve az egészséges, vegyszermentes élelem beszerzése, hétköznapi használata. Ahogy Angela McRobbie brit kultúrakutató sommásan megfogalmazta, ha szegény vagy, és nem tudod megengedni magadnak a minőséget, próbálj meg kevesebbet enni/fogyasztani.

A kézművesség az áruk piacán a helyi szokásokhoz igazított, a népi kultúra hagyományait folytató, az identitás kifejezésére legalkalmasabb formát ígér: a hozzá kapcsolt értékek szempontjából valahol a „piacra dobott” áruk és az „ajándékozott” tárgyak között helyezkedik el. A székelyföldi termékek kapcsán a jobb és természetesebb élet mítosza mellett a nemzeti értékek tárgyiasulásának mítosza is hangsúlyosan jelen van.

Említed a buycot fogalmát: ez a bojkott ellentéte, a helyi termékek vásárlására buzdítást jelenti. Milyen példákat emelhetünk ki Székelyföldről, amelyek illusztrálják ezt a jelenséget?

A Csíki sör körüli buycot mozgalom talán ezek közül a legismertebb, és a leginkább emlékeztet arra, amit a marketing tankönyvekben vagy fogyasztásszociológiai szakirodalomban összefoglalnak. Ezeknek a mozgalmaknak vagy mozgósító kampányoknak van egy általános érvényű fogatókönyve, amit pár lépésben lehet összefoglalni. Elsőként egy adott társadalmi, kulturális vagy gazdasági válság tematizálásával indítanak, aminek direkt hatása lehet a helyiek életére. Ezt a közösséget és identitást veszélyeztető folyamatokkal azonosítják. A termék vásárlása és fogyasztása mint a folyamattal szembeni ellenállás vagy mint aktív, a közösséget támogató cselekvés jelenik meg. Így a fogyasztás nemcsak a hétköznapi szükségleteket kielégítő cselekvés, hanem a morális kötődést bizonyító tett is lesz.

Ennek radikális változata az a vélekedés, miszerint nem is magyar/székely ember az, aki nem az adott terméket fogyasztja, vagy, hogy az, aki nem az adott terméket fogyasztja, elárulja a közösséget. Ezek a példák jól megmutatják a fogyasztással kapcsolatos ambivalens attitűdöket.

Kitérsz arra is, hogy a székely zászló áruvá válásában is problémát jelent a tömegtermelés és kézművesség közötti különbség. Mit tudunk jelenleg a „zászlóbizniszről”, kik készítik ezeket, milyen lényeges különbségek vannak?

A tanulmány alapjául szolgáló terepmunkát 2016 végén lezártam, ezért arra az időszakra vonatkozik az elemzés, amikor a székelyföldi közintézményekre és a magánházakra, tömbházakra ki lehetett tűzni, vagy legalábbis kitűzték a zászlókat. Az akkori viszonyokat és törésvonalakat elemeztem a szövegben. Azóta nem vizsgáltam a kérdést, de úgy tűnik, hogy a zászlótörvény elfogadása óta a zászló iránti kereslet lankadni kezdett, egyre kevesebb székely zászlót lehet a nyilvános térben látni, ezért logikusnak tűnne, ha mostanra a „zászlóbizniszben” részt vevők valami más gyártására álltak volna át.

Visszatérve a tömegtermelés és kézműves gyártás kérdésére, a terepmunkámból az látszik, hogy a kézművesség körüli mítoszok és a buycot/bojkott mozgósításnak az általános lépései beazonosíthatók a székely zászló gyártásában, forgalmazásában és vásárlásában is. A morális megfontolások, amik a zászlóvásárlás mögött húzódtak, a „vásároljunk helyit”, „vásároljunk minőségit” attitűdök a tárgy szimbolikus jelentőségét is aláhúzták. Például azzal találkoztam sokszor, hogy több család azért vásárol székely zászlót helyi kézművestől, hogy a külföldön élő rokonokat megajándékozza vele, saját használatra a helyi tüntetéseken kiosztott zászlót őrzi. De többen vannak, akiknek többféle zászlójuk van, az értékesebbet, amit kézművessel varrattak, fontosabb ünnepekkor használják, az egyszerűt, ami jobban bírja az időjárás viszontagságait, pedig a házra kitűzve.

A zászló gyártása során alkalmazott technikák így különböző morális értékekhez, eltérő időszakokhoz kapcsolódnak: a tömeggyártású műanyag zászló mondhatni a hétköznapi ellenállást jeleníti meg, a selymes anyagból készült, kézzel varrott az ünnepnapokat díszíti.

A zászlókérdésnél maradva: úgy tűnik néha, hogy a zászló mint dacolás a hatalommal vagy a romániai többséggel is megjelenik, ld. például Sepsiszentgyörgyön az évekkel ezelőtti „versengést” a prefektúra és a megyei tanács között. Ezek a megnyilvánulások nem jelentenek „bepiszkolódást”, ahogyan a tömegtermelés?

Igen, több interjúalanyom tartott attól, hogy a „zászlóháború” és a folyamatos mozgósítás a zászló értéktelenedéséhez vezet majd, hogy a tüntetések megsokszorozódásával elveszíti jelentőségét, és elhasználódik a zászló. Mások azt hangsúlyozták, hogy a zászlóhasználat propagálásával majd veszít a szimbolikus jellegéből, hétköznapivá, politikai tárggyá degradálódik. A kutatás azonban azt bizonyítja, hogy bár időszakosan ez megtörténik, a zászló elhasználódhat a politikai csatározásokban, és a kitűzött zászló akár banálissá, észrevétlenné válhat, ez azonban nem jelenti azt, hogy hosszútávon megszűnne szimbolikus ereje, hogy ne lenne alkalmas a „székelység” vagy „székelyföldiség” jelképezésére.

Miközben a cél egységes székelyföldi brandépítés, ahogyan írod, konfliktusok húzódnak meg a Hargita és Kovászna megyében külön kialakított Székely Termék és Székelyföldi Termék között, ez pedig már a színhasználatban is megjelenik (előbbi fekete-piros, utóbbi kék-arany). Hogyan látod, ez a konfliktus meghaladható?

Azt láttam, hogy a politikai érdek és szándék sokszor felülírja a társadalmi folyamatokat, amiknek közvetett eredménye olykor a közösségépítés is lehet, máskor viszont mindez a törésvonalak elmélyítésére alkalmas. Kutatóként alapvetően azt gondolom, hogy a politikai szándékok – amik ebben az esetben is hatalmi szándékokként működnek – ilyen erejű jelenléte nem ad teret a politikán kívüli élet megszervezésének, ami alapja lehetne egy működőképesebb, kevésbé egyenlőtlen társadalomnak.

Írsz a szélsőjobboldali motívumok, a negyvenes évek irredenta kultuszának megjelenéséről is. Ezek akadálytalanul összeférnek az identitásépítéssel, vagy tapasztaltál elhatárolódást?

A radikális jobboldali hálózatok identitásépítési stratégiáiban fontos előkép a negyvenes évek tárgykultusza. A radikális jobboldali ideológiák mainstreammé válása, terjedése és általában a nemzeti identitás körüli diskurzusok felerősödése megtermékenyítő hatással volt a nemzeti identitást megjelenítő tárgyak piacára. Így a nemzeti szubkultúrákhoz kötődő árukínálatban a székely zászló is elég hamar megjelent.

Számítottam arra, hogy lesznek kritikusai a székely zászló magyarországi aktuálpolitikai felhasználásának, szélsőjobboldali alkalmazásának vagy általában a politikába való beemelésének, de ezt a székelyföldi terepen nem tapasztaltam, ez csak Budapesten fordult elő. Ezzel szemben tapasztaltam azt, hogy a „nemzetiként” definiált szervezetek legtöbbjét sokáig tárt karokkal fogadták Székelyföldön, annak ellenére, hogy egyes vállalhatatlan kijelentéseikkel, tetteikkel tisztában voltak a helyiek is. Ez csak azokban az esetekben vált igazán kínossá, amikor a nyilvánosságban teret kapott annak kritikája, hogy a székelyföldi vezetők közpénzzel támogatták a kapcsolatépítést vagy fesztiválok megszervezésének alkalmait. Az, hogy ez mára megváltozott, nem arra mutat rá, hogy a székelyföldi identitásépítés elhatárolódna ettől, hanem hogy a radikális jobboldali ideológia a magyarországi identitáspolitikában is egyre inkább közelít a mainstream felé.

A folyamat, amelyet ismertetsz, nyilván nem talaj nélküli, de mégiscsak felülről és viszonylag rövid idő alatt épült ki. Mennyire lehet autentikusnak tekinteni?

A kutatásomban, aminek egy kis szelete a székely zászló áru-fázisának a megértése, alapvetés volt, hogy elkerüljem az értékítéleteket, hogy ne úgy közelítsek a témához, hogy a végén leszűrhessem azt a következtetést, hogy mi az, ami autentikus, mi az, ami hazugság, politikai machináció, nacionalista vagy túlhajtott identitáspolitikai manipuláció. Az antropológiának az az irányzata, amelynek a módszereit a készülő könyvemben alkalmazok, arra helyezi a hangsúlyt, hogy feltárja, mit értenek a helyiek autentikus kultúra, autentikus szimbolikus tárgy alatt.

Tehát hogy mi autentikus és mi „művi”, azt az interjúalanyaim perspektívájából, szemüvegén keresztül vizsgáltam, a kérdés bemutatása a helyi elképzeléseket tükrözi. Ebben a szemléletben azonban az is fontos, hogy megértsük és bemutassuk, hogy hogyan lesz valamiből autentikus jelkép, kik és hogyan tesznek azért, hogy ezt autentikusként ismertessék el.

A rendszerváltáskor még senki nem gondolta volna, hogy Romániának, Erdélynek ezen a vidékén egy zászló fogja majd a székely identitást szimbolizálni, és hogy ez ilyen alkalmas lehet a múlthoz kapcsolódó narratívák és a jövőre vonatkozó társadalomépítési kísérletek megjelenítésére. Az, hogy az akkori elképzelések szerint az anyanyelvi oktatás bővítése, a közművelődés terepeinek megteremtése volt a politikai és társadalmi cél, jól megmutatkozik abban, hogy a rendszerváltás környékén a tüntetések szimbolikus tárgya a magyar nyelvű könyv volt.

Ezeket a változásokat azonban nem lehet azzal elintézni, hogy most „műveletlenebbek”, „bárdolatlanabbak” lennének az emberek, egyszerűen más tárgyakon keresztül, más fogalmakkal és jövőképpel működünk. Sokan a mai társadalmi viszonyok között a könyves felvonulást tartanák modorosnak, képmutatónak és hamisnak.