Kora estére beszéltünk meg találkozót Csíkszeredában a vadásztársaság munkatársával. Lelkemre kötötte, ne késsek, mert a medvék megszokott rend szerint járnak az etetőhelyekhez, ráadásul még viszonylag korán sötétedik ebben az időszakban. Terepjáróval vágtunk neki Alcsíknak, célunk a Csíkszentsimon melletti vadvilág megismerése. Milyen is a hazánkban élő barnamedve? Melyek a jó és rossz tulajdonságai? Mit tegyünk, ha tényleg szembejön velünk a medve? A Csíkszeredai Vadásztársaság által szervezett medvelesen ezekre a kérdésekre kerestünk választ.

Divatos lett az utóbbi években medvelesre járni. Több vállalkozás hirdet olyan programot, amelyen a kirándulók, érdeklődők biztonságos körülmények között figyelhetik meg hazánk legtermetesebb nagyvadát. A Csíkszeredai Vadásztársaság javaslatára mi a Csíkszentsimon melletti erdőségekben található „Tiszási” vadászlest választottuk.

Alig néhány kilométer megtétele után a mezei út bevitt a Hargita hegység mélyére. Útközben beszélgetésünkből kiderült, az egyik olyan vadászlessel rendelkező helyszínre igyekeztünk, ahol a Csíkszeredai Vadásztársaság etetést végez. Az erdő vadjai napi rendszerességgel kapnak ezeken a helyeken szemes takarmányt, főleg kukoricát. A cél nem az, hogy „hizlaljuk az állatokat, sokkal inkább, hogy megszokják, ott rendszeresen van élelem, így nem mennek lakott területekre” – magyarázta kísérőnk.

Emellett vadászati szempontból is jelentősége van az etetésnek, hiszen az egy helyre szoktatott állatokat könnyebb (volna) elejteni. A feltételes mód oka, hogy a jelenlegi szabályozás szerint alig vadászhatnak a vadásztársaságok. A jelentős bevételeket hozó bérvadászati lehetőségek néhány éve megszűntek, azóta például medvét, fajdot nem lehet lőni. Ez nagy érvágást jelent a vadásztársaságoknak, hiszen többek között ezekből a bevételekből lehetett finanszírozni a vadetetéseket. Egy fajdkakas kilövéséért 1 000 eurót, a medvékért 3–8 ezer eurót fizettek az ide érkező vadászok. Így is jönnek vendég vadászok, többen érkeznek például Magyarországról őzbakot lőni, amit szívesebben ejtenek el Székelyföldön, mint odahaza. Jól jönne pedig a pluszbevétel a csíkszeredai vadászoknak is, akik 97 ezer hektáron gazdálkodnak. A Nagy-Hagymás-hegységtől a Kászonok völgyéig 280 hivatásos vadász áll a társaság alkalmazásában, akik napi küzdelmet folytatnak az élőhelyek megmentéséért, a vadállomány karbantartásáért és az orvvadászat visszaszorításának érdekében.

A legnagyobb egyedszámú európai barnamedve-populáció Romániában él, számukat 6–8 ezer körülire becsülik a szakemberek. Az utóbbi évek fokozott védelme tovább növelte az egyébként is magas egyedszámot az országban, de hogy hány medve él Romániában, arra vonatkozóan nincsenek pontos adatok. Ebben az évben még tart egy átfogó egyedszámlálási folyamat, talán annak eredményeképpen újra lehet majd tárgyalni a kilövésekről is. A medvék vadászatának nem csupán anyagi előnyei volnának, hanem a medveállomány javítása is a vadásztársaságok feladata, azaz a gyengébb génállományú egyedeket ki lehetne lőni.

Gyanakvóan feltűnt az első medve

A leshez közeledve elhagytuk az utolsó tehéncsordákat, keskeny erdei útra fordult a terepjárónk. Elkelt a négykerék meghajtás, ottjártunkkor napok óta áztatta a vidéket a tavaszi eső. Többször félre kellett állnunk a fát szállító járművek elől – sajnos nagyüzemben vágják a Kárpátok fenyőit manapság is. Ez lehet az egyik oka, hogy a medvék lakott területek közelében keresnek táplálékot és okoznak mezőgazdasági károkat. Pedig a medve alapvetően kerüli az embert, rendkívül óvatos, figyelmes, érzékeny állat – mesélte kísérőnk, miközben a les közelében leparkoltunk. Meg kell különböztetnünk azokat az egyedeket, akik hozzászoktak az ember közelségéhez és a vadonban élőket, akik legfeljebb az autó-, vagy a láncfűrész zúgásához edződhettek – tudtam meg a beszélgetés során.

A les nem a reklámokból megismert high-tech, titkosüveges verzió, ahol az orrunk elé sétál a medve. Klasszikus, magas lábakon álló, fa vadászlesre kapaszkodtunk fel, odabent puritán kényelem fogadott, bár a „fő helyre” autósülést szereltek. Valamikor tiszafák éltek itt nagy számban, innen a terület elnevezése: Tiszás. Mára az ember kiirtotta a növényt, csak az emléke maradt a hajdani látványos fáknak. Az apró ablakot felhajtva elénk tárult a kicsiny tisztás, amit fekete pusztára taposott sok mancs és pata: főleg vaddisznók és medvék járnak ide a kukorica csábításának engedve. De a „szajkók is olyan kövérre híztak, hogy alig tudnak repülni” – szemléltette vadászunk.

Kísérőnk pár percre visszatért a terepjáróhoz, távolabbra kellett állni az autóval, nehogy elijessze a remélt vadakat. Innen felgyorsultak az események. Alig helyezkedtünk el útitársaimmal, amikor az erdő szélén feltűnt az első medve. Rendkívül gyanakvóan közelítette meg az etetőhelyet, folyamatos éberséggel fürkészte az erdőt, tekintgetett rejtekünk felé. Vadász kísérőnk közben visszatért és hiába minden óvatosság: közeledő lépteit meghallotta a medve és amilyen gyorsan jött, úgy el is illant. Azért készült néhány fotó és a jó kezdés bizakodásra adott okot. Nem is csalódtunk, az előző látogató hamarosan visszatért, Lélegzetünket is visszatartva figyeltük, ahogy ezúttal több időt töltött el az etetőnél. Ám nem lehettünk elég óvatosak, a fényképezés apró neszeire felfigyelt és kereket oldott a mackó. Elképedve figyeltük, termetéhez képest mennyire óvatosan közlekedő állatról van szó. A legkisebb zajra is érzékeny medvéknek nem csak a hallásuk kifinomult, hanem a szaglásuk is rendkívüli: több száz méterről is megérzik a dögszagot. A medve ugyanis mindenevő állat. Így tavasszal főleg zöldtáplálékkal él, „a frissen sarjadó füvet úgy legeli, mint a tehén” – mesélte még az idevezető úton a velünk tartó vadász.

Hosszú percek teltek el ezután eseménytelenül. A szürkülödő estében valami különös nyugalom szállta meg az apró vadlest. Odakint feltámadt a szél, eső verte a les tetejét, bent négyen kucorogtunk reménykedve, hogy nem ijesztettük el az összes medvét a környékről. Erre bizonyságul meg is jelent az est második főszereplője: egy kisebb termetű medve érkezett a tisztásra. Mint kiderült, csupán villámlátogatásra futotta bátorságából. Alig jelent meg ugyanis a második mackó, szinte azonnal kereket oldott, nemhogy fotózni, felocsúdni sem volt időnk. Utólag magyarázta kísérőnk, hogy elképzelhető, a szagunkat érezte meg, bár az eső zaján át is meghallhatta neszezésünket. Még fél órát ültünk csendben, de nem jött újabb állat. A lassan a völgyre terülő félhomályban lekászálódtunk az építményről és autónk felé vettük az irányt. Különös és egyben borzongató érzés volt arra gondolni, hogy körülöttünk az erdő százával rejtheti a ma este látott medvék társait. Az úton zöld medve(bocs) ürülék: bizonyságául a tavaszi étkezésnek.

A medve tényleg nem játék

Kísérőnk persze nem véletlenül hozta magával puskáját: a medve nem játék, ahogy a mondás is tartja. Vadászunk megtromfolja ezt azzal: bizony „bolond, aki nem fél a medvétől”. A medve ugyanis kitűnő vadász, gyors, kitartó, erős, jól mászik fára is. Emberre mégis a legritkább esetben jelent veszélyt. Veszélyes igazán a bocsait féltő anyamedve és a sérült egyed lehet. A bocsait féltő medve nem gondolkozik. Sok veszélyes helyzet adódik abból, hogy az anyamedvétől eltávolodó bocsokat kirándulók találják meg. Ilyen esetben a lehető leghamarabb el kell hagynunk a helyszínt, az anyamedve nem válogat a módszerekben, ha a bocsairól van szó. Hasonlóan veszélyes a megsérült medve. A vadászat során meglőtt, de el nem ejtett medvék hatalmas veszélyt jelentenek, a sérült, magát veszélyben érző állat bárkire képes rátámadni.

És hogy mit tehetünk medvetámadás esetén? Kísérőnk tömör választ adott: „semmit”. Azonban ha csak a közelünkben tűnik fel a medve és nem támad, óvatosan reagálva elkerülhetjük a bajt: lassan mozogva, kisebb zajt csapva igyekezzünk elhátrálni az állat közeléből. A medve egyébként rendkívül óvatos, ahogyan a lesen is tapasztalhattuk. Érzékeny fülei, kifinomult szaglása biztosíték arra, hogy a legtöbb esetben sokkal hamarabb veszi észre az embert, mint az őt, így az esetek nagy többségében elkerülhetjük a vele való találkozást.

Erdei utakon indultunk vissza, kísérőnk javaslatára a szentimrei „büdös” felé kerültünk, hátha feltűnne még egy legelésző medve. Ilyen szerencsénk nem volt, viszont megtudtuk, hogy a közelben ejtett el Nicolae Ceaușescu egy hosszú évekig világbajnoknak számító trófeát adó medvét. A medvének egyébként a bőre és a feje a trófeája, értékeléskor a szőr milyenségét, mennyiségét, a bőr és a fej nagyságát és esztétikai szempontokat vesznek figyelembe. A volt diktátor szenvedélyes vadász volt, gyakran és szívesen járta a Hargita hegyeit-völgyeit is vadra lesve. Persze, a legszebb példányokat kellett számára „biztosítani”, különben „toporgott dühében” – mesélte a velünk tartó vadász, aki több alkalommal találkozott a volt kommunista vezetővel. A kis völgyecske bejáratánál lassított az autónk, visszagondolhattunk azokra az időkre, amikor a hatalomvágytól megrészegült egykori diktátor Észak-Amerikából behozatott feketemedve bakokat engedett szabadjára a Kárpátokban. A mai egyedeken is látszik ennek a betelepítésnek a nyoma: a feketés színű, vagy a világosabb „nyakörvvel” ellátott egyedek többnyire a feketemedvékkel való keveredés nyomán jöttek létre. Ilyen volt a medvelesen fotózott mackó is.

A sötét lassan ráereszkedett a hegyoldalakra, így minden árnyban medvét vélhettünk felfedezni, de több nagyvadat nem tartogatott számunkra az este. Kalauzunkat kikérdeztem még a medvékkel kapcsolatos néhány érdekességről. Megtudtam, hogy a „vérmedve” létező fogalom. Azokra a példányokra mondhatjuk, amelyek megkóstolták a friss húst és utána nehezen mondanak le erről az élvezetről, azaz újra és újra megkóstolnák. Az ilyen egyedek könnyen okoznak kárt a háziállatok között, szívesen dézsmálják meg a nyájakat, csordákat.

Természetesen a medvéken kívül számos vad él a Kárpátokban. Nagyszámú farkaspopuláció tanyázik a hegyek között, időről-időre nem kis riadalmat és kárt okozva a juhállományban, alapvetően azonban elhúzódnak az ember közelségéből. Ahogyan hiúzt, vadmacskát megpillantani is nagy szerencse kell, pedig itt élnek a közelünkben található erdőségekben. De él itt még szarvas, őz, vaddisznó, nyest és számtalan más állat is, akik ugyan megszokták az ember közelségét, ám szívesebben rejtőznek a vadonban és élik megszokott életüket tőlünk, emberektől távol. Ha hagyjuk, amíg hagyjuk.