Szüleid otthont álmodtak neked, s te túl szűknek találtad a szobád. Nem fértek szőnyegére játékaid, nem volt elég hely rajzaidnak a falon. A játszótérre vágytál, majd az állomáson túlra, hogy ne nyithassanak rád, mikor épp haragszol rájuk. Nem volt hová menekülni, csak mindig oda vissza, a közös kisszobába, ahol párnádra szorítva homlokod tervezted, hogy megszöksz, hogy mindent itt hagysz, s legbelül arra vágytál, bár egyszer kopognának végre szíved ajtaján is, ne csak a szobádén.

Tudtad, hogy kihallatszik minden. Így titkokat sem cserélhetsz bent a celládban: inkább kiköltöztél esténként egy füstös asztal mellé, az lett az otthonod naponta pár sörért. Megtanultál dacolni, kikövetelted a külön szobát: igényed van az intimitásra – mondtad, mikor már ilyen szavakat is használni kezdtél. Szüleid lemondtak a hálószobáról, saját intimitásukról a tiedért. S te egy évre rá úgy döntöttél, elmész.

Azóta minden évben másokkal, máshol laksz, és „haza mész” mindenhová. A bentlakásba, a kintlakásba, a barátnődhöz, a barátodhoz – s a szüleidhez is, hébe-hóba. Közben egyre biztatod magad: nem baj, ez csak átmenet, majd lesz neked is igazi otthonod...

Aztán egyszer csak ráeszmélsz: az állandót nem is kell keresned. Elég, ha kinyitod azt a belső ajtót: ez a templom az otthonod, ez állandó. Ha Szeretet, Béke, Remény, ha Élet van benne, felírhatod a kapu ívére: Azért vagyunk a világban, hogy mindenütt otthon legyünk benne.