A centenáriumi év lejártával is folytatjuk a Maszolon azoknak a román személyiségeknek a megszólaltatását, akik a többség nézőpontját villantják be, a kisebbségek ügyei mellett országos aktuálpolitikai témákra is reflektálnak. Radu Carp politológus, a Bukaresti Egyetem Politikatudományi Karának tanáránál rákérdeztünk a kisebbségek „lojalitására” vonatkozó tavaly tett kijelentésére, de arról is érdeklődtünk: hogyan veszi majd Románia az uniós elnökség jelentette akadályokat?

Egy sor fontos kérdést megfogalmazott a nyáron a Brassó megyei Keresztényfalván tartott előadásában. Ezek javarészt az ország jövőjére és megválaszolatlan problémáira vonatkoztak, amelyeket nem nagyon találtam meg a centenáriumi év hivatalos politikai diskurzusában. Végül is mi foglalkoztatott bennünket „centenárium” címszó alatt, például a többség-kisebbség viszonyára nézve?

Nem hiszem, hogy különösebb érdek fűződött volna többség és kisebbség viszonyának tárgyalására a centenáriumi évben. Az ünnep égisze alatt a Román Kulturális Intézet szervezésében több megmozdulásra is sor került külföldön, a civil társadalom szereplői is szervezetek különböző vitákat, de a kisebbségek körében volt talán nagyobb a kérdés iránti érdeklődés, ők is szerveztek ilyen jellegű beszélgetéseket. Kormányzati szinten azonban ez nem igazán volt téma. Az ünnepre vonatkozó különböző projekteket nagyon későn mutatták be, ezeket pedig a rendelkezésre álló költségvetés függvényében válogatták ki. Nem volt mögöttük semmiféle, jövőbeli tervekre vonatkozó stratégiai gondolkodás, az identitás kérdését sem firtatták különösebben.

Persze, voltak jól sikerült rendezvények is, amelyeken magam is részt vettem, és amelyeken lényeges dolgok is szóba kerültek, de őszintén elmondom: ezek egyikén sem láttam, sajnos, a kormányzat vagy a politikai pártok képviselőit. Az illető eseményeket vagy az egyetemek szervezték saját alapokból, és még azokat is a civil társadalom kezdeményezte, amelyeket kormányzati támogatásból hoztak létre. Így elmondhatom, hogy sajnálatos módon a politikai osztály napirendjét nem sikerült az akadémiai és civil közegével összeegyeztetni a centenáriummal kapcsolatos témákban.

Alig ért éveget a centenáriumi év, máris arra ébredtünk, hogy Európa viselt dolgait igazgatjuk. Mennyire felkészült az ország arra, hogy megfeleljen ennek a kihívásnak, és milyen saját célokat kellene követnie Romániának az Európai Unió Tanácsa soros elnöki mandátumának fél évében?

Hosszú ideje tudni lehetett azt, hogy Románia ebben az időszakban fogja betölteni az Unió soros elnöki tisztségét, hiszen egy vetésforgóról beszélünk, jó előre fel lehetett erre készülni. Kérdéses az, hogy egy-egy tagállam mennyire terjeszthet elő olyan terveket, amelyek egyfelől európai dimenziójúak, de amelyek a nemzeti érdekeket is szolgálják, hiszen – amint azt tudjuk – nem lehet előhozakodni pusztán csak nemzeti vonatkozású kérdésekkel.

Az elnökség előkészítésének amúgy több fázisa volt: 2016-ban a Cioloș-kormány egy terjedelmes dokumentumot is közvitára bocsátott a prioritásokról, aztán megváltozott a kormányzat, és újabb dokumentumok forogtak fenn. Ezek azonban olyan sűrűk, bonyolultak és technikaiak voltak, hogy valós közvita nem is alakulhatott ki róluk. Aztán arra ébredtünk, hogy az utolsó száz méteren meg kell határoznunk valamiféle prioritásokat, így – konkrét elsődleges tervek híján – könnyebb volt valamely általánosságokat felvázolni.

A jelenlegi helyzetkép pedig eléggé vegyesnek mutatkozik, hiszen ha a hivatalos dokumentumokat tekintjük, akkor egy olyan bikkfanyelvvel találkozunk, amelyből nem derül ki, hogy mik is a célok, ha pedig az eseményeket és a politikai nyilatkozatokat figyeljük, akkor azt láthatjuk, hogy valamiféle prioritások mégiscsak vannak.

Láthattuk múlt év végén például a külügyminiszter Belgrádban tett látogatását, amelynek során Szerbiát európai törekvései folytatására bátorította, és arra, hogy gyorsítsa fel a csatlakozási tárgyalások ütemét. Annak szükségessége amúgy régóta felmerült, hogy Románia az EU Tanács elnöksége idején megossza ilyen irányú tapasztalatát a nyugat-balkáni szomszédjaival. Nem láttam viszont hasonló fellépést a Moldovai Köztársaság, illetve Ukrajna esetében – azt hiszem, ezen a téren is jelentős az európai elvárás Románia irányában. Volt továbbá egy alapvetően korrekt nyilatkozata az európai ügyekért felelős miniszternek is arra vonatkozóan, hogy az európai parlamenti választások idején törekednek majd a mindenféle külső beavatkozások elhárítására, és fellépnek a kamu hírek ellen. Ezek konkrét tervek, azonban sajnos még mindig nem tudni, hogy Romániának melyek a toplista első három helyén lévő prioritásai.

Hozzá kell tennem azt is, hogy ez európai szinten is nehéz időszak: az uniós költségvetés tárgyalása sem lesz könnyű, hiszen még azt sem lehet tudni, hogy ehhez hozzájárul-e majd a várt 10 milliárd euróval az EU-ból való kilepés küszöbén lévő Nagy-Britannia.

Tavaly is bővelkedtünk nehéz helyzetekben: az egyik ilyen éppen az alkotmánymódosító referendum volt, amely egyesek szerint tanulságos volt, mások szerint meg fölösleges. No de ennek kapcsán felmerült helyenként az a kérdés is, hogy a jelenlegi alaptörvénynek bizony igen nagy hiányosságai vannak. Lesz-e közelebbről alkotmánymódosítás, és milyen értékekre kellene építeni esetleg egy új alkotmányt?

Jelenleg sajnos nagyon nehéz alkotmányt módosítani. 2012-2013-ban láthattuk, hogy rögtön a választások után létezett egy erőfeszítés az alaptörvény újragondolására, azonban ezt annyira rosszul csinálták, hogy az alkotmánybíróság a módosító javaslatok közel 75 százalékát elutasította. Most meg ráadásul valamennyi parlamenti pártban van egyfajta félelem is, amelyek hátterében az áll, hogy amint azt a tapasztalat megmutatta: az alkotmánybíróság bizonyára amúgy is elutasítana bármiféle javaslatot.

Behatóbb vitára lenne ilyen téren szükség a társadalomban, beleértve az alkotmánybírákkal való eszmecserét is, hogy pontosan meghatározható legyen: mit kell változtatni és mit kell megőrizni jelenlegi formájában.

Az 1991-ben elfogadott alaptörvényt számos tekintetben módosítani kellene, már csak azért is, mert 28 éve lépett hatályba, mi pedig – az 2003-as módosításokkal együtt is – egy más korszakban élünk, amelyben az alapvető jogok lényegileg megváltoztak, akárcsak maga a jogtudomány. Tehát még akkor is, ha az alapvető jogok politikailag semleges területére gondolunk, azt hiszem, hogy jó lenne egy újabb alkotmánymódosító erőfeszítés. A politikai osztály viszont bizalmatlan, hogy bármiféle ilyen jellegű kezdeményezése sikeres lenne.

Hogy állunk jelenleg a kisebbségekre vonatkozó törvények alkalmazásával? A parlamentben az ellenzéki pártok még a jogalkotási folyamatot is akadályozta az utóbbi időben azáltal, hogy az alkotmánybíróságon megóvtak egy sor olyan jogszabálytervezetet, amelyek a kisebbségek számára kedvező előírásokat tartalmaztak…

A nemzeti kisebbségek szempontjából zavaros időszaknak nevezhetjük a mostanit, amelyben azt is láthatjuk, hogy támadások érik az államelnököt is – és itt még az sem számít, hogy kicsoda az illető –, mert egy bizonyos nemzeti kisebbséghez tartozik. Ez súlyos tényállás, hiszen azt hittük, hogy azon már túlléptünk, hogy egy közméltóságot kisebbségi származása miatt támadhatnak. A nemzeti kisebbségek képviselőházi frakcióját is támadták amiatt, hogy a parlamentben egy bizonyos módon szavazott, átkokat szórtak a frakció tagjaira.

Én úgy gondolom, hogy Románia számára prioritás kellene hogy legyen egyfajta kompromisszum megtalálása, ami a kisebbségi törvénykezést illeti. Az alkotmány egyetlen olyan cikkelye, amelyet továbbra sem alkalmaznak, arra vonatkozik, hogy léteznie kell egy kisebbségekre vonatkozó sarkalatos törvénynek. Valamennyi sarkalatos törvényt, amelyet 1991-ben megnevezett az alkotmány, megalkottak már, hatályba léptették és többször is módosítottak. Ennek az egynek a kivételével. Kisebbségi törvényünk továbbra sincs, csupán tervezetek, és én azt hiszem, hogy az egyházi törvényhez hasonlóan, itt is konzultálni kellene valamennyi kisebbséggel, és törvénymódosítást is csak valamennyi kisebbség beleegyezésével lehessen megvalósítani. Ez a konszenzus a 2006-ban meghozott egyházi törvény esetében működött, azóta sem volt szükség ennek módosítására.

Ez tehát elsődleges cél kell hogy legyen, hiszen nem normális az, hogy majdnem 28 éve az alaptörvény egy olyan jogszabályra hivatkozik, amely még mindig nem létezik. Nyilván, egy ilyen törvény nehezen összeállítható, mégis el kéne dönteni: van-e szükség rá. Mert ha nincs, akkor viszont törölni kell a vonatkozó cikkelyt az alkotmányból. Ha pedig akarunk egy ilyent, akkor össze kellene vetni a már létező tervezeteket, hogy látni lehessen: mit kell ezekből megőrizni, átemelni egy ilyen jogszabályba.

A magyar kisebbségre vonatkozóan volt egy érdekes, a politikai közbeszédben föl nem lelhető megállapítása Keresztényfalván, miszerint a magyarság tulajdonképpen nem lojális Romániához, de ez ön szerint rendben van. Végső soron mit jelent a lojalitás ebben a kontextusban, és ki döntheti el azt, hogy egy nemzeti közösség mennyire lojális vagy sem ahhoz az országhoz, amelynek területén él?

A kisebbségek sok különböző módon viszonyulhatnak az államhoz, ahhoz az országhoz, amelynek területén élnek. Ez a viszonyulás pedig sok különböző módon nyilvánulhat meg. Ha egy-egy közösség lojalitása kisebb mértékű, nem jelent azt, hogy ez elítélendő. Mint ahogy azt a kisebbséget sem lehet elítélni, amely az állam különböző politikáira úgynevezett biankó csekket állít ki. Ezek a különböző viszonyulások a hétköznapi élet minden szintjén megmutatkoznak: például az anyanyelv átörökítése szintjén, vagy abban, ahogy a román nyelv oktatásához viszonyulnak. Bizonyos kisebbségek szerint a román nyelv oktatását már kisgyermekkorban el kell kezdeni, mások szerint viszont ez kizárólag az iskola dolga, nem szorgalmazzák azt, hogy a családban is tegyenek ezért. Azonban mindkét hozzáállásnak alkalmasint ugyanaz lehet az eredménye: a gyermek megtanulja az anyanyelvét és a román nyelvet is.

Ezek ugyanannak a folyónak a mellékágai. Nem hiszem, hogy kázust kell csinálnunk abból, ha egyik-másik kisebbség esetében különböző ugyanannak a dolognak a megközelítése. Mindaddig, amíg teljesen megalapozottan egy kisebbség azt követeli, hogy tiszteletben tartsák a hagyományait, de ugyanakkor ő maga is tiszteletben tartja az ország törvényeit, nem látom, hogy miért kellene beavatkozni annak a közösségnek az életébe.

Én úgy látom, hogy Romániának kisebbségügyben egy normál pályán sikerült megmaradnia, különösebben egyik irányban sem tűnt ki. De azt hiszem, hogy az ország ilyen tekintetű toleranciája behatóbb ismertetésre szorul. Mert mindig ugyanabba a közhelybe ütközünk, miszerint „a kisebbségek ügyeit rendeztük”. Jó, jó, de ez mit jelent a konkrétumok szintjén? Mert ha ki akarunk tűnni egy bizonyos példaértékűséggel, akkor azt is el kell mondanunk, hogy ez pontosabban miben is áll…

Nem lenne egy nagyon egyszerű kihívás, mint ahogy az sem, hogy idén két újabb választási megmérettetést kell abszolválnunk: az európai parlamenti választásokat tavasszal, amelyeket ősszel az államfőválasztás követ. Hogyan fogják alakítani ezek a politikai közbeszédet, és van-e arra halvány reményünk, hogy a fejlesztésekben – infrastruktúrában, oktatásban vagy egészségügyben – lesznek előrelépések?

Idén stabilitás lesz kormányzati szinten, olyan értelemben, hogy az EP-választásokra és az államelnök-választásra összpontosul majd a figyelem, és nem a kormány tevékenységére. Ezt én lehetőségként értelmezem arra, hogy ez idő alatt ki lehet dolgozni a különböző közpolitikákat, a miniszterek nem lesznek választási nyomás alatt 2020-ig. Tehát a premisszák jók, de nyilván, más kérdés az, hogy ezek milyen mértékben válnak majd konkrétumokká.

Az európai parlamenti választás pontos diagnózisát nyújtja majd annak, hogyan is állunk, hiszen jelenleg a közvélemény-kutatások eredményei kapcsán is nagyon sok kétség felmerül. Akkor majd tisztán fogjuk látni ezt a képet is. Májustól bizonyára a politikai palettán is átrendeződnek az erőviszonyok, és ezek között vélhetően lesznek váratlan lépések is. De így történt ez az előző, 2014-ben megszervezett EP-választások után is.