keresés

Születésnapra

Menyemet is, esküvői tanúját is ma köszöntjük: mindketten január 27-iek. Noha a férfiak általában az ellenkezőjéről nevezetesek, rontom a negatív statisztikát: a dátumot könnyen megjegyeztem. Január 27-én ugyanis negyvennégy esztendeje minden évben megemlékezem valakiről.

A tengerparton ismerkedtünk meg a hannoveri családdal; fiuk, Peter rögtön kapacitálni is kezdett: menjünk el este táncolni, lányokkal ismerkedni. Bár minden dinárt a fogunkhoz kellett vernünk, ráadásul harmincnapos nyaralásunk is a végét járta, rögtön magamévá tettem az ötletet. A szálloda teraszán, ahová betértünk, az egyik asztalnál testvérpár ült: egy magas szőke és egy alacsony fekete. „Németül beszélnek’” – legyintett Peter: jobban szeretett volna más nyelvet gyakorolni. (Meg is tanultam, milyen hasznos a nyelvtudás.) Utóbb visszatértünk: „Honnan jöttetek?” – kérdeztük. „Találjátok ki!” – felelték. És találgatni kezdtünk: „NSZK?” „Nem.” „Ausztria?” „Nem.” „Svájc?” „Nem? Kissé lemondóan: „NDK?” „Nem.” „Akkor hát?” „Luxemburg!”

Együtt töltöttük az estét, együtt az éjszaka nagy részét. Táncoltunk, beszélgettünk, tonikoztunk – és megint elölről. Könnyű volt az idő szárnya. Búcsúzkodáskor a lányok ígéretét vettük, hogy másnap (pontosabban: aznap) megismételjük. A lányok késtek, már-már kezdtünk róluk lemondani. Az utolsó pillanatban mégis befutottak, s ha lehet, még jobban érdeklődtünk egymás iránt, könnyebben ment a tánc, természetessé vált, hogy összesimuljunk. Aznap nem búcsúztunk, csak egy cédulán címet cseréltünk, majd hazakísértük őket. A kis ligetté öblösödő pagonyban emeletes villa állt, ablakai már nem világítottak. Száj szájat keresett; rövidnek hatott, pedig eltartott percekig. 1968. augusztus 19. Sylvie volt az első nő az életemben, akit valódi csókkal csókoltam. Neki köszönhetem vonzalmamat a német nyelv, a német lányok, a német kultúra iránt.

Másnap hazautaztunk. Reggelre a Varsói Szerződés megszállta Csehszlovákiát. (Románia nem.) A határokat lezárták, lélek se be, se ki. Egymás után mentek a levelek Luxemburgba, semmi hír. Félóránként mentem ki az előszobánkba, jött-e végre posta, de nem jött. Cselhez folyamodtam: dupla borítékba tettem a luxemburgi küldeményt, kísérőlevelet írtam hozzá a kéréssel, hogy továbbítsa, és megcímeztem jugoszláviai háziasszonyunknak. Az ötlet jónak bizonyult, elindult a levelezés.

Aztán dolgozni kezdtünk, Sylvie légi utaskísérőként, én újságíró-gyakornokként. Néha kaptam pluszban egy-egy lapot Rómából, Párizsból, ilyen „trófeát” fölmutatni én nem tudtam. Be voltunk zárva, a határ egyirányú volt. Természetesen minden alkalommal hívtam és hívtam, az egyik levelemhez édesanyám is hozzáírt néhány sort. Ez hatott. A légitársaságtól szabadjegyet kapott: 1972-ben meglátogatott. Szüleim szigorúak voltak: külön szobában kellett aludnunk; azzal nem gondoltak, hogy a balatoni hétvégén az ágyunkat is megosztjuk. Hazautazott, leveleinkben már házassági tervek is elő-előfordultak. Ám egyszer vékonyka boríték érkezett, benne a pofonnal: „Felejts el gyorsan! Sylvie”. Egyetlen szóval válaszoltam: „Nie!” „Soha!” Máig nem tudom, mi történt.

Megnősültem, megszülettek a fiaim, bebarangoltam a világot. Ilyenkor megeresztettem egy-egy anzikszot: Honoluluból, Bangkokból, és igen, Rómából, Párizsból is. Így jött el 1997; Strasbourgban jártam riportúton, hirtelen lett egy szabadnapom. Nagyot gondoltam, vonatjegyet váltottam, és elutaztam. Lakáscímét most is fejből tudom, az édesanyjával beszéltem, ő adta meg a telefonszámát. Remegő kézzel tárcsáztam, beleszóltam: „Zoltán vagyok”. Hosszú csend, egy nyelés, majd ennyi: „Tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogsz bukkanni…”
Vettem egy csokor vörös rózsát, így állítottam be. Megismertem: azt a régi szőke kékszemű lányt láttam most is benne. Kimerítő beszélgetés következett: negyedszázadról kellett egymásnak beszámolnunk. Később hazaérkezett a férje, diszkréten félrevonult vacsorát készíteni. Az aznapi utolsó vonattal utaztam vissza Strasbourgba.És azóta újra beállt közöttünk a csend.

  vélemény