Gál Mária: Nőügyek

Nem tudom mi a rettenetesebb Kiss László ügyében – maga a történet, vagy annak a fogadtatása és kezelése.

Leginkább azon döbbenek meg, hogy nem egészen két héttel azután, hogy kiderült, hogy a magyar úszók szövetségi kapitánya ötvenöt évvel ezelőtt csoportos nemi erőszak részese volt, és nem is akármilyen, hanem az ítélet és periratok alapján annak fővádlottja, egyre inkább arról kezd szólni a történet, „miért éppen most, miért épp ő, és valójában kit is céloz a leleplezés – Kisst vagy az úszószövetség vezetését, főképp annak elnökét, Gyárfás Tamást”? Most tényleg ez a fontos, egyáltalán szempont egy ilyen rémség kapcsán mindez? Nem az lenne a természetes, hogy a teljes szövetségi vezetés en bloc lemond, miután Gyárfás szavaival élve, tudták, hogy „Kissnek volt valami nőügye”, de nem bolygatták azt? Nem az lenne a természetes, hogy olimpia ide vagy tova, tisztázni kellene, mi is folyik a medencék környékén? Hiszen nem a Kiss-ügy az első, amely rávilágított, hogy bajok vannak, nagyon is komoly bajok.

Amikor néhány évvel ezelőtt egy volt úszónő nyilvánosságra hozta, hogy a gyúró „Kicsi bácsi” szexuálisan molesztálta a kislányokat, akkor is mindenki legyintett, az érv pedig az volt, hogy a vádaskodó lány erkölcsisége finoman fogalmazva is kívánnivalót hagy maga után, Kicsi bácsi pedig tisztességben megőszült szakember. Csakhogy így eléggé könnyű tisztességben megőszülni, mint láttuk Kiss László esetében is, ha az aranyérem mindenre felmentést ad, ha a cél szentesíti az eszközt, bármennyire aljas legyen is az. A Kicsi bácsi molesztálás ügyben körülbelül három úszónő merte vállalni, hogy a vádakat megfogalmazó Szepesi Nikolettnek igaza van, s botrányhőssé válása ellenére a magyar úszósport valóságát írta le.

Mások hallgattak, mint ahogy most is azt teszik. Épp olimpiai kvalifikációs országos bajnokság zajlik, jön az Európa bajnokság meg aztán Rió. A szövetség pedig mindenható, nyilván nem akarják elpocsékolni négy év munkáját, mindenki folytatni szeretné karrierjét.

Az edzők is hallgatnak, hiszen úszóikat a szövetség jelöli, s az egyetlen tréner, akinek volt bátorsága a nyilvánosság előtt vállalni, hogy az edzői kar egyhangú kiállása Kiss László mellett a botrány kirobbanása után, nem épp saját ötlet volt, hanem az úszószövetség és annak elnöke nyomására, valójában zsarolására született, máris megkapta a hivatalos hazug jelzőt. És a szövetség egy „sajnálatos hiba történt” magyarázattal azon is túllépett, hogy a Kiss melletti elnökségi állásfoglalás hamis volt. Ha Cseh László nem adja közzé, hogy nem írta alá a Kiss melletti elnökségi kiállást, nem volt jelen az ülésen, sőt tudomása sem volt róla, akkor máig hihetnénk, hogy a talán jelenleg legnépszerűbb magyar férfi úszó, sőt az elnökség női tagjai szerint is a világ legtermészetesebb dolga, hogy kapitányuk bűnét semmivé teszik Egerszegi aranyai.

Gyárfás az ügy kipattanása után élő televíziós adásban azzal védekezett, hogy nem volt titok a Kiss-ügy az úszóvilágban, ő maga is tudta, hogy a kapitánynak volt „valami nőügye”, de ezen túlmenően nem firtatta a dolgot. Ha semmi más bűne nem lenne a szövetségnek, ez a nyilatkozat is jobb helyeken épp elegendő lenne a lemondás kikényszerítésére. Ugyanis annak a „nőügynek”, amiért börtönbüntetést szabnak ki, erőszak a neve. És lehet, hogy szövetségi berkekben tényleg mindenki tudott róla – bár ez sem igaz, hiszen néhány volt úszó elmondta, gőzük sem volt –, de a nagyközönség nem tudott róla. Meg kellene kérdezni Egerszegi Krisztina vagy Kovács Ágnes szüleit, hogy Kiss múltjának ismeretében bízták rá lányukat? Akkor is úszónak adták volna őket, ha tudják, mi folyik a medencéknél, hogy sporttársak, gyúrók, edzők áldozatai lehetnek? Akkor is odavitték volna őket, ha annyira nyilvánvaló, amivel most Kisst próbálják mentegetni neves korabeli újságírók, volt vízilabdázó és más olimpiai bajnokok, hogy bizony a csoportos szex mindennapos jelenség volt – netalán máig az ebben a közegben, a kapitány pedig közismerten habzsolta az életet?

Aligha hinném. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy Egerszegi istenadta tehetsége más edző mellett elveszett volna. De mégha igen, az ő számtalan aranya sem menti fel Kiss Lászlót annak terhe alól, hogy soha sem vállalta a történteket és sohasem kért értük bocsánatot.

Nem tartozom azok közé, akik most hirtelen Kiss László vérét szeretnék inni. Keresztre sem akarom feszíteni, s azt sem vitatom, hogy miután letöltötte büntetését, joga volt az új életre, az új esélyre, ahogy maga fogalmazott. Keresztény kultúránk része a megbocsátás, Krisztus is tévelygőkből faragott apostolokat…. Csakhogy a megbocsátás a bűn be- és elismerésével, megbánásával kezdődik, nem pedig az eltussolásával.  Ezt felejtette el a kapitány, és ezt felejti el a szövetség is. Sem Kiss, sem a szövetség még most sem tanúsít megbánást, még most is az áldozat befeketítési kísérlete folyik.

S ez talán még az erőszaknál és annak eltusolásánál is szörnyűbb. Ez már több mint botrány, és több mint szégyen. Diagnózis, a magyar társadalom fájdalmas látlelete, erkölcsi bizonyítványa.

Az, hogy a 21. században egy Európai Uniós, keresztény országban megtörténhet, hogy egy csoportos nemi erőszak kapcsán felmentésként szolgáljon az, hogy – amint Aczél Endre fogalmazott – „szeretett kefélni” az áldozat: megdöbbentő. A hivatalos és félhivatalos megnyilvánulások, a közösségi médiában megjelent, sok esetben nőktől származó vélemények is, sőt a televíziókban az utca emberének arccal vállalt megnyilvánulásai, miszerint a nemi erőszak ellen tudna védekezni a nő, ha akarna, (lásd Csapó Gábor olimpiai aranyérmes vízilabdázó Sport tévében bemutatott elhíresült pohárjelenetét), hogy az erőszakért általában a nő „kihívó öltözködése, viselkedése” a felelős, hogy a sportsikerek fontosabbak a sportolók testi, lelki egészségénél, biztonságánál, sajnos nem elszigetelt vélemények. Macsó társadalmunk hagyományőrzésének bizonyítékai.

Ebben nevelkedtünk, ez a természetes. A férfi lehet részeg, az jópofa, legfeljebb bocsánatos bűn. A férfinek lehetnek „nőügyei”, az dicsőség, de annak a nőnek, akinek „férfiügyei” vannak, kurva a neve. Az erőszakot elszenvedett nő nyilvánvalóan kihívóan öltözködött, viselkedett, a férfi csak élt a „lehetőséggel”.

Csakhogy Gyárfás is azt mondta abban a tévéműsorban, hogy ha a saját lányával történt volna, akkor kitekerte volna a Kiss nyakát. Csak halkan kérdezem, ha Csapó lányát (nem tudom van-e neki) erőszakolja meg, nem három, hanem csupán egy, a saját apja méreteivel és erejével rendelkező férfi, akkor is az lenne a véleménye, mint amit a pohárral bemutatott, hogy pusztán csak nem kellett volna engednie a lánynak?

Ha így haladunk, hovatovább azt kell majd törvénybe iktatni, hol is kezdődik a kihívó viselkedés, öltözködés? A muszlim társadalmakban már az is annak számít, ha látszik a nő arca, a haja, ha kivillan a csador alól a bokája, sőt néhol a kézfej sem lehet szabadon. Mert azzal provokálja szegény férfit a nő.

Ebben a sodorban haladva törvényt kell kérünk a szoknya hosszáról, hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba! És követelnünk kell, hogy a lányok számára tegyék kötelezővé az önvédelmi oktatást, ha már nem vagyunk képesek tudatosítani a férfi társadalom macsó felében, hogy gyengébb embert, legyen az férfi vagy nő, nem ütünk, és nem erőszakolunk meg. Soha, semmilyen körülmények között. Aki pedig mégis megteszi, az kapja meg, és töltse is le méltó büntetését, utána meg élje nyugodtan életét, de ne legyen közszereplő, ne legyen vezető, ne kapjon állami kitüntetéseket. Soha, semmilyen körülmények között.

Az úszósportot pedig ideje megtisztítani a mocsoktól, hogy az érmek mellett ne kelljen életreszóló traumákat cipelniük magukkal a sportolóknak.

Fotó: index.hu.

Kimaradt?