Kustán Magyari Attila: Amerikai Megosztott Államok
Bár a politika előszeretettel beszél egységes társadalomról, soha nem sikerült ezt megvalósítaniuk. Szerencsére.
Az USA-ban ritkán megkérdőjelezett jelenség, hogy kétpárti uralom van: a republikánusok és demokraták egymást váltva kormányozzák a hatalmas és meglehetősen megosztott országot, és mindkét tábor (nem szólva azokról, akik egyikbe sem illenek bele) úgy érzi, hogy a másik fél károkat okoz. Most ráadásul úgy tűnik, hogy nem is két, hanem három tábor részéről rúgtak labdába a félidős választásokon, és ez 2020-ban is így lesz.
Bár a legtöbben legyintettek arra 2015-ben, hogy egy öntelt, figyelemzavaros, hangzatos tőmondatokba rekedt, rettentő destruktív jelölt lesz az elnök 2016-ban, és republikánus versenytársai is támadták, mégis Trump győzött akkor. Azóta pártja – legalábbis látszólag –
beletörődött abba, hogy hozott anyaggal kell dolgoznia, a demokratákat azonban megerősítette a Damoklész kardjaként funkcionáló elnök. Ő tehát külsősként került be a republikánus vérkeringésbe, azóta azonban saját pártját sikerült jobbra húznia.
Welcome back, Sen. McCarthy
Annyira tehát nem az establishment ijedt meg Trumptól, bár kétségtelen, hogy ilyen alacsony szintet amerikai elnök régen nem ütött meg. Az a korszak, amelyben George W. Bushra mint józan és kiszámítható elnökre emlékezhetünk, meglehetősen ijesztő. Ellenállók is voltak: a nemrég elhunyt John McCain szenátor például kitartott amellett, hogy Trump nem való az elnöki székbe.
A Demokrata Párt részéről Hillary Clinton, aki zavarba hozta saját választóit is, továbbra sem tekint magára úgy, mint a bukás okára. Ő tehát rendben van, a leckét elkészítette, a probléma inkább ezekkel a fene „szélsőségesekkel” van, nem a „mérsékeltekkel” – gondolhatja.
Mindkét pártban érezni az ötvenes évekből ismert, bár egyelőre enyhébb „red scare”-t, vagyis a baloldaliaktól való rettegést.
A Fehér Ház gazdasági Tanácsadóinak Tanácsa éppen ezért adott ki jelentést a választások előtt, amelyben Karl Marx 200. születésnapját kötik össze a „szocializmus visszatérésével” –
célozva arra, hogy a demokraták soraiban egyre több, a Bernie Sanders-féle mozgalomból kinövő politikus jutott szerephez. A magukat demokratikus szocialistának nevező politikai szereplők olyan szörnyűségeket akarnak, mint a mindenki számára elérhető felsősoktatás és egészségügyi szolgáltatások, mégpedig olyan gyalázatos országokra mutogatva, mint Norvégia, Dánia, Finnország és így tovább.
Ráadásul – és a valódi megosztottság csak ezután következik – idén sikerült elérniük, hogy a demokrata szuperdelegátusok intézményét korlátozzák. A szuperdelegátusok voltak ugyanis azok, akik véglegesen eldöntötték, hogy ki induljon 2016-ban Trump ellen.
„Populisták” minden fronton
Ez tehát azt jelenti, hogy ha a republikánus táboron belüli megosztottságot nem számítjuk ide – hiszen Trump minden különcsége ellenére egyetért velük abban, hogy az adórendszer a tehetősebbeknek kell kedvezzen, az államnak pedig ki kell vonulnia a gazdaságból, amennyire csak lehet –, a demokraták mégiscsak két félre oszlanak. Lehet ezt másként is értelmezni: míg a jobboldalon egy szélsőségesebb, populistának nevezett figura irányít, addig a baloldalon is - csakhogy a demokrata párt sokkal inkább liberális mint baloldali, és sokuk éppannyira ódzkodik Sandersék politikájától, mint egy átlagos texasi republikánus redneck.
Ebben tehát Steve Bannonnak, Trump korábbi, szélsőjobboldali tanácsadójának igaza lehet: az ún. populizmusé a jövő, és a kérdés csupán az, hogy a szocialista vagy a nacionalista populizmus győz. A demokrata párt előtt tehát az lehet a jövőben a fő dilemma, hogy a harmadik, új erőt támogatja, vagy saját, korrupt múltját próbálja átfesteni a választók előtt. Ennek szép szimbóluma volna Hillary Clinton indulása és borítékolható bukása. Egy törésvonal máris körvonalazódik a választók és pártelit között: míg a szavazóik 77 százaléka támogatja Trump közjogi felelősségre vonását, Nancy Pelosi képviselőházi frakcióvezető másképp látja ezt, és inkább a nemlétező egységet teremtené meg.
A republikánusok házi feladata sem sokkal könnyebb: dönteniük kell, hogy Trumphoz ragaszkodnak, vagy vállalva a politikai kockázatot egy olyan jelöltet sikerül felépíteniük, aki nem a twitteres őrjöngéseivel és katasztrofális kormányzásával kerül be a történelemkönyvekbe.
Ha mindez csak a House of Cards új évadában történne, rendkívül jól szórakoznánk. Így azonban egyelőre a pezsgőbontás és a bunkerépítés között vacillálhatunk.
Fotó: industryweek com