Nem tudom, hogy más tájakon hogy is van ez, de a megbélyegzés minálunk feltétlen reflex (nem, nem feltételes, azaz tanult, hanem ennél sokkal mélyebb). És amint azt saját bőrömön is megtapasztalhattam nemrégiben, szintúgy a megbélyegzettség is.

Mert amikor valakire ráragasztanak egy címkét, bélyeget, ami – mondjuk – nem fedi a valóságot, akkor érdekes módon a beinduló érzelmi és gondolkodási folyamatok között a legelső állomás nem az, hogy „de hát, ez nem igaz, ledobom magamról”, hanem szemrebbenés nélkül azonosulunk azzal, amit ránk ragasztottak. Öntudatlanul is azon rágódunk, mit kezdjünk a továbbiakban vele, és azzal a csomó mindennel, amit magával hozott.

Nem vagyok pszichológus vagy társadalomkutató, nem tudom, hogy ez a folyamat valójában így történik-e mindig, mindenkivel, mindenütt vagy ez inkább egy amolyan kelet-európai le nem védett „termék”, amelyet akár szabadalmaztathatnánk is, annyira helyi jellegzetesség…

Én csupán arról tudok beszámolni, amit megvizsgálhattam magamon azután, hogy a minap közzé tettem a „szivárványos lelkem”, utána pedig meg is jött a rá némiképp várt és kiszámítható replika, miszerint valószínűleg meleg vagyok, bizonyára innen a felfokozott érzület, a meleg jogvédő hevület, és hogy még jó, hogy végre színt vallottam szivárványosságomról, amelyből most már aztán „minden érthető” stb.

Nem lehetnék most sem hálásabb annak, aki ezt a nekem szánt címkét olyan színpompásan megfogalmazta. Nagyon értékes volt számomra bőrfelületen megtapasztalni, még ha fél óra erejéig is: milyen lehet az, amikor valakit melegként „lelepleznek” egy olyan társadalomban, amelyben ezáltal teljességgel védtelenné válik a rázúduló gyűlölet- és kirekesztés-hullámmal szemben, lépten-nyomon megtorlásra várhat végeláthatatlanul. Elmondom: pokoli és iszonytató érzés.

Szembejön ilyenkor az emberrel az előre- és visszamenőleges hetedíziglen, amelynek immáron nem lehet gátat szabni. És ebben már nem is önmagát, hanem a hozzátartozóit, szeretteit kezdi félteni, lelki szemei előtt látni azt, ahogy tocsognak ártatlanul és védtelenül életük végéig abban a rémálomszerű ingoványban, posványban, amelyet az ő, egy másikra ki nem cserélhető mivolta „idézett elő”. Ezt a közmegítélés csak tovább fokozhatja egészen a reménytelenségig.

És akkor mindezt most vegye úgy, nyájas olvasó, hogy mindössze egy szép, szalonképes megfogalmazása annak a szinte megfogalmazhatatlan érzésnek, amelyet a megbélyegzés által megtapasztalhattam abban a fél órában, amíg homoszexuális voltam.

Azonban, amikor már a pokol kénköves tüzében láttam magam és a teljes családfámat perzselődni, egyszercsak rám telepedett egy földöntúli nyugalom: „Hát, nekem ez egyáltalán nem derogál, még ha nem is igaz!” A homoszexualitás nem egy szégyenletes dolog csak azért, mert oly sokan a vélekedő fröcsögők közül soha nem vették maguknak azt a fáradtságot sem, hogy beüssék a Google-ba. Onnan bizonyára egy csomó igaz és igaztalan dolgot is megtudhattak volna, de köztük lett volna az az információ is, hogy minimum kételkedni illene a megingathatatlanként eladott „igazságokban” és ezek szajkózásában. Azokéban, amelyekben még maga a tudomány is helyenként tanácstalan. Azt viszont szögezzük le: a homoszexualitás nem betegség, és nem is terjed tüsszentéssel, ahogy azt egyesek, túl sokan gondolják… Magyarán: hadd ne tudjunk már többet a tudománynál, még akkor se, ha nekünk van a legszélesebb sávú internetünk.

A tudatlanságnál azonban van egy fájdalmasabb dolog is: annak, aki ezt a címkét rám ragasztotta, minimum fel kellett volna tűnjön például az, hogy micsoda kendőzetlenséggel, félelem nélkül, névvel, és – ha úgy tetszik – nagyszájúan állok ki az egyedülálló szülők jogai mellett (amelyben valóban érintett vagyok) a melegek ügye mellett is.

Kérem, alázatos szolgájaként mindazoknak is, akiknél olyan könnyű helyen áll a „bélyegző”: ez nem a huszonegyedik századi Románia homoszexuális társadalmának bátorsága. Sajnos!

És ennél tovább is megyek: ez a társadalom a nemrég lezajlott referendum részvételi arányára sem úgy tekintett, mint mi, vagyis akár egy focimeccs végeredményére, hogy meglesz-e már az a harmadik gól is, vagy elpuskázzuk a trófeát… Hanem éppenséggel majdnem úgy, mint 2001-ben, alig 17 éve, amikor büntető törvénykönyvében Románia – természetesen külső nyomásra, mert nem szállta meg hirtelen az emberszeretet – végre törölte a bűncselekmények lajstromáról a homoszexualitást.

Tehát az én jogvédő vagánykodásom, pimasz harsányságom nem azé, aki mindezt páni félelemmel követte, élte át, hogy akkor most mi is lesz vele (mert az ilyenkor néma, semmit nem szól). Csupán csak kellő empátiával, beleérző képességgel rendelkezem ahhoz, hogy kisebbségiként ne akarjak átgázolni úthengerrel egy másik kisebbségen. Na, ezt hívnák következetességnek, ha szabad ilyen csúnya szavakat használnom.