A sajtó és a politikum viszonyáról folytattak párbeszédet Marosvásárhelyen újságírók és közszereplők a magyar Újságírók Romániai Egyesülete és a Kós Károly Akadémia szervezésében.

Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője szerint a legfontosabb kérdés, amit ma meg kell beszélni, hogy a politikusok és újságírók kapcsolatát a viszony vagy az iszony szóval lehet a leginkább leírni.

Noha volt, aki cáfolta a sejtést, mégis sokan elfogadták, hogy közbeszéd, ahogyan azt öt-tíz éve ismertük, ma már nem létezik. Aligha azonosítható az erdélyi magyar társadalom szintjén olyan téma, amely élénken érdekli a közembert és foglalkoztatja a politikust, így nem létezik egységes narrativa sem, amely kanalizálhatná a magyar közösség törekvéseit, cselekedeteit. A narrativa nem csupán a történelem értelmezésében fontos szempont – ahogyan azt Yuval Noah Harari megállapította –, hanem a történelem formálásában is. A közös narrativa hiányában az erdélyi magyar politikai gondolkodás is elaprózódhat.

A kommunikációt, a közbeszédet komoly kihívás elé állítják azok a változások, amelyek a hagyományos, értékelvű sajtót érték az elmúlt években. Maguk az újságírók is rosszul reagáltak ezekre a kihívásokra. Egzisztenciájukat féltve, úgy érezték a járható út betagozódni valamelyik politikai szekértáborba és a másik tábort lőni szüntelen. Mások hitelüket úgy próbálják aládúcolni, hogy más véleménye lévő pályatársaikat nevezik bértollnokoknak, megvett firkászoknak, miközben magukat nevezik az egyetlen és igazi független újságíróknak. Ez a sokszínűség ellen hat, a véleménybuborékok falánk betokosodásához vezet, valójában a közbeszéd elsekélyesedéséhez, a sajtó hitelének a romlásához.

1899. január elsején az újrainduló Brassói Lapok vezércikkében megfogalmazza a XX. század sajtójának fontos vállalását: „mindennel foglalkozunk, ami összeköt, semmivel sem, ami szétválaszt”. A XXI. század elején a sajtó valósága mintha azt sugallná, hogy újságírót, médiafogyasztót semmi sem érdekelné, ami összeköt, csak az ami összeugraszt. Mintha az újságírás feladata, az igazságkeresés – mert nem az igazság kinyilatkoztatása, hanem a sokarcú igazság keresése az újságíró dolga – háttérbe szorult volna, eltakarná a gyűlöletbeszéd. A tényeket elfedné a manipulatív hazugság, a párbeszédet a lebutított kommunikáció. Mindez a közösség szétesése felé mutat!

Ez ellen az atomizálódás ellen kell közösen cselekednünk nekünk, újságíróknak és az érdekvédelemre vállalkozó politikusoknak.

Felvetettem, hogy mindannyian egy bárkában ülünk, s ha egy irányba húzzuk az evezőinket, az erdélyi magyar közösség bárkája halad előre, ha ellenkező irányba evezünk, helyben forog.

Naivítás lenne ez a gondolatom?

Meglehet.

Volt kolléga, aki szerint két különböző bárkában kellene ülnünk és külön eveznünk.

Volt politikus, aki kijelentette, hogy az újságírás úgy, ahogy volt, halott. Neki nincs szüksége a sajtóra, ha a választóit meg kívánja szólítani, ő közvetlenül beszélget velük. Ezért néha nem is válaszol az újságírók telefonhívásaira. (Közben megfeledkezett arról, hogy törvény kötelezi a közhasznú információk szolgáltatására.)

Fontos része volt a kerekasztal beszélgetésnek Markó Béla felszólalása, aki visszavonult politikusként és értelmiségiként fogalmazta meg gondolatait. Összeomlott a nyilvánosság, s ezt sokan valóságként élik meg – mondta. – Ha nem erős a sajtó, ha az nem sokszínű, veszélybe sodródhat a demokrácia. A sajtónak értékrendet kell közvetítenie, azt az értékrendet, amelyet a politikusoknak képviselniük kell. A sajtó kritikai hozzáállása pedig elengedhetetlen, mert a kritika nélkül hagyott hatalom, hajlamos a kisiklásra.

A Marosvásárhelyen elkezdett párbeszédnek lesz folytatása – ígérték a szervezők. Aminek a hozadéka lehet a közös erdélyi magyar narrativa keresésének kezdete. Még vagyunk egypáran a régi – sokak szerint már lejárt szavatosságú – újságírók, akik ezért dolgoztak, s kívánnak dolgozni, azért. hogy léket ne kapjon az a közös bárka.

(Léphaft Pál karikatúrája)