Szinte lerágott csont már az Amerikai Egyesült Államok venezuelai akciója. Sokan és sokfélét írtak már erről a hollywoodi filmbe illő akcióról. Ennek ellenére én is teszek egy próbát, de egy teljesen más kontextusban próbálom keretezni a történteket.

Magáról az akcióról a vélemények nagyon megoszlanak. Egyesek szerint azzal, hogy az USA ezt nemcsak meglépte, hanem nyíltan fel is vállalta, még egyszer igazolást nyert az, hogy a szabályokon alapuló világrendnek vége, hogy a nemzetközi jog ma már egyre inkább zárójelbe tétetik a nagyhatalmak által, és csupán csak arra jó, hogy egyes nagyhatalmak hivatkozzanak rá akkor, amikor a másik fél megszegi azt, amit már az is megszegett, aki hivatkozott rá. Érthetőbben: vicces volt olvasni, hogy a venezuelai akció után az orosz külügyminisztérium által kiadott nyilatkozatban a nemzetközi jog megsértésének kontextusában olyan kifejezések szerepeltek, mint például a szuverenitás, nemzetközi normák és a nemzetközi stabilitás megsértése. Mégis, mit tett Oroszország akkor, mikor 2022 februárjában lerohanta Ukrajnát?

Vannak azonban olyan vélemények is, amelyek azt vizionálják, hogy az Egyesült Államok elnöke által jóváhagyott katonai akció nem egy korszakváltást jelez, hanem az USA rövid távú gazdasági érdekei mentén végrehajtott katonai beavatkozás, amelynek azonban a konkrét következményei csupán csak hosszú távon lesznek értelmezhetők. Hogy kinek van vagy lesz igaza, nemcsak nehéz eldönteni, hanem nem is tisztem. Erre majd az elkövetkező hónapok (évek?) nyújtanak bármiféle választ.

Én a kérdést egy tágabb kontextusban, és az Amerikai Egyesült Államokban az elmúlt néhány hónapban lezajlott események fényében tárgyalom.

Először is nézzük meg, mit mond a 2025. december elején közzétett amerikai nemzetvédelmi stratégia. A Fehér Ház által közreadott dokumentum II. fejezetének 1. alfejezete, amely a Mit akarunk a világban és a világtól címet kapta, a következő sorokkal kezdődik: „Azt akarjuk, hogy a nyugati félteke kellően stabil és jól kormányzott maradjon ahhoz, hogy megelőzze és visszatartsa a tömeges migrációt az Egyesült Államok felé; olyan féltekét akarunk, amelynek kormányai együttműködnek velünk a narkoterroristák, a kartellek és más transznacionális bűnszervezetek ellen; olyan féltekét, amely mentes az ellenséges külföldi behatolástól vagy kulcsfontosságú eszközök idegen kézbe kerülésétől, és amely támogatja a kritikus ellátási láncokat; továbbá biztosítani akarjuk kulcsfontosságú stratégiai pontokhoz való folyamatos hozzáférésünket. Más szóval a Monroe-elv Trump-korolláriumának fogunk érvényt szerezni.”

Csak ezután kerül szóba bármi más: Oroszország, Európa, a Közel-Kelet vagy Kína.

A fentebbi sorokat olvasva napnál is világosabb, hogy az új nemzetvédelmi stratégia értelmében a nyugati félteke, azaz a Dél-, Közép- és Észak-Amerikát, na meg a part menti szigeteket magába foglaló amerikai kontinensre az USA újfent úgy tekint, mint kizárólagos érdekszférájára, ahol sem idegen hatalmaknak (leginkább Oroszország és Kína), sem pedig az USA-hoz nem lojális kormányoknak nincs maradása. Ebből kiindulva egyrészt borítékolható volt, hogy Venezuelában valami történni fog, másrészt pedig jogosan tehető fel a kérdés: Venezuela után felkészül Kuba, Nicaragua és Kolumbia? Mexikó is ezen a listán szerepel? Trump elnök és csapata nyilatkozatait olvasgatva ebben a kérdésben, a felsorolt államoknak van félnivalójuk. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy Maduro Amerikába szállítását követően a kolumbiai elnök, Gustavo Petro, jelezte, hogy látogatást tervez a Fehér Házba.

Ugyanakkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy Marco Rubio külügyminiszter és a Pete Hegseth hadügyminiszter miként nyilatkoztak az egykori Monroe-doktrína, újabb és kissé játékos nevén Donroe-doktrína kapcsán. Rubio a venezuelai akció után a sajtónak kifejtette, hogy Donald Trump halálosan komolyan gondolja, hogy helyreállítja Amerika elrettentő erejét és dominanciáját a nyugati féltekén. Hangsúlyozta, hogy elődjeivel ellentétben az USA 47. elnöke nem a szavak, hanem a tettek embere. Ha ő valamit mond, azt meg is teszi. Hasonló szavakat használt Pete Hegseth is, aki kimondta, hogy egy új, a nagyhatalmi játszmák által meghatározott korszakba léptünk, ahol a békét már csak erővel lehet fenntartani. Éppen ezért az USA elnökének eltökélt szándéka olyan erőt felmutatni, amely minden ellenségének mindörökre elveszi a kedvét attól, hogy kihívóként jelenjen meg.

A Rubio és Hegseth nyilatkozatokat erősíti áttételesen az a tény is, hogy az USA 2026. évi katonai költségvetése mintegy 113 milliárd dollárral növekedett, és Donald Trump január elején tett nyilatkozata arról árulkodik, hogy 2027-ben minden idők legnagyobb katonai-védelmi költségvetését tervezi beterjeszteni a Kongresszus elé. A ma még 960 milliárd dollár körüli költségvetés az elnök szerint jövőre elérheti akár az

1 500 milliárd dollárt, ami 56 százalékos növekedést jelentene. És ugyancsak ebben a gondolatsorban érdemes azt is megemlíteni, hogy talán az sem véletlen, hogy 2025 szeptembere óta a Védelmi Minisztérium (Department of Defence) új megnevezést kapott. Még ha a névcsere nem is hivatalos, hiszen ehhez kongresszusi határozat szükséges, újabban Hadügyminisztériumként (Department of War) hivatkozik rá a hivatalos kormányzati diskurzus. Vajon tényleg csak az áll a névváltoztatás mögött, amit a hivatalos indoklás is tartalmaz, azaz a harci ethosz helyreállítása az amerikaiak körében? Vagy talán ezzel azt is jelzi a jelenlegi amerikai kormányzat, hogy felismerte a 21. század harmadik évtizedének új kihívásait és kész felvenni a kesztyűt, ha kell?

Egyelőre ezek egymással összefüggőnek tűnő nyílt kérdések, de azt gondolom, hogy az elkövetkező hónapok történései számos választ fognak megfogalmazni. Például azzal, hogy mi történik Dél-Amerikában, vagy mi lesz Grönland-saga vége.