A békeszerető ember (sajnos nem mind vagyunk azok) már a szó szoros értelmében retteg a tévé hírműsoraitól, vagy a lapok hírrovataitól. Nem pusztán az orosz–ukrán háború végeérhetetlen szörnyűségei miatt, de amiatt is, hogy nincs nap, melyen nem bukkannának fel újabb és újabb háborús konfliktusok. A legtöbb ember számára 100-200 halott lassan már annyi, mint néhány a kánikulában elszaporodott, s ingerültségünkben agyoncsapott légy.

Legfeljebb akkor nyilall belénk a rettenet, amikor az ukrán hadsereg kárpátaljai magyar áldozatairól hallunk. Őket már hajlamosak vagyunk valamiféle embernek is tekinteni. Olyan fiatal fiuknak, akik akár a mi fiaink vagy unokáink is lehetnének… De ők sem egészen azok.

Sokszor azt sem igazán tudjuk, kikről van szó. Hogy Hegyi-Karabahban, vagy a volt Szovjetunió keleti utódállamaiban (pedig türkök gyanánt talán ők is rokonaink) kik is ölik egymást. A közember még az ismét kiújuló szerb–koszovói (voltaképpen albán) összecsapások egykori áldozatairól sem tud túlságosan sokat.

S még sorolhatnám Tajvannal, ahol még nincs háború, de Központi Bizottsági határozat szól róla, hogy lesz, hiszen Tajvan is Kína szerves része.

Persze nincs olyan konfliktus, melyben így vagy úgy az Amerikai Egyesült Államok (a még mindig világrendőri álmokat dédelgető világbirodalom) keze is benne ne lenne. Ahogyan az oroszoké is. Épp a ma reggeli hírekben olvasom, hogy az Egyesült Államok minek utána állig felfegyverezte Törökországot, hogy közel-keleti hatalmát megalapozza, újabban az oroszokkal bratyizgató Erdogan bosszantására felfüggesztette a ciprusi (egészen pontosan a görög fennhatóság alatt álló Ciprusi Köztársaság elleni) fegyverembargót. Igaz, azzal a feltétellel, hogy orosz hadihajók többé nem használhatják a ciprusi kikötőket. A görög Ciprus ugyanis a NATO-tag Törökország ellenében csupán a vele azonos vallású Oroszországnál kereshetett némi védelmet. S onnan szerezhette be hadserege fegyverzetét is.

Magyarán Amerika nem csupán a török–görög ellentétet manipulálja, hanem az orosz–törököt is.

A törökök egyébként a Hegyi-Karabah körüli örmény–azeri összecsapásokban is nyakig benne vannak. A de facto Örményország befolyása alatt álló több mint 80 százalékban örmények által lakott, de de jure Azerbajdzsán részét képező Hegyi Karabahban Törökország az örményeket támogató oroszokkal is konfrontálódik. Az oroszok ebben a konfliktusban békefenntartó szerepet is játszottak. Bár Hegyi-Karabak lakossága túlnyomó többségében örmény, de 15-20 százalék azeri és orosz is él a területen. A Szovjetunióban az országrész (hogy milyen alapon a jó ég tudja) autonóm területként Azerbajdzsánhoz tartozott, de aztán egy népszavazás során, melyet az azeriek – érdemes még említeni is? – bojkottáltak (s ezzel érvénytelennek minősítették), kivált Azerbajdzsánból és Örményországhoz csatlakozott. A Szovjetunió szétesése után a területért folytonos háborúskodás zajlik. A legújabb harcokban, melyeket az ukrán háború miatt a korábban kirendelt 2000 orosz békefenntartó már nem tudott megakadályozni 135 örmény és 77 azerbajdzsáni katona vesztette életét.

S – szintén a napokban – harcok robbantak ki a kirgiz–tádzsik határon. A konfliktus oka ezúttal a vízhez való hozzáférés és a határok pontatlan meghúzása. Szakértők szerint a szovjetek a régiós határokat – nagyrészt trianoni mintára – úgy húzták meg, hogy ne essenek egybe az etnikumok határaival. A függetlenné vált országok közti kölcsönös területi követelések ekként engesztelhetetlen ellentéteket generáltak.

Ez azonban sajnos nem kivétel, hanem inkább szabály. Hasonló a helyzet Bosznia-Hercegovinában, Észak-Írországban és tovább is sorolhatnám…

Kérdés azonban, mi az oka annak, hogy a nemzetközi közösség ezeket a kérdéseket, melyek mind az első világháborúra és az azt követő időszakra vezethetők vissza, képtelen volt világos és jól betartható szabályokra alapozva rendezni?

Rendezési lehetőség több is van. Az egyik az autonómiák, azaz a területi önrendelkezés rendszere, a másik a vegyes lakosságú területeken együttélő népcsoportok maradéktalan jogegyenlőségének szigorú és betartható elvekre alapozott garantálása. Mindkettőre vannak múltbéli és jelenbéli példák. Ami a nemzetközi jogban érthetetlen módon teljességgel ismeretlen, az csupán az együttélő népcsoportok kölcsönös két- vagy többnyelvűségének jogi normaként való tételezése. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az társadalmi uralom gépies rendszerei csak ebben az esetben alakulhatnak át a kölcsönösség organikus, azaz valóban társadalmi rendszereivé. Utópia? Aligha. Egyszerűen csak az együttélés talán egyetlen racionális lehetősége. A Nyelv ugyanis nem pusztán kommunikációs eszköz, de kultúra is. A társadalmiság meghatározó közege. A voltaképpeni önrendelkezés létalapja. Ez a jogi szövegekben sűrűn előforduló jogi fogalom ez idő szerint a gyakorlatban megfoghatatlan. Értelmezései minden – a nemzeti felsőbbrendűség érzületére alapozott társadalmakban, márpedig ezekből nincs hiány – a legagresszívebb visszaélésre teremtettek és gyakorta ma is teremtenek lehetőséget.

És ismét fölmerül a kérdés, hogy miért?

És a válasz ismét kézenfekvő. A divide et impera, az oszd meg és uralkodj ősrégi elve miatt. Mivel a nemzeti érzés a legkönnyebben manipulálható emberi érzületek közé tartozik, azok számára, akik a zavarosban halászva szeretik érvényesíteni hatalmi érdekeiket, a nemzeti érzületnél hatásosabb ürügy el sem képzelhető.

Hogy az utóbbi hónapokban mind gyakoribbak az ilyen jellegű konfliktusok, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a világ újrafelosztásáért folytatott küzdelem immár visszafordíthatatlanul kezdetét vette. Egészen pontosan végső küzdelemről kellett volna írnom…

Az ókorban és a középkorban ugyanis a háborúk még lovagias küzdelmeknek számítottak. Addig tartottak, ameddig – mint az állatvilág fajon belüli vetélkedéseiben – nyilvánvalóvá vált, ki az erősebb és akkor kezdődtek a tárgyalások, melyek végülis mindenki számára többé-kevésbé fájdalmas, de még elfogadható kompromisszumokkal, egyfajta stabilitást fenntartó hierarchiával záródhattak.

A napóleoni háborúkkal kezdődött a végső győzelem rögeszméje. A modern háborúnak a másik fél végső megsemmisítésének ambíciójával kell kezdődnie és zárulnia. A békekötés mint olyan, ma már eufemizmus.

A mi atomkorunkban már két alternatíva van: a nemzetközi közösség vagy képessé válik a háború elkerülésének szabályrendszerét feltalálni, vagy el kell pusztulnia.

Tertium non datur.

Nyitókép: Léphaft Pál rajza