Görcsbe rándult a szívem – sok emberrel együtt –, amikor idén január 7-én éjjel a csíksomlyói romatelepi tűzvészről szóló tudósításokat olvastam. A tegnap, április 14-én ismét lángok csaptak fel a Somlyó 33. szám alatti romatelepen, amelynek során három ház gyulladt ki. Az improvizált villanyvezeték okozta tüzet a tűzoltóknak most idejében sikerült eloltani, így nem keletkezett a januárihoz hasonló mértékű kár.

A felcsapó lángok és a gomolygó füst óhatatlanul felidézi a párizsi Notre-Dame-székesegyház esetét, amelynek tetőzete és huszártornya pontosan két évvel ezelőtt, 2019. április 15-én vált a tűz martalékává. A lángok nemcsak a katedrálisba, hanem számos ember lelkébe is belekaptak, az egész világot sokkolta a tűzvész.

A székelyföldi és a franciaországi tragédiák egyaránt megmozgatták az emberek együttérzését és segítőszándékát. Több mint háromszázötvenezer lejt adományoztak a januári csíksomlyói tűzkárosultak megsegítésére a Gyulafehérvári Caritas koordinálásában lezajlott jótékonysági akciókban. A pénzadományok mellett élelmiszereket, egyszer használatos eszközöket, egészségügyi védőfelszereléseket, tisztító- és tisztálkodási szereket is ajánlottak fel. A franciaországi gótikus remekmű helyreállítására is jelentős összeg, megközelítőleg kilencszázmillió euró gyűlt össze adományokból. Mindkét tűzeset a segítőkészség példája, amely során az emberek összefogtak, hogy segítsenek a bajbajutottakon, illetve a megrongálódott épületek helyreállításában.

Pierre Amar plébános a Notre-Dame-i tűzeset első évfordulóján ekként elmélkedett: „Évek teltek el, hogy bár itt volt előttünk, csak futó pillantást vetve siettünk el a Notre-Dame előtt. Akkor kezdtünk el elmélyülni a csodálatában, amikor a vész lesújtott. Miért van mindig tragikus eseményekre szükségünk, hogy felébredjen a világ?!” Vele együtt mi is kérdezhetjük: miért kell tragédiáknak történnie ahhoz, hogy az embereket tettrekészségre sarkallja az együttérzésük?

Az országot sajnos számtalan tragikus tűzeset rázta meg az elmúlt időben. Februárban borzolta a kedélyeket a lángoló tömbházlakásból az erkélyre menekülő és onnan a mélybe zuhanó nő esete, ami a romániai katasztrófavédelem katasztrofális hiányosságaira irányította a figyelmet: a történtekkor mindössze négy darab mentőpárnával  voltak felszerelve az egész országban a katasztrófavédelmi felügyelőségek. Legalább 18 halálos áldozatot követelt a bukaresti Matei Balş Járványtani Intézetben pusztító január végi tűz. Tavaly novemberben szintén tűz ütött ki a Piatra Neamț-i Megyei Kórház intenzív osztályán, ahol tíz koronavírusos beteg hunyt el ...

A legmegrázóbb eset az öt és fél évvel ezelőtti Colectiv-tragédia, ami a kormány bukását vonta maga után. De mintha azóta sem történt volna lényeges, minőségi változás. Mintha még mindig csak „tűzoltással” lehetne kezelni a problémákat. Csak akkor vesszük észre társadalmi szinten a bajokat, amikor már ég a ház… Ahelyett, hogy elébe mennénk ezeknek. A biztonságot, a prevenciót, az elővigyázatosságot megelőzi a smekkerség, a dörzsőltség, vagy rosszabb (?) esetekben a kényszer, a nyomor, a kiszolgáltatottság.

Mély tiszteletet és megbecsülést érdemelnek tűzoltóink, akik életüket kockáztatva mentik meg embertársaink életét. Mégis jó volna, ha a szolidaritáshoz nem kellenének tragédiák! Ha a bajokat nem csak tűzoltanánk!

(Címlapfotó: Gábos Albin)