Nap mint nap tanúi lehetünk, hogy a szemben álló politikai oldalak azzal vádolják egymást, hogy fake news-zökkel árasztják el a világot. S abból a hitből, hogy az áligazságokat kizárólag a másik produkálja, egyik oldal híveit sem nagyon lehet kijózanítani.

Az egyik fél a kommunizmus és a nacionalizmus hulladékaiból barkácsolja össze hitvallását, a másik a demokrácia romjaira és a neonacionalizmus újabb keletű válfajaira építkezik. A nacionalizmus nélkül egyik sem lenne működőképes. Azt pedig sokféleképpen lehet definiálni. Leglényegesebb vonása a felsőbbrendűségi érzés, mely fakadhat műszaki, tudományos, történeti, katonai, diplomáciai teljesítményekből, melyek hordozóikat feljogosítják arra, hogy más – ilyen vagy olyan szempontból alacsonyabb rendűnek tekintett – „népségek” fölött gazdasági, politikai, civilizációs hatalmat gyakoroljanak.

Van egy újkeletű történelemfilozófiai elmélet, mely azt vallja, hogy a különböző civilizációk nagyszabású narratívákra (azaz fikciókra) alapozzák létüket. Megfogalmazója Yuval Noah Harari izraeli történész (képünkön). Maga a demokrácia is – vallja – egy effajta fikció, melyet az emberfaj evolúciójának csúcsaként is szokás emlegetni. Minden hatalom a szuveréntől, a néptől ered. A néptől, mely tökéletesen egyenlő és szabad tagjai közül maga választja ki az uralomra legalkalmasabbakat. Ebbe a mesébe tehát máris becsúszott némi következetlenség: az egyenlőség ugyanis csak ideál. Valójában mindig akadnak, sőt akadniuk kell „egyenlőbbeknek” is.

Így aztán segédnarratívák is szükségeltetnek. Ma már az elitek azok, akik már a jelöltek kiválogatásának szakaszában megalkotják azokat a történeteket, melyekre az adott helyzetben „esedékes” hatalom éppen alapozható. Ilyen történet az ukrán demokrácia mítosza, illetve a magyar és a lengyel autokrácia meséje is. Persze minden mesének többé-kevésbé elfogadhatónak kell lennie.

Ukrajna valóban védelmez a demokráciákra is jellemző elemeket, például a manapság sajátosan értelmezett közösségi önrendelkezést. És Magyarország, illetve Lengyelország is a törvényesség határait feszegetve próbál megszabadulni a kommunista diktatúrából visszamaradt antidemokratikus struktúráktól. Egy olyan értelmiségi elit hatalmi túlsúlyától, melyet az intézményi autonómiára hivatkozva demokratikusnak tetsző módszerekkel lehet „apáról fiúra” örökíteni. S közben a régi hagyományokat folytatva maga is enged – ha a nyugatiaknál némileg szemérmesebben is – a korrupció gyöngéd csábításainak.

Csakhogy gyakorta elfeledkezünk arról, hogy a felhasznált narratívákat karban kell tartani. A közember nem ostoba. Ha világos és tényekkel alátámasztható érvekkel találkozik, utánuk már nem engedi becsapni magát.

A probléma az, hogy a politikai narratívákat nagyrészt a pedagógustársadalom alakítja ki. A fiatalok jóval könnyebben manipulálhatók, mint a felnőttek. A mai pedagógussztrájkok is jelentős részben szólnak arról, hogy ki koordinálhassa a fiataloknak szóló narratívák „termelését”. Az iskola, család, a fiataloknak szánt (újabban főként internetes) sajtó? A hatásköröket világosan el kellene határolni egymástól. Egyik fél sem válhat ellenőrizhetetlenül dominánssá. A konszenzus csupán az ellentétes vélemények ütköztetésén és jogos érdekek egyeztetésén alapulhat. Azaz a vitakultúrán. (Ennek szerepére vonatkozóan mindenkinek figyelmébe ajánlom Galló Béla és Mohai V. Lajos Meggyőzni vagy legyőzni című remek könyvét.)

A mai gyakorlat, amikor is az ellentétes ideológiákat valló vitapartnerek a moderátor jelenlétében is anélkül ugrálhassanak egyik témáról a másikra, hogy az egyes érveket mindkét oldalról fegyelmezetten felsorakoztassák és ellenőrizhető tényekkel támasszák alá, értelmetlen. A moderátornak tárgyilagosnak kell lennie, addig nem engedheti meg egyetlen részkérdés vitájának lezárását sem, amíg a hazug vagy továbbra is tisztázatlan érveket mindkét fél részéről nem sikerül kiiktatni. Ez fáradságos munka, de meg lehet tanulni. Ilyen esetekben az agymosások véleménybuborékokba szoríthatók vissza. Annak pedig, aki azokból kimerészkedik, vállalnia kell a vitával járó kockázatokat.

Az értelmes vita legveszedelmesebb buktatói a tabuk. Manapság minden – Ukrajnáról szóló – vita minálunk is azzal kezdődik: „Kétségtelenül Oroszország az agresszor”. Ez – a fölöslegességig tényszerű – mondat már eleve kizárja, hogy Ukrajna orosz kisebbségellenes agresszióit, Oroszország-ellenes provokációit vagy éppenséggel az ukrán nácizmust szóba is hozhassuk…

A másik kockázat abban rejlik, hogy az állampolgárt közvetlen erőszak vagy fenyegetés nélkül nem lehet lebeszélni az identitásáról. Akkor is van neki, ha tagadja. Ezért aztán még a népszavazásoknak sem kell föltétlenül államhatárokat megváltoztatniuk, hanem a közösségek önrendelkezését kell garantálniuk. Legyenek azok kisebbségiek vagy többségiek. Erre valók a tagköztársaságok vagy az autonóm területek (melyeken belül a „kisebbségben maradó többség” is élheti a maga szuverén életét). Egy ilyen rendszer azonban csak nemzetközi felügyelettel, semleges megfigyelők ellenőrzése alatt valósulhat meg.

A lényeg az, hogy mindkét fél szimpatizánsai jelen lehessenek. Ez esetben a kérdést (mármint azt, hogy a választás törvényes keretek közt zajlott-e vagy sem) a valóban semleges megfigyelők dönthetik el, lévén ők a mérleg nyelve. Azt kell garantálni, hogy az ilyenek minél többen lehessenek. Az, hogy mindenki semleges lehessen, valószínűleg elérhetetlen. De nem is kell mindenkinek annak lennie, elégséges, ha a semlegesek is szép számmal vannak. És az idegeneknek is mindkét fél érveit meg kell hallgatniuk. Azaz őket is fel kell készíteni. És ez sem lehetetlen. Szakszerűség kérdése csupán...

Hogy ez az orosz „népszavazás” esetében elmaradt, jóvátehetetlen hiba. Maga is a demokráciát diszkreditálja.

A szokásos választási hisztéria is komoly kockázatot jelent. A közbeszéd dugig van tabukkal. Demokráciaellenesség, fasizmus, kommunizmus… Ezek ellen a vádak ellen a korántsem érzelemmentes, de a mindenképpen nyugodt és higgadt érv a leghatékonyabb fegyver. És csak olyan érvekkel szabad előhozakodnunk, melyek minden vonatkozásban támadhatatlanok. Következésként csak olyasvalaki érvelhet, aki az adott kérdés minden fontos összefüggését képes áttekinteni. Az ingovány a szilárd talaj hiányával kezdődik, tehát nem szabad sikamlós, pusztán indulatokra alapozott érveket vitatémává tenni. Érzelmekről, hitekről, benyomásokról nem lehet vitázni. Tényekről csupán…

Hararinak, ha valamiben, hát ebben valóban igaza van. Tényleg magunk teremtette narratívákban élünk. Persze csak akkor, ha hozzátesszük, hogy csakis eltérő társadalmi narratívák pluralizmusa tekinthető legitimnek. Ez esetben a tényszerűséget főként a logikai következetesség jelenti. Hiszen a tényeket is erre alapozva kreáljuk. De korántsem a semmiből. A narratíva is a valóság sajátos értelmezése. És megvannak a maga szabályai. Történeteink is alapfogalmakon, ún. definíciókon alapulnak.

Az alapdefiníciók meg érzeteken, tapasztalatokon, érzelmeken. Főként intuíción. (Matematikai terminussal élve axiómákon.) Érzeteink – a színek, a formák, az ízek, a szagok önmagukban nem is léteznek – a szaknyelv fajspecifikus szubjektív élményeknek nevezi őket. Ezek is elektromágneses impulzusokon alapulnak. De az emberi tudat alakítja azzá őket, amik. A sárga mint szín nem létezik, csupán az elektromágneses rezgés megfelelő hullámhosszúságú nanométerei léteznek. De azoknak nélkülünk, élőlények nélkül nincs színértékük. Sőt, efféle a denevérek számára nem is létezik. A politikai narratívák fogalmait is mi definiáljuk. Definícióink nélkül nem léteznek. Ezeknek a definícióknak azonban csak a narratíva egésze adhat értelmet. Ahogyan a színeknek is csak az a világ, mely fajspecifikus szubjektív élményeinkből összeáll. Ha működőképes társadalmakban akarunk élni, belül kell maradnunk az érvényesnek tekintett narratíván, ami idővel ugyanolyan gyermekmesének bizonyulhat ugyan, mint a sámánhit, de amíg hiszünk benne, addig a történet a mi életterünk. Tiszteletben kell tartanunk a játékszabályait.

A mai világ sajnos a játékszabályokat rúgja fel. A demokráciáról szónokol és közben megveti a választókat. A békét tartja alapértéknek és közben ész nélkül fegyverkezik, sőt háborúzik. Az egyenlőségről szónokol, s közben semmibe veszi, megalázza, sőt felszámolja a kisebbségeket. Nem csak a nyelvi-kulturálisakat, de a politikaiakat is. Az egyént tartja a társadalom alapjának, de minden gesztusa az egyéniség felszámolására irányul.

Addig azonban, amíg valaki nem talál ki egy új, életképes narratívát, a régihez kell foggal-körömmel ragaszkodnunk, mely minden hibája ellenére már bizonyította működőképességét. Sem a liberális, sem az illiberális demokrácia nem alkalmas erre. A klasszikus liberalizmust kellene a mai mind bonyolultabb világ feltételeinek megfelelően újragondolni. Az úgynevezett transzhumanizmus, amelynek orvostudománya programvezérelt robotokká operálna át bennünket, aligha válhat azzá.

Szerintem még életképes narratívává sem…

(Kép forrása: ynharari.com)