Túl vagyunk rajta, remélhetőleg szerencsésen, épen és egészségesen, negatív következmények nélkül. A szívek ünnepére gondolok...

Vannak ünnepek, amelyeknél nem kizárólag a piros betűs napok, hanem az ezeket megelőző időszak is különlegesnek mondható. Már a felvezetőt, az ehhez kötődő hangulatot is egyedinek érezzük. Talán a karácsonyé a leghosszabb, és nem véletlen, hogy az adventi időszakot az előkészület, a várakozás, a reménykedés idejeként ismerjük. Ha mindez az ünnepi díszvilágítás fényében tündöklő friss hóval is társul, tényleg átjárhat minket a karácsonyi varázs, előfordulhat, hogy három napig tényleg jók leszünk.

Gond csak akkor van, ha a nagy rohanásban, a mindennapi gondok között átcsapnak fejünk fölött a hullámok, és egyszerűen képtelenek vagyunk ráhangolódni az ünnepre. Valószínűleg mindenkivel előfordult már legalább egyszer, hogy egy adott évben nem jött ki a lépés, és nem tudott egy hullámhosszra kerülni az ünnep bűvöletével. Ilyenkor persze másban keressük a hibát, találunk is könnyen bűnbakot: nem havazott eleget, kispórolták a városi díszvilágítást, nem a Metallicát hívták meg a karácsonyi vásárba, szóval kifogást biztosan találunk, és bár az említett tényezők valóban nem könnyítettek a dolgunkon, igazából csakis saját magunkat hibáztathatjuk, hogy ilyen ostoba módon elszúrtunk egy (újabb) karácsonyt.

Van felvezetője a szilveszternek is, de ennek hossza mindig változó. Előfordulhat, hogy még december 31-én is dolgozunk, de ilyenkor ritkán öl meg a munka, többnyire csak azért megyünk be, hogy kiélvezzük a kollégákkal az év utolsó munkanapját. Ha pedig beesik egy kis meló, nevetgélve elvégezzük, aztán folytatjuk az óévbúcsuztatást. Szerencsésebb eset, ha december 31. mondjuk vasárnapra esik, mert ekkor több idő áll a rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk, átvegyük az ünnep rezgéseit.

Nekem leginkább a szilveszter délutánjának, kora estéjének a visszaszámlálási hangulata tetszik, ahogy átérezhetjük az évek közti átmenet utolsó óráit, perceit, majd kivételes módon a másodperceit is.

És persze mindenki tudja milyen szülinaposnak lenni, kiélvezni a napot, amikor újabb kört zárunk/kezdünk a Nap körül. Arra is képesek vagyunk, hogy előző napon kivárjuk az éjfélt, hogy már eleve szülinaposként hajtsuk párnára a fejünket.

Természetesen akadnak egyéb ünnepek is, világ- és emléknapok, évfordulók, nem mindegyiket tartjuk, érezzük fontosnak, nem mindegyik jár számunkra várakozási izgalommal. Sőt lehet, hogy háborgunk egy sort, és szembe megyünk vele, nem magyar, nincs hagyománya, elüzletiesedett, az „ünneplők” guruló tallérokká, zsebbe szállingózó bankjegyekké degradálódtak, csilingeljen a kasszagép, és ne legyen piros az évvégi kimutatás.

Lehet, hogy a korral jár, mert bár tartom magam az elveimhez, egyre gyakrabban kapom azon magam, hogy kezdek megértőbbé válni a megosztó, vitatott dolgokkal szemben. A Valentin-nappal mindenképpen. Elfogadom, hogy a szív hangja nagy úr, hogy a szerelemben elképesztő az erő, de óvakodni kell a sötét oldalától, nehogy megkaparintson és felemésszen. És bár a pufók kisgyerek nyíllal a kezében az utolsó dolog, ami a romantikáról eszembe jut, már nem bánom, ha van erre egy dedikált nap az évben. Amikor ezt meg lehet ünnepelni. A szerelmet vagy mit. Nem kötelező. De lehet.

(Nyitókép forrása: unsplash.com)