Próbálom román honfitársaim (s egyben az általuk szemlélt jómagam) helyébe is képzelni magam.

Hazánk schengeni térségbe való felvételének osztrák és „részben” holland megvétózása észbontó mozzanat. Románia minden brüsszeli elvárást jó ideje teljesített. Amit lehetett, még igyekezett „túl is teljesíteni”. Arról nem is beszélve, hogy az európai közvélemény főként az ukrajnai háború okán az európai demokrácia éltanulója gyanánt tart nyilván bennünket. Sőt, egyre inkább az Észak-atlanti Szerződés Szervezete legfontosabb előretolt helyőrségévé fegyverkezünk.

Harsányan elítéljük az orosz agressziót, kendőzetlenül megbélyegezzük Putyin birodalmi szándékait, azaz a volt Szovjetunió visszaállítására irányuló állítólagos kísérleteit, illetve azt az egyet, az ukrajnait, mely önmagában is inkább részlegesnek ígérkezik. (Ukrajna egészének annexiójáról soha nem is esett szó).

Ukrajna vagy Moldova Szovjetunióból való kiválását viszont soha nem helytelenítettük, pedig mindkettőben jóval nagyobb arányban éltek oroszok, mint mondjuk Koszovóban szerbek. Ennek ellenére Koszovó függetlenségét ma sem vagyunk hajlandóak elfogadni. Nem vagyunk egyedül (érdemes sorolni: Spanyolország, Ciprus, Görögország, Románia, Szlovákia). A döntés mind az öt esetében önleleplező: azért nem fogadják el Koszovó függetlenségét, mert országaik nemzetiségi politikájában nem akarnak kisebbségeik számára hivatkozásként szolgáló precedenst teremteni. Ami elvben elfogadható is lenne, hiszen ha a kisebbségi polgár velem mindenben egyenrangú, de legalábbis azzá válhat, annak a lehetőségét is kizárom, hogy Koszovó számára precedensként szolgálhasson. (Svájc még a kisebbség terminust sem ismeri, minden kanton többséginek számít.)  Sajnos ez nem mindenütt van így. Egészen pontosan mind kevesebb állama van a világnak, ahol így lehet. (A románok a Székelyföld terminust még a minap sem tolerálták.) Románia inkább ragaszkodik a „precedens” elutasításához, mint az (amúgy is meglehetősen szűkmarkú) ENSZ dokumentumok által előírt (de korántsem garantált) kisebbségi jogok érvényesítéséhez, azaz a precedens ártalmatlanná tételéhez. Ez esetben a kisebbségi otthon érzi magát a hazában, legfeljebb a hozzá hasonlókhoz ragaszkodik, nem valamiféle precedenssé konvertálható ürügyhöz.

A Székelyföld, mely vitatémaként mintha már kezdene legálissá válni, különös kérdés, hiszen a három megyényi – csaknem az ország földrajzi középpontjában található – terület semmi körülmények közt sem szolgálhat valamely függetlenedés precedensévé. Legfeljebb autonóm területként tagolódhat a román államba. S a más megyékben szétszórt magyarok számára is jelenthet valamiféle hátteret és esélyt a megmaradásra. Ez nem csupán magyar, de román érdek is lenne. Hiszen egy efféle gyakorlat a tiszteletre méltó román és a magyar emberekhez méltó együttélés igazi iskolájává válhatna. Méghozzá úgy, hogy mindenkit csak és csakis haszonhoz juttathatna. A közvetlenül érintettek kétnyelvűségének égisze alatt…

De van egyéb is. Ha Románia Koszovó függetlenedését elutasítja, Erdély Romániához való csatlakozását-csatolását is „önérzetesen” el kellene utasítania. (Nézőpont kérdése.)  Erdélyben is jelentős többségben voltak a románok, ha nem is annyira, mint Koszovóban az albánok. S mindkét döntés egy háborús vereség nyomán született meg. Vagy mindkettő történelmi tévedés volt, vagy egyik sem az.

Érdemes lenne végiggondolni. Sajnos ma még nem tartunk ott…

A román politikát még ma sem mindig az elvek, hanem az érdekek vezérlik. Ami (ebben a pillanatban) Románia javára van (minden az alkalmon múlik), az helyes, tisztességes, megkérdőjelezhetetlen. Teljesen függetlenül attól, hogy egy tárgyilagosabbnak mutatkozó jövő szemében megalapozottnak bizonyulhat-e.

Ezúttal mi váltunk méltánytalanság tárgyává…

Pedig „Románia schengeni csatlakozása – nyilatkozta Kozma György, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke a döntést megelőzően a hivatalos román hírügynökségnek – ösztönzőleg hatna a román–magyar kapcsolatokra, melyek példa nélküli szintre jutottak. Románia schengeni csatlakozása megkönnyítette volna több ezer Magyarországon élő román helyzetét, akik naponta ingáznak a két ország között, ugyanis Magyarországon laknak, de Romániában dolgoznak, vagy gyerekeik ott járnak iskolába… Az üzleti szféra is új lendületet kaphatna…”

Magyarország feltétel nélkül helyeselte Románia és Bulgária csatlakozását is.

Igaz, a kudarcot követően a konzervatívabb hangvételű Erdélyi Magyar Szövetség azt is fontosnak tartotta elmondani, hogy „Ha Románia csak feleannyi energiát fektetett volna a politikai jelszavak szintjén oly sokat hangoztatott és vágyott nyugati integráció tényleges véghez vitelébe, mint a Moldvát Romániával egyesítő 19. századi fogantatású birodalomépítő ténykedésébe, ma közelebb érezhetnénk magunkat a schengeni övezet teljes jogú tagságához.”

Kelemen Hunort, az RMDSZ elnökét a „gyalázatos döntés” mélységesen felháborította. „…helytelen, erkölcstelen, észérvektől mentes, szégyentelen politikai játszmára vall.”

Hogy az Unióban tényleg milyen szégyentelen politikai játszmák zajlanak, azt a Hollandia és Ausztria szavazással kapcsolatos összjáték is jelzi. Hosszú időn át Hollandia volt a román csatlakozás fő ellenzője. A kérdéskör ismerői azt is tudták, hogy mire megy ki a játék. Európa legnagyobb kikötője a rotterdami kikötő. Korábban a világ legnagyobb kikötője volt, de a sanghaji és a szingapúri időközben megelőzte. Annak ellenére is, hogy Hollandia az utóbbi években újabb 2000 kilométernyi területet épített be az Északi-tengerből. Európában a rotterdaminak csak egyetlen esélyes versenytársa van: a mienk, a konstancai. Hollandia azért késleltette hosszú éveken át Románia schengeni csatlakozását, hogy a saját pecsenyéjét sütögethesse. A pecsenye elkészült. De némi haladék azért még mindig nem árt. Ezért játszotta át Ausztriának a vétó Romániára eső részét, s ő maradt Bulgáriánál. (A kettőről ugyanaz a szavazás döntött.) És most mossa a kezeit. Neki voltaképpen semmi baja Romániával. Hogy Ausztriát mivel húzta be a csőbe, nem tudom. Hogy román honfitársaink egy része feltehetően kiviselte magát Ausztriában, nem tartom lehetetlennek. De ezt másutt is megtettük már, bankautomaták feltörésével, kisebb-nagyobb smekeriákkal stb...

Kelemen Hunornak igaza lehet, a jelek valóban „szégyentelen politikai játszmára vallanak”. Magyarország már nyakig van velük. Ettől függetlenül együtt érez Romániával. Ezt a mi román stratégáink is megtehetnék Magyarországgal. Legalábbis legközelebb… Ott is ránk férne. Magyarokra-románokra egyaránt és vice versa.

(Kép forrása: dw.com)