Németországban különös fordulatnak lehetünk tanúi. Olaf Scholz-ot eddigi viselkedése alapján az amerikaiak hű kiszolgálójának lehetett tekinteni. Most azonban egyszerre mintha kihúzta volna magát. Miután a németek vezető szerepet játszottak az oroszok elleni embargó kiterjesztésében, egy újabb, nem kevésbé kockázatos – immár ellenkező előjelű – vállalkozásba kezd.

Hszi Csin-ping újraválasztását és a társadalmon belüli pozícióinak megerősödését követően – mintegy helyszíni gratuláció gyanánt –, egy 12 tagú küldöttség élén, melynek egyebek közt a Volkswagen vezérigazgatója, a Deutsche Bank elnöke, a BASF vegyipari konszern vezérigazgatója, valamint a Siemens és a Biontech vezetői is tagjai voltak, Kínába látogatott. A két, országaik szempontjából meghatározó politikus a Nép Nagy Csarnokában a lehető legünnepélyesebb díszletek között találkozott egymással.

A találkozót Németországban is heves viták előzték meg, hiszen Scholz koalíciós partnerei – főként a zöldek – ezt a látogatást, ha nyíltan nem is mondták ki, de a szöveg mélyebb rétegeiben világosan kifejezésre juttatták, hogy Amerika elleni árulásnak tekintik. Annál is inkább, mert Németország stratégiai jelentőségű létesítményeket és gyárakat is felajánl Kínának megvételre. Többek között Európa egyik legfontosabb kereskedelmi létesítményét, a hamburgi kikötőt, mely egy esetleges kínai–amerikai konfliktus esetén a kínai félnek hozzáférést biztosíthat az európai infrastruktúrához. 

De – ami amerikai szempontból még kockázatosabbá válhat – Németország átengedi az Elmos Semiconductor nevezetű chipgyárát egy olyan kínai vállalkozónak, akinek közismerten szoros kapcsolatai vannak a kínai pártvezetéssel, és a hadiipar egyik fontos beszállítójának is számít. (Az is igaz, hogy a német vállalat nem a nemzetközi félvezetőgyártás zászlóshajója…)

Hogy Scholz az oroszok elleni szankcióknak mélyen (sőt szinte már érthetetlen mértékben) elkötelezett, közismert. (Brüsszelben készül a kilencedik szankció is, mely az atomerőművek létesítésének, illetve a már létező erőművek fűtőanyag-ellátásának betiltását is tervbe veszi. Pedig ez merőben értelmetlen, Amerika ugyanis szintén Oroszországból szerzi be nukleáris fűtőanyagának jelentős részét.)

Az ún. forgalmilámpa- (piros-sárga-zöld-) koalíció ellenzéke is viszonylag csöndben követi a fejleményeket. Nyilvánvaló, hogy a szankciók Németországot és főként a német ipart hozzák kilátástalan helyzetbe. Az amerikai palagázszállítmányok azon kívül, hogy nem is elegendők, túlságosan drágák is. Az ország legjelentősebb vegyipari vállalata, mely főleg a német mezőgazdaság működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges műtrágyagyártás központja is, orosz gáz nélkül bizonyosan össze fog omlani. Oda kell tehát telepíteni, ahol az orosz gáz hozzáférhető. És ez éppen Kína. De a Volkswagen vezérigazgatója sem véletlenül tagja Scholz kíséretének. A vállalat termelésének 40 százaléka Kínába irányul.

Németország tehát semmiképpen sem engedheti meg magának, hogy az amerikaiak egy Kína-ellenes gazdasági háborúba is belekényszerítsék. A látogatás mintegy jelzés Amerikának. Még egyszer nem fog menni!

Kínának is szüksége van beruházásokra. Így hát a megbeszélések hangneme meglehetősen barátságosnak bizonyult. Bár azt mindkét fél hangsúlyozta, hogy a két ország nem mindenben ért egyet egymással. De azt is mindketten kiemelték, hogy a jó együttműködésnek ennek ellenére sem lehetnek akadályai, amennyiben azok az egyenrangúságon és a kölcsönös tiszteleten alapulnak.

Az Amerikával mind élesebben konfrontálódó Kínának is komoly szüksége van Németországra. A hirtelen vakmerővé előlépett Scholz azonban már óvatosabb, mint egykor Angela Merkel és elődei voltak. Legalábbis Oroszország viszonylatában.

Nem felejtette el hangsúlyozni, hogy a kapcsolatoknak kölcsönöseknek kell lenniük. Nem szabad olyan egyoldalú függőségeknek kialakulniuk, melyek a másik fél cselekvési szabadságát korlátozhatják. Éppen ezért a Bundestag Kína-stratégiát is kidolgoz, mely mindkét fél szempontjából előnyösnek bizonyul, de egyiket sem hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe. (Mellesleg Németország máris abban van. A kereskedelmi egyenleg évek óta Kínának kedvez…)

Egyekben a nemzetközi viszonyok alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű találkozóról sem a kínai, sem a német sajtó nem árul el túlságosan sokat. Jobbára a szokásos diplomáciai közhelyek hangzanak el. „Mint befolyásos és jelentős hatalmaknak, Kínának és Németországnak a mai zűrzavaros időkben kötelességünk összefogni egymással, hogy hozzájárulhassunk az együttműködés és a világbéke megszilárdításához, a népek közti kölcsönös bizalom erősítéséhez.” – nyilatkozta Hszi Csin-ping.

„Nyilvánvaló, hogy a világtól való elzárkózás senkinek sem használhat, ehhez azonban helyre kell állítani a világos szabályokon alapuló világrendet” – tette hozzá Scholz is.

Persze, ezúttal is az lenne az igazán érdekes, ami nem hangzott el. Hogy Scholz kínai viszonylatban miért is mutatkozott annyira elegáns kötéltáncosnak, hogy sikerült minden kínos kérdést megkerülnie. (A Oroszország esetében hangoztatott emberjogiakat is.) Arról sem esett szó, hogy – a Kínát újabban nyíltan ellenséges országnak nyilvánító – Amerikával hogyan fogja mindezt lenyeletni? Vagy ő is a republikánusok közelgő győzelmére spekulál?

Bár az is lehet, hogy Scholz egyszerűen csak ingerült. Azt üzeni Amerikának, ti hoztatok abba a helyzetbe, amelyből ma már csak Kína segíthet ki…

Harmadik lehetőségünk nincs!

(Nyitóképen: Olaf Scholz és Hszi csin-ping | Fotó: Agerpres/EPA)