Nem szól (oly) nagyot. Részarányos lesz a robaj – egy felső-közép méretű hatalomhoz fogható/illő. Szakértők, a kor és a társadalom jeles ismerői már könyvtárnyi irodalmat nyilatkoztak, szövegeztek össze, újra divatba jöttek a kremlinológusok. Közéjük furakodtak ad-hoc megmondók és szezonális tudálékosok (a románban a părerolog kifejezés tűnik a legtalálóbbnak erre a típusra): ezért van, hogy aki valamennyire el szeretne igazodni a keleti helyzetben, előbb komoly intellektuális próbaként az önfeledt halandzsát, a jól-rosszul csomagolt propagandát el kell választania a tényleges szakmai megközelítéstől. Ez utóbbiból is van egy rakat, ezért a distinkciók második szakaszában arra érdemes figyelni, hogy a fellapozandó szerző tudományos referenciái mennyire szilárdak. Mark Galeotti (képünkön) egyike a témakör alapos ismerőinek. (1995-ben doktorált a szovjetek afganisztáni háborújából, azóta mintegy 25 kötetet publikált főleg a posztszovjet éra biztonság- és katonapolitikai kérdéseiről.) Őt olvasva sok apró, de az Orosz Föderációnak nevezett puzzle meghatározó részlete kerül előtérbe, s így a jelenlegi fejleményeket is némileg könnyebb lehet értelmezni. Olyan adalékokhoz juttat Galeotti, mint például az orosz haderő korszerűsítésének fordulataként jegyzett zokni-ügy; történt, hogy a frissen a védelmi tárca élére kinevezett Szergej Sojgu 2013-ban eldöntötte, hogy kiiktatja az addig használatos kapcát, és stüszniket rendel a bakáknak. A műveletet bő fél esztendő alatt levezényelte, így kényelem és önértékelés szempontjából szintet léphetett a russzkaja armija. Persze nem minden zajlott ennyire hatékonyan, a mamutra jellemző módon az egész rendszer nehezen adta meg magát a reformok egyre csak megújuló ostromhullámai előtt. Illetve ha behódolt is, annak árát megkérte. A félig elszabotált modernizációs folyamat eredménye volt a papíron továbbra is jól mutató egységek garmadája, a képzések és továbbképzések egy része, és nem utolsósorban a felszereltség, a hadtáp kétes feltunningolása.

Az Arbat sugárúton székelő hadurak gyakran vetélkedtek egymással, de mindig összefogtak, ha kívülről küldött rájuk Putyin olyan feletteseket, mint a gazdasági ügyekben járatos, és igen ambiciózus Anatolij Szerdjukovot. Aki végül nem fejezhette be művét, mert szexbotrányba keveredett, mondhatni teljesen véletlenül. Az ukrajnai agresszió elakadása és az eddigi veszteségek bizonyos fokig ezekre a félgőzzel végrehajtott belső reformokra vezethetők vissza. A többi között arra, hogy Sojgu (vagy Gyeraszimov, már nem is tudni pontosan, ki itt a góré) a kelleténél kevesebb altisztet képezett ki, illetve nagyobb léptékben a fegyvernemek összehangolt műveleteit nem gyakorolták ki eléggé. Van még itt baki, a túl széles frontvonaltól el egészen a felderítés leszerepléséig. Ez utóbbi miatt gondolták a Kreml stratégái, hogy amolyan grúziai kaland lesz ez is, kicsit bővebb tálalásban (igaz, hogy a 2008 nyarán kirobbant, mindössze ötnapos konfliktusnak is voltak intő tanulságai, és a szakma innentől datálja a posztszovjet hadiszektor reformjának kezdeteit).

Szintén gondnak tekinthető, hogy a frontra küldött egységek nagyrészt sorkatonák, és nem főállású hadfiak voltak. A bevetett elitalakulatok éppen a hibásan előkészített támadások miatt megtizedelve kényszerültek visszavonulni. Már tény, hogy az első hónapokban előszeretettel a peremről rekrutált csapatok kerültek tűzvonalba: burjátok, dagesztániak, Kadirov csecsenjei. A börtönpopulációból verbuvált Wagner-különítmények is arra voltak részben jók, hogy mintegy kíméljék a klasszikus, nagy múltú egységeket. De elfogynak lassan a magánhadsereg emberei és az ázsiai tartalékok, s bár Putyin a győzelemnapi beszédben a nemzeti kisebbségeknek is szánt egy mondatot, végül mégiscsak a sereg orosz etnikumú komponensét kell majd harcba küldeni. (Nem lepődnék meg, ha a korrupció és egyéb indokok miatt nem mindjárt Pétervár és Moszkva ifjait pakolnák ki a lövészárkokba.)

Hajlamosak vagyunk mindig Putyinra hivatkozni és összpontosítani, ha a már több mint 400 napja tomboló háború szóba kerül. Vlagyimir Vlagyimirovicsra időnként túl sok időt pazarolnak az elemzők. Egy 70 éves politikus, aki egyetlen napnyi rendes katonai szolgálatot nem teljesített, hiszen a KGB-s pálya mentesítette, és be kellett érnie egy adag tartalékosi képzéssel, meg a vele járó hadnagyi ranggal. Egy olyan szereplő, akit a háború (a második csecsen) emelt trónra, és nem kizárt, hogy szintén egy fegyveres konfliktus fog onnan letaszítani. Putyin nem tehetséges katonai stratéga, de annál agilisabb a fedettpályás hatalmi játékok kategóriában. Az orosz elnök a Varsói Szerződés megszüntetésének dátumával szinte egy napon, 31 évre a katonai szövetséget felbontó budapesti nyilatkozat aláírása után adta ki a támadásra vonatkozó parancsot. A három évtized alatt az akkori szövetségesek mindenike (kivéve az 1968-ban amúgy is a Varsói Szerződésből távozó Albániát) jelenleg NATO-taggá vált. Putyin továbbra is úgy véli, Oroszhon birodalmi igényeket támaszthat jó ideje hanyatló demográfiai adatokkal, nagyrészt fosszilis energiahordozókra alapozó, és ezért sérülékeny gazdaságával, a háború miatt milliós létszámban távozó tömeggel. Partnerei, a félig csatlós, félig „bekebelezett” Fehéroroszországon kívül Abházia, Észak-Korea, Eritrea… 

Szóval, ha Putyin majd kipukkan – most a facsaróúj finn NATO-tagság okán már pukkadozott-forma –, nem valószínű, hogy az őt fenntartó és egyben általa legitimált rendszer pillanatok alatt dugába dől; a Téli-palota ostroma, a Kerenszkij-kormány lemondása – ezek történelmi faktumok, csak hát a história annál furfangosabb és ötletdúsabb, hogy szigorúan ismételje önmagát. A posztputyini forgatókönyvek meg oly zsengék, állaguk annyira képlékeny (legalábbis amit eddig sejteni engednek), hogy az már politikai sci-fibe hajló műfaj… Tehát ha pukkan, ide hallszik majd, de vélhetően nem süketül meg tőle a világ.

(Kép forrása: YouTube)