Ráeszmélt a kelet-európai értelmiségi: gyarmat vagyunk!

Jó reggelt kívánunk! Egyébként nyilván nem gyarmatok a kelet-európai országok a klasszikus értelemben, de van abban valami, amit például Jánisz Varufákisz volt görög pénzügyminiszter, a DiEM25 társalapítója mondott, miszerint az országa az Európai Bank „gyarmata”.

Azt mondja az egyik kelet-európai értelmiségi (magyar, egyébként), amikor a budapesti Fudan Egyetem megépítése kelt gyanút benne: „nem akarok ázsiai lenni”. Csöpög a rasszizmus a megállapításból, ízleljük csak a variációkat: „nem akarok fekete lenni”, „nem akarok zsidó lenni”. „Nem akarok magyar lenni.”

A félelem állítólagos oka: egy külföldi intézmény beteszi a lábát az országba. Abba az országba, amelyik EU-tag, NATO-tag, amelyikben Soros György támogatta a rendszerváltó értelmiséget a '80-as évek végétől, amelyikben a külföldi autóipar diktálja a „nemzeti kormány” által kérdés nélkül megszavazott túlóratörvényt (feltehetőleg), egy olyan régióban, ahol a bankok, üzletláncok, telekommunikációs cégek stb. külföldi érdekszervezetekhez tartoznak, ahol a (társadalomellenes) privatizáció és árliberalizáció nagyrészt nem a megválasztott kormányokon múlik.

A félelem valódi oka: nem nyugati intézmény teszi be a lábát az országba. Az intézmény ugyanis: keleti. Az meg, mint tudjuk, mindig rosszabb, mint a nyugati, hát elég csak a Momentum kétbites üzeneteire gondolni: „a fideszes politikusokat az Egyesült Államokból tiltják ki, a momentumosokat Kínából. Tessék választani:)”, vagy: „megtisztítjuk az országot az orosz és kínai befolyástól”, „Irány Nyugat!”, „Brüsszelből a pénz jött, Kínából a vírus”.

Hogy átfussuk a merítést: a kínai hatalmat jogosan lehet kritizálni, az oroszt is. Az viszont, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió („a Nyugat”) feddhetetlen és makulátlan, magyarán önmagától értetődően, létéből adódóan felsőbbrendű, az egyrészt nem igaz, másrészt a rasszizmus szembeszökő formája – egy olyan formája, amelyről nem szoktunk beszélni, mert a közvéleményt diktál(ni óhajt)ó sajtóban ez ritkán jelenik meg.

A Fudan Egyetem, mondják, propagandát fog terjeszteni – erre rátesz egy lapáttal a liberális sajtó, amelyik a goebbelsi taktikához nyúlva nemes egyszerűséggel azt visszhangozza: „Minden kínai, aki külföldre megy és ott politikai, gazdasági, technológiai, katonai intézményekkel kerül kapcsolatba, akár egyetemista, akár barát, akár házastárs, az bizony leadja a jelentéseket”. Mindegyik, az is például, akivel a nyelvórán beszélgettem tavaly az egyetemi kurzuson, az is, aki az ázsiai boltban a rizset árulja, és a felesége is.

A probléma nem az, hogy valaki a külföldi hatást észleli. Ez fontos: a hivatalos érvek mögé nézni, keresni az érdekeket, gondolkodni a következményeken. A kínai állam számos régióban erőteljesen terjeszkedik, ahogyan az Európai Unió vagy az Egyesült Államok is. Kína a globális térben visszafoglalja korábbi helyét és vezető szerepet kap újra. Nincs ebben semmi furcsa, másfél milliárd emberről beszélünk, akiknek az országa a globális kapitalizmus pereméről a centrumába került át az elmúlt évtizedekben. Ezzel az is együtt jár, hogy a hatásuk túlmutat az országhatárokon (ahogy a magyar kormány is szomszédos országokban erősíti a befolyását, nemcsak külhoni magyarok körében), és azzal is együtt jár, hogy a szándékok lehetnek kétesek.

A probléma az, amikor valaki csak azt a külföldi hatást észleli, amelyiket nem ő szolgálja. A másikról pedig mélyen hallgat, vagy talán még rosszabb: észre sem veszi a jelenlétét. Mint ahogy a megszokott az, hogy harminc év után is a komcsizás a slágerlisták élén van, a kapitalizmusról pedig nem beszélünk – mintha nem létezne, vagy mintha magától értetődő volna, hogy ez van.

Aki azt mondja, hogy „nem akarok ázsiai lenni”, az, tetszik vagy sem, a rasszizmus logikáját követi. Ázsia a világ lakosságának nagyjából hatvan százalékát födi le és félszáz országból áll, a finn–orosz határtól Japánig terjed, India, Kína, Törökország, Mongólia, Észak-Korea, Azerbajdzsán, Szingapúr és a Maldív Köztársaság is ázsiai.

Tehát, egészen pontosan melyik ázsiai nem tetszik akarni lenni, és miért is nem?