Németországot legújabban két esemény osztja meg.

Egyrészt megjelent Frank-Walter Steinmeier államelnök legújabb könyve a Mi című, melyben amellett érvel, hogy egy modern államnak minden sokszínűsége, sőt belső konfliktusai dacára (a demokrácia feladata épp ezeknek a feloldása) elengedhetetlen szüksége van a többes számra. Az állam ugyanis közösségi képződmény, melynek minden állampolgára beleértendő a könyv címét is szolgáltató „mi” fogalomba.

Beleértendő, de nem mosható össze valamiféle homogén, a különbözőségeket, eltérő értékrendeket és részben érdekeket hatályon kívül helyező azonosságban. Ez az utóbbi már nem társadalom, ha valamiféle diktatúra lenne. A modern államban akkor is egymás társai vagyunk, ha számos dologban nem értünk egyet, egészen addig, amíg az egyet nem értés nem torkollik elvakult kizárólagosságokba.

Konfliktusok nélküli társadalom nem létezik, sőt kívánatos sem volna. A magyar nyelv ebben a vonatkozásban a németnél is kifejezőbb. A szemben álló oldalakat két jól elkülöníthető fogalommal jelöli: az ellenféllel és az ellenséggel. Egy normálisan működő társadalom, melynek tagjai egyben társai is egymásnak, a legkülönbözőbb vonatkozásokban ellenfelek is. Azaz a társadalmi egész ilyen vagy olyan okból ellentétes nézeteket és törekvéseket képviselő felei, akik ennek ellenére összetartoznak. Ahogyan a házastársak is teljességet alkotnak, ennek felei: férj és feleség. A férj családfő, mert válságos helyzetekben egykor főként neki kell helytállnia. Ma már egy nő is vállalhat családfői feladatokat. A férj feleség nélkül mindig is csupán egy csonka lény volt, aki csak a feleséggel együtt válhatott teljessé. Mindig is kiegészítették egymást.

Az egymást kizáró, sőt megsemmisíteni képes álságos honfitársakat, vagy társadalmi létünkre törő idegeneket minálunk ellenségként szokás emlegetni. Abnormális esetekben házastársak is válhatnak engesztelhetetlenül gyűlölködő ellenfelekké. Az ilyen házasság azonban nem lehet hosszú életű. Még a gyerekeket is tönkre teheti…

Steinmeier korántsem véletlenül elmélkedik a „mi” fogalmáról. Németország ugyanis a szó szoros értelmében is megosztott társadalom. A sorozatos bevándorlások (francia hugenották, huszadi századi törökök, s végül a Willkommenskultur újabb keletű, önmagukban is heterogén arab bevándorlói) révén a társadalom fogalma is kétségessé válik, hiszen nem minden újabb keletű német állampolgár fogadja el azokat az erkölcsi értékeket, társadalmi normákat, kulturális hagyományokat, melyek a „mi” gyanánt értelmezhető német államot jellemzik. Nem igazán társai egymásnak.

Steinmeier elveit sokan vitatják. Merthogy valóban kérdés: a hasonló esetekben mi lehetne a tényleges eljárás?

Elvileg két lehetőség van: 1) az asszimiláció, azaz a fentebb említett identitásjegyek maradéktalan elsajátítása, 2) a korábbiak elutasítása, vagy a mellettem élő, sőt velem együttélő közösség identitásjegyeinek, azaz értékeinek, együttélési normáinak, kulturális hagyományainak kölcsönös elfogadása.

Az elfogadás (mely mindig kölcsönösséget feltételez) és a beolvadás közt ég és föld a különbség. Ezt a különbséget az amerikai melting pot, a nemrég még elismeréssel emlegetett olvasztótégely kifejezés is érzékeltetheti.

Ami a posztmodern világ legtragikusabb vonása az éppen a kölcsönösség és a mögötte megbújó valóság szinte teljes hiánya. Egészen pontosan merev elutasítása, vagy erőszakos kikényszerítése.  A kényszer természetesen önmagában is kölcsönösség elutasítását jelenti, hiszen önnön identitásjegyeinek elsajátítását csupán az eredeti identitásról való maradéktalan lemondás árán tartja valóban (azaz zavartalanul) lehetségesnek. Az utóbbi eljárás mindannyiunk számára jól ismeretes, asszimilációnak hívják. Igaz, ennek a terminusnak nem jó az aurája, ezért nyugaton újabban integrációként (azaz a többségbe való beolvadásként-besimulásként) nevezik meg.

Csakhogy megnevezés ide vagy oda, ez a folyamat még az egymáshoz kulturálisan közel álló közösségek esetében is időigényes, sőt bizonyos esetekben kivihetetlen is. Lásd oroszok és ukránok vagy szerbek és horvátok.

A német társadalmon belül még az előbbieknél is mélyebb a kulturális szakadék, melyet a vallási különbözőség is tovább mélyít. A németek úgy képzelik el, hogy a német nyelv és kultúra, a német társadalom szokásrendjének elsajátítása elégségesnek bizonyulhat ahhoz, hogy egy török vagy egy arab tökéletesen németté válhasson. (A protestáns hitű hugenották esetében ez szinte már tökéletesen sikerült, de a voltaképpeni híd itt is a közös protestantizmus lehetett.)

A mai arab bevándorlók közt azonban tömegesen vannak olyanok, akik az integrációt elutasítják. Akik Németországban is a saját értékrendjük szerint szeretnének élni és a beolvadást elutasítják. Tehetik, hiszen tudatában vannak annak, hogy nem annyira nekik van szükségük Németországra, mint Németországnak lenne rájuk.

Ebből a csapdából valóban csak a kölcsönösség jelenthetne kiutat: az „én elfogadlak téged, te elfogadsz engem” elve. Ami nem jelenti azt, hogy a német környezetben élő muszlimnak németté kell válnia, csupán az együttéléshez szükséges minimumot kellene elsajátítania, és a muszlimok által elárasztott negyedekben (ilyenek is vannak) a németeknek is csupán az együttéléshez szükséges arab nyelvi minimumot kellene a maguké mellé elsajátítaniuk. 

A jelek arra utalnak, hogy még a konzervatívabb német politikusok sem igazán értik a helyzetet. Nem régen a CDU egy olyan javaslattal hozakodott elő, mely szerint be kell iktatni a német az alaptörvénybe, hogy „Azok a muszlimok, tekinthetők német állampolgároknak (gehören zum Deutschland), akik osztoznak a mi értékeinkben.”

Ez az igény dühödt vitákat váltott ki. A megfogalmazást mindenekelőtt a globalista baloldal támadta, mint diszkriminatív igényt. A szociáldemokrata Lars Klingbeil úgy vélte, hogy „a szövegrész egész népcsoportok retorikai kiközösítésével egyenértékű”.

A CDU végül arra kényszerült, hogy a szöveget átfogalmazza. Ma már így hangzik: „Az az iszlám, mely értékeinkben nem osztozik, a mi értékeinket és szabad társadalmunkat elutasítja, nem tekinthető Németország részének.”

A vita maga a zöldpárti Lama Kaddort „meghaladott nézetek közti ásatag összecsapásra” emlékezteti.

Magyarán megoldás máig sincs. Bevándorlók azonban mind többen vannak és lesznek. Úgy tűnik, hogy a németek a maguk kulturális felsőbbrendűségének magasából képtelenek felismerni, hogy eljöhet az a pillanat, amikor a számbelileg felülkerekedő bevándorlók majd őket próbálják integrálni úgymond, s aki ezt az integrációt nem fogadja majd kitörő örömmel, azt maguk utasíthatják ki az időközben talán át is nevezett „észak európai kalifátusból”.

Az senkinek nem jut eszébe, hogy az tényleg valamiféle kölcsönösségben keressen kiutat…

(Nyitókép forrása: Wikipedia)