Gary Lineker, az angolok korábbi legendás játékosa a labdarúgás alapvetéseként állapította meg egykor, hogy a futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek.

2018-ban, amikor a német válogatott a csoportkörben kiesett a vb-ről, Lineker módosította axiómáját. A labdarúgás egy egyszerű játék: 22 ember kerget egy labdát 90 percen át, és a végén többé nem mindig a németek nyernek. Az előző verzió a múlté – így az angol csatár.

És valóban.

Olyasmi történt a katari vb-n, ami igazolja a módosított axiómát, s ami a belga csatárnak, Eden Hazardnak is alkalmat szolgáltatott arra, hogy Puskás Ferenc véleményét – Kis pénz, kis foci; nagy pénz… – tovább fejlessze. Több foci, kevesebb politika, mondta miután a német válogatott tagjai befogták a szájukat a Japán elleni meccs előtt, majd utána elnémultak, mert nagy meglepetésre 2–1-re kikaptak a „szamurájoktól”.

Történt pedig, hogy mivel Manuel Neuer, a német csapat kapitánya nem vehette fel a szivárványos karszalagot, amelyet politikai üzenetnek vélve a FIFA betiltott, a német játékosok befogott szájjal fotózkodtak a meccs előtt, tüntetve a véleményszabadságuk korlátozása ellen.

Eden Hazard a belga válogatott sztárja erről így vélekedett: „Jobban jártak volna, ha nem a tüntetéssel foglalkoznak, hanem inkább nyernek. Azért vagyunk Katarban, hogy focizzunk, nem azért, hogy politikai üzenetet küldjünk, vannak erre nálunk alkalmasabb emberek. Nekünk a futballra kell koncentrálni!”

A belga nincs egyedül a véleményével. A német válogatottal 1990-ben világbajnok egykori világklasszis, Lothar Matthäus is úgy véli: „a futballisták azért vannak ott a vb-n, hogy focizzanak és képviseljék hazájukat a pályán. Németország sokat tárgyalt bizonyos témákról, és arról, hogy hogyan lehet átadni üzeneteket, de ennek hatására a koncentráció automatikusan csökken” – figyelmeztetett Matthäus.

Hogy miért tartottam fontosnak írni erről a látszólag marginális esetről? Azért, mert évek óta rosszallom, hogy a politika rátelepedik – hagyjuk rátelepedni – a közélet minden területére, s ha rátelepedik, rá is tenyerel. Az irodalomra, a színházra, az iskolára, az egészségügyre, a sportra.

Csapdába ejti jeles képviselőit csábos-negédes szólamokkal, akik akkor is vergődni fognak alatta, ha felismerték, hogy tévedtek, amikor alávetették magukat a politikai logikának. (Ha egyáltalán van ilyen…)

Ez a felismerés pedig nem mindig történik meg időben. Miközben sokan a futball világából úgy gondolják, hogy baj van a német játékosok fejében, nem a feladatukra, nem a játékra koncentrálnak, hanem emberjogi aktivistát alakítanak, a játékosok, úgy tűnik, nem tanultak a japánoktól kapott leckéből.

Manuel Neuer a vereség után is kijelentette, hogy a FIFA nem némíthatja el őket, Joshua Kimmich pedig az akció folytatását ígérte: „Nem hagyjuk, hogy elvegyék a hangunkat. Ha úgy érezzük, hogy ki kell mondanunk valamit, kimondjuk, és rámutatunk bizonyos dolgokra. Vasárnap remélhetőleg nyerünk is.”

Pedig a focit lábbal és fejjel játsszák, nem hangoskodva és mutatóujjal. Ha meg Németország nem nyer a fiatal és csak a focival foglalkozó Spanyolország ellen, a Japánok pedig nyernek Costa Ricával szemben, jó eséllyel kiesik már a csoportkör végén.

Civilizációs üzeneteket meg másként is lehet közvetíteni, mint fogadatlan aktivistákként. Például úgy, ahogy a japán szurkolók tették: győzelmi mámorukban sem felejtették el összeszedni a lelátóról a szemetet.