Sokféleképpen szegheti nyakát egy politikai karrier: hazugságon fogják, választásokat veszít, megpuccsolják pártján belül, zsarolják, kiderül, hogy ő maga fenyeget, korrupciós gyanú, családi tragédia, újabban plágiumügy, és a kényszerű, egzíliummal folytatódó lemondatások, mint például nálunk Mihály király 1948-as trónfosztása (kérdés, hogy mennyire volt nevezhető politikusnak az akkor 27 éves uralkodó, vagy inkább csak egy kényszerpályán mozgó közszereplőnek). Az utóbbi szűk három hónapban három esetben vonult vissza politikus úgy, hogy lépése kilóg az előbbi lajstromból: a magyarországi Veresegyház 84 esztendős polgármestere, a skót miniszterelnök és pártvezér, illetve Új-Zéland kormányfője. Külön kezelendő történetek, talán egyetlen – a döntés bölcsességében rejlő – közös nevezővel; a polgármester, aki 56 évig szolgálta a települést, továbbra is ígérte, hogy kéznél lesz, ha tanácsra van szükség, a szigetország miniszterelnöke öt és fél év után kimerültségre hivatkozott, a skót függetlenségi küzdelem frontembere pedig azt hozta fel mentségül, hogy „minél tovább van hivatalban egy politikai vezető, annál inkább meggyökeresednek a róla alkotott vélemények, amelyeket egyre nehezebb megváltoztatni”. Ezért nem szeretné, ha személye akadálya lehetne a brit devolúciós folyamatnak. 

Egy korosnak tekinthető férfiú és két jóval fiatalabb (42 és 52 éves) nő. Akiknek viszont 24, illetve 26 évnyi politizálás áll a szakmai önéletrajzukban. Mert akárhogyan is szokták a politikát meg a focit (van úgy, hogy egyebet is) felszínes jópofizásként a könnyen abszolválható tételek közé sorolni, mintegy bagatellizálva egyben a közjóért való törekvésnek ezt a formáját, ez szakma a javából: lehet profizálódni, Frankhonban meg Britföldön például erre van recept, jól bejáratott műhelygyakorlat, átlátható fokozatok szerint építhető koherens pályaív. Egyik honi politológusunk vetette fel igen találóan, hogy a román belpolitikai arénában gyakran szinte a semmiből jönnek a pillanatot, periódust meghatározó szereplők. Előző életszakaszukban nem domborítottak nagyot, legfeljebb lojalitásból, vagy harsány médiaszereplésből, esetleg sikeres kulisszajátékosként kerültek helyzetbe. Van rá ellenpélda is: akad legalább kéttucatnyi, legalább negyedszázados tapasztalattal rendelkező tagja a politikai elitnek.  

Az elit nem jobb és több, mint környezete, illetve nagyjából leképezi a közeget, melyből kitermelődik. Egyenetlen tehát, de ez mit sem módosít azon, hogy a mesterségként felfogott politikacsinálás keresi az ázsióját. Több, összetettebb annál, hogy egyszerűen vállalkozásként tekintsük, eredményességét pedig piaci terminusokban értékeljük. Ebbe az értelmezési mezőbe belefér olyan kifejezés, mint kiégés, plafonálódás, a hosszú távon alig ellensúlyozható kopás. Az ember, aki a polisz hasznára gondolva saját önös késztetéseit hátrébb soroltatja, a kritikát, a kiélezett helyzeteket bíró, a feszített, stresszes munkatempót vállaló aktor. Akinek van önreflexiója, sőt – horribile dictu – humorérzéke is: Pásztor Béla például azt reméli utódjától, hogy ő is „lehúz egy ötvenest” a polgármesteri székben, Jacinda Ardern (képünkön) pedig tavaly decemberben beleegyezett abba, hogy árverésre bocsássanak egy dedikált példányt abból a parlamenti jegyzőkönyvből, amely rögzíti az ellenzék vezérének szánt káromkodását, miután a törvényhozásban zajló vita hevében elfelejtette kikapcsolni a mikrofont a riválisnak adott válasza után. A dokumentum több mint 100 000 új-zélandi dollárért lelt gazdára, az összeget meg rákkezelési program támogatására utalták át. Nicola Sturgeonról, pontosabban tőle nem leltem vicces, adomás történetre (vagy azért, mert a skótok valóban csínján bánnak a mókával, vagy mert nem kutattam eleget). „Mindig is azt gondoltam, hogy egy rendszerben soha nem szabad túl sokáig hatalmon maradni” – ez a krédónak is beillő mondat a lemondását bejelentő beszédből, bár első olvasatra közhelygyanús, igencsak megfontolandó.  

Lehet a visszavonulás teátrális, utórezgéseket kavaró, és természetes gesztus, fokozatosan megkomponált, akár a csúcsra jutás annak idején. Bónuszt szavaznak meg maguknak egyesek: van, hogy alapítványokban, kuratóriumok grémiumok tagjaként (elnökeként) még aktívak, sőt exként kamatoztatják nevük kicsengését, beszédeket vállalnak el fórumokon nem épp jelképes honoráriumokért. Bőven van olyan példa is, hogy a visszavonult politikus kompenzál: családjának, egykori hobbijának él, jó esetben mindkettőnek. S ha van ideje és úgy érzi, örökül hagyhat még valamit, memoárjait is megírja közben.

Kép forrása: Facebook/Jacinda Ardern