A kongresszus fontos mérföldkő egy politikai szervezet életében. A pártvezetés megmérettetik, összegzik az elért eredményeket és (új) utat jelölnek ki – jobbik esetben – a közösség számára.

Évtizedek óta a romániai magyarság döntő többségének a célja a szülőföldön boldogulás. (Kissé nagyképűen, kissé önbátorítóan, kissé csüggedés ellen Kányádi Sándorral mondjuk, hogy aki elment, az nem közülünk való...)

Az elmúlt években azonban olyan gyors és mélyreható változások rázták meg a gazdasági, a politikai életet a társadalom egészét, hogy ha a romániai magyarság utat keresne e változó világban, a szülőföldön boldogulás parancsa ugyan szükséges, de nem elegendő cél.

Legalábbis, ahogyan Kelemen Hunor újraválasztott RMDSZ-elnök programbeszédében kijelentette: a szülőföld választása ma már nem lehet pusztán erkölcsi követelmény. A szülőföldet élhetőbbé kell tennünk (...), a hazát olyanná kell alakítanunk, amely megtartja a magyarokat, és  ez mindenek és mindenki előtt rajtunk múlik.”

A szövetségi elnök jól látja, hogy a szülőföldön kell megteremtenün azokat a feltételeket, amelyek az életminőség javulásához vezetnek, munkát és tisztességes jövedelmet biztosítanak, a rászorulóknak gondoskodást, a felnövekvő nemzedékeknek versenyképes tudást adnak, biztonságot és erős reményt, hogy az ország, amelynek építéséhez hozzájárulunk, gyerekeink és unokáink számára is élhető, vállalható ország legyen. Olyan, amelyben jó élni.

„Jó, mert szabadon megválaszthatjuk azt az életformát, amely a hagyományainkban gyökerezik, de ágai, lombkoronája a jövő felé fordul. Jó, mert a megértést és elfogadást fontosabbnak tartja, mint az állandó zűrzavart és kirekesztést. Jó élni benne, mert képesek leszünk a testvéri és baráti szeretetet a gyűlölködés fölé emelni” – mondta Kelemen Hunor.

Igazi transzilvanista gondolatot fogalmazott meg a szövetségi elnök programbeszédében, hangsúlyozta, hogy osztozunk ezen a földön románokkal, szászokkal, svábokkal, zsidókkal, szerbekkel, cigányokkal és az itt élő összes nemzetiséggel, és bár a múltban sok minden elválasztott bennünket egymástól, a múltat nem akarjuk a jövő helyére tolni.

Olyan békejobb nyújtás ez, mint Kós Károly Kiáltó szóban tett ajánlata, mint a lengyel Bem József Brassóban megfogalmazott kérése: „Magyarok, szászok és románok nyújtsunk egymásnak testvéri kezet.”

Harmadszorra talán sikerülhet végre ebben az ideológiai katyvaszoktól örvénylő és őrjöngő világban.

Az RMDSZ temesvári kongresszusán a transzilvanizmust hirdették meg, mint vezető ideológiát a szövetség jövőbeni munkájában. Azt az ideológiát, amely meghaladja mind a baloldal, mind a jobboldal kiüresedett frázisait, és amely összeköti, és nem szétválasztja az itt élőket. Azt a transzilvanizmust, amely tudja, hogy a saját dolgainkról képesek vagyunk felelősen dönteni anélkül, hogy bárkitől bármit elvennénk. Azt a transzilvanizmust, amely itt Erdélyben, a peremvidéken nőtt ki, de mindig Nyugat felé fordult, és alapvető örökségének a görög-zsidó-keresztény hagyományt tekinti.

„Ez pragmatizmust is jelent – mondta Kelemen Hunor –, ami a túlfűtött érzelmek helyébe a racionális, észszerű gondolkodást helyezi. Nem akar senki fölé kerülni, de azt sem fogadja el, hogy fölötte mások basáskodjanak. (…) A mi transzilvanista pragmatizmusunk ismeri és vállalja az értékeit, előre mutat, büszke, bátor és kezdeményező, állhatatos és a kölcsönös tiszteletre érzékeny.”

Az ideológiai irányodási pontot tehát kijelölték. Ezért lett mértékadó – az egyébként sokak által tétnélkülinek bélyegzett – temesvári kongresszus.

Fontos azonban, hogy tartalommal is megtöltsék az ideológiai keretet. Elengedhetetlen, hogy őszinte párbeszéd legyen a vezetők és vezetettek közt, azért is, hogy utóbbiak ne érezzék magukat megvezetetteknek. Azért is, hogy jövőre részvételükkel, szavazatukkal igazolják, helyesnek tartják az érdekvédelmi szövetség által kijelölt utat.

Kép forrása: RMDSZ