A túl sok kollektivizmus mindig gyanús. Nem kevésbé, mint a túl sok individualizmus. De a mi – szinte már elvakultan individualista – világunkban valóban meghökkentő az az ellentmondást nem ismerő összhang, mely az egész nyugati világot – a sokszínűség, a pluralizmus és az egyéni szabadság prófétáinak világát – egyetlen, megkérdőjelezhetetlen akaratban, az orosz–ukrán háború minden áron való győzelemre segítésének akaratában egyesíti.

Ráadásul ugyanez az összhang nyilvánul meg az Európai Unió keretei közt Magyarország és Lengyelország elítélésében, és a nekik törvény szerint járó pénzösszegek visszatartásában is. Olvasgatom a román liberális (azaz sem nacionalista, sem túlzottan neoliberális, ekként önmagát elfogulatlannak tekintő) sajtót (köztük a Dilemát), s Orbán Viktorról és Magyagyarországról kizárólag elítélő véleményeket találok. Igaz, legtöbbször csak közbevetett megjegyzések gyanánt: „Orbán diktatúrája”, „a magyar kleptokrácia”, „az ukránok iránti érzéketlenség”, „a Duna-menti Minszk” (értsd Budapest) és hasonlók. Akárcsak a nyugati lapokban…

Mintha létezne valamiféle tökéletes egyetértés, mely egy nagybetűs „Mi” fogalmában egyesítene mindannyiunkat. Pedig köztudott, hogy Nyugat-Európa társadalmai is megosztottak. Emberek tüntetnek és tiltakoznak az „Ukrajnának nyújtott” horribilis katonai támogatások, illetve az „oroszellenes szankciók” miatt, melyektől nekünk (európaiaknak) fog felkopni az állunk. A Mi-fogalom persze más vonatkozásban is hamis. Ezeknek a szankcióknak ugyanis nagy számban vannak nyugati haszonélvezői, köztük olyan, a hatalomban tündérkedő politikusok is, akik amúgy pénzügyileg is ragyogóan megvannak. Ursula asszony például, aki annak ellenére kezdeményez (a Mi nevünkben) további szankciókat, hogy korrupciós ügyei továbbra is tisztázatlanok.

És egyebekben is súlyosan megoszlanak a vélemények. Alfred Hackensberger (nyitóképünkön) A herszoni győzelem valódi háttere című írásában módszeresen sorra veszi az oroszok Herszonból való harc nélküli visszavonulásának okait. Íme: „Az orosz döntést az Amerikából és Európából érkezett nehéztüzérség kényszerítette ki. Mindenekelőtt a precíziós tüzérségi eszközök. Köztük a német, 2000 milliméteres lövedékekkel felszerelt páncélozott tarackok, melyeket saját radarantennák vezérelnek (óvnak meg az ellenséges találatoktól és mérik be a céltárgyakat – B. B.).

Ezeket a francia, Caesar-típusú ágyuk és a Lengyelországból érkezett, Krab-típusú, illetve az amerikai M777-es lövegek támogatják. A leghatékonyabbaknak azonban a GPS vezérelte, nagy pontosságú és 80 km hatótávolságú Himars-típusú amerikai rakétavetők bizonyultak, melyek egymás után hat rakéta kilövésére alkalmasak. Sőt ez utóbbiak középtávú ballisztikus rakétákat is képesek indítani, hatósugaruk 300 km, és szintén nagy pontossággal elérhetik céljukat.

Ezek a fegyverek hosszú idő óta tűz alatt tartották és megsemmisítették az oroszok utánpótlási vonalait, mindenekelőtt a Dnyepr folyón átvezető hidakat. Az ukránokat az oroszok által elfoglalt területeken maradt partizánok is tudósították az orosz hadmozdulatokról, de az igazán fontos szerepet a műholdas megfigyelés játszotta. (Ukrajna műholdakkal nem rendelkezik.)

„Abból kell kiindulnunk – írja Hackensberger –, hogy a Pentagon az összes rendelkezésére álló adatokat és ismereteket Ukrajna rendelkezésére bocsátja. Katonai szakértők arról is meg vannak győződve, hogy az amerikai hadvezetés az ukrán hadmozdulatok és támadó manőverek megtervezésében is közvetlenül részt vesz.” (Efféléket eddig csak „Putyin láncos kutyái” állítottak, s a balliberális nyilvánosság rendszerint ki is közösítette őket.)

Ezek után joggal merül fel a (korábban szintén a nyugati világ elárulásával ekvivalensnek tekintett) kérdés, hogy kik is háborúznak itt voltaképpen? Úgy tűnhet ugyanis, hogy az ukránok pusztán az ágyútöltelék „szerepét játszák”. Zelenszkij véres színpadán.

A háború a nyugatiak szerint – az Amerikából már jól ismert fogalmakban – a „gonosz birodalma és a makulátlan nyugati demokráciák” közti összecsapásként írható le. Csupán a szerepek változtak. A „Gonosz birodalmának szerepét ezúttal nem a muszlim szélsőségesek által uralt arab világ” játssza, hanem Putyin – ha nem is éppen sátáni, de makulátlannak tényleg nem tekinthető – Oroszországa. S a közeljövőben újabb jelöltként ott dereng Hszi Csin-ping álságos Mennyei Birodalma is.

Hogy mi közünk nekünk mindehhez? Jó volna, ha valaki értelmes szavakkal elmagyarázná. Zelenszkij világra szóló színjátékában ugyanis még az oroszok sem többek (valóban irgalmatlan) statisztáknál.

A háborút ugyan ők robbantották ki, ami ez esetben is megbocsáthatatlan. (Ahogyan az amerikai háborúk esetében is még mindig annak kellene lennie.) De ha az ukránok az Ukrajnában rekedt sok milliós orosz népesség számára valóban demokratikus létfeltételeket teremtenek, és a sajátosan nacionalisztikus Mi-fogalmukat nem erőltetik rá a nagyszámú orosz és egyéb kisebbségre, miközben az Oroszország, Európa, Kína és Amerika közti négyszögben próbálják megtalálni a maguk valóban demokratikus életlehetőségeit, ez a háború soha nem robbanhatott volna ki.

Sőt még maga Ukrajna lehetett volna segítségére Oroszországnak abban is, hogy rátaláljon a maga – Gorbacsov által megálmodott – demokratikus útjára, vagy legalább (a magyar tökéletesített változataként elképzelhető) határok fölötti orosz nemzet ENSZ által is széleskörűen garantálható alakzatára.

(Nyitókép forrása: welt.de)