Csak a kiégett faházak szenes romjai maradtak a csütörtök esti csíksomlyói romatelepi tűzvész után, több százan váltak otthontalanná. Görcsbe szorult a szívem, amikor csütörtök éjjel a tragédiáról szóló tudósításokat olvastam, a borzalomról készült képek pedig sokunknak beégtek a retinájába. A mérhetetlen szerencsétlenség az egész közösséget megrázta, de az első reakciók a szolidaritásról, a segítségnyújtásról és az összefogásról szóltak.

A gyors intézkedéseknek köszönhetően az otthon nélkül maradt roma családokat sikerült elszállásolni, Csíkszereda város önkormányzata jóvoltából az Erőss Zsolt Arénában húzhatták meg magukat azok, akiknek nem volt hova menniük. Meleg pokróc, tea, matrac, ruházat és élelem is került a károsultak számára. Ugyanakkor az operatív segítségnyújtáson túl komoly hosszú távú kihívást jelent a több mint 250 fedél nélkül maradt személy számára a lakhatás problémája.

A híradások szerint legalább húsz épület vált a tűz martalékává, és bár ezek többnyire rögtönzött faházak voltak, mégis az otthont jelentették számos család számára. Bármilyenek is voltak a körülmények, az itt élő emberek oda mentek „haza”, azt tekintették otthonuknak. Szándékosan írtam, hogy otthontalanná, nem pedig hajléktalanná váltak ezek az emberek: a legmenőbb luxuslakás is lehet valaki számára egyszerű hajlék, de egy faház is lehet valakinek valódi otthon, családi tűzhely.

Még a legjobban peremre szorult hajléktalan is ragaszkodik személyes tárgyaihoz, ahhoz a zughoz, ahol meghúzhatja magát. Egy pokróc, egy medál, egy fazék, egy féltve őrzött fénykép is kapaszkodót nyújthat a legnehezebb körülmények között is. Ezek az apró tárgyak is segíthetik az otthonosság érzésének kialakulását és fenntartását, állandóságot és stabilitást jelentenek a változó körülmények közepette. Az emlékek teszik lakhatóbbá, élhetőbbé a világot, amelyek részben a személyes tárgyakban materializálódnak. A tűzvész során a hónalj alá kapott párnák és paplanok nem anyagi értékük miatt fontosak elsősorban, hanem a praktikusságuk mellett az otthon melegét őrzik, nem annyira fizikailag mint inkább a pórul jártak lelkében.

Abszurd, hogy az otthon melege, a családi tűzhely az otthon és a család szimbólumai, most viszont éppen a tűz emésztette fel ezeket az otthonokat és vette el családok reményét. A jelek szerint egy kályha túlhevült csöve okozta a tragédiát. Nem javított a helyzeten, hogy a lakások erősen gyúlékony anyagokból készültek, fából, kátrányból, és a további meleget biztosító takarók, pokrócok, matracok is csak rontottak a helyzeten. Az, ami korábban oltalmat és (viszonylagos) meleget biztosított, egyben önmaga hóhérja is volt.

A tűzvész az első percektől összekovácsolta a csíki közösséget, az emberek az első döbbenetet követően a segítség számtalan formájában emberi jobbot nyújtottak az otthon nélkül maradt személyek számára. Természetesen ez a helyzet megannyi feszültséget és egyet nem értést fog generálni még a közeljövőben, ami érthető, hisz az emberek feszültek a tragédia miatt. Komoly összefogásra és támogatásra van szükség, hogy a károsultaknak ideiglenesen lakhatást biztosítsanak, illetve hogy hosszú távon is megoldódjon ez a probléma. Most fontos, hogy a segítségnyújtás és az összefogás tüze ne aludjon ki, ugyanakkor figyelni kell arra, hogy a széthúzás, az ujjal mutogatás, a harag és a düh szikrái ne lobbanjanak lángra.