Európán Hitler bukása óta nem tapasztalt gyűlölethullám söpör végig. A nyilvánosságban is gyakran szereplő magyar történész, Gerő András jegyezte meg a M5 kitűnő vitaműsorában, az Ez itt a kérdés címűben, hogy az, ahogyan az ukránok és nyomukban az európai államok Oroszországhoz, és ami még rettenetesebb, az egyes orosz állampolgárokhoz viszonyulnak, alig különbözik a legszélsőségesebb antiszemitizmustól. És valóban. Koncentrációs táborok még nincsenek, de Európa azon iparkodik, hogy az oroszokat, legyen szó élvonalbeli művészekről, tudósokról, gondolkodókról, eltüntesse Európa földjéről. Sok országba már vízumot sem kaphatnak.

Még nem divat nyílt utcán agyonverni őket, de némely indulatosabb demokrácia közhangulatában már ez is benne lappanghat.

És nem csak az oroszokat gyűlöljük, szinte már halálosan, sajnos egymást is. Azt például, aki a gyűlölködést elutasítja. A másikról ugyanis azt feltételezzük, hogy ő gyűlölködik. Félreértés ne essék, vannak gyűlöletes dolgok. Sőt. A gyűlölet az ember érzelmi háztartásának nélkülözhetetlen része. Hogy egy mindannyiunkhoz közelálló példát említsek. Ceaușescut uralma utolsó éveiben már én is „halálosan” gyűlöltem, de amikor a tévé képernyőjén nézhettem végig a házaspár kivégzését, nem éreztem semmiféle diadalérzetet, inkább szégyent. Ezt azért mégsem kellett volna. Tisztességes bírósági tárgyaláson kellett volna (legalábbis a diktátort) életfogytiglanra ítélni, hogy hátralévő éveiben (sajnos már nem lett volna sok) végiggondolhassa az életét. Hogy bűnhődhessen. Azok, akik halálra ítélték, megszabadították a bűnhődéstől, de nem valamiféle irgalomból, hanem azért, mert maguk is bűnrészesek voltak. A döntéssel önmagukat mosták „tisztára”.

Hitler hatalmát is meg kellett dönteni. Ő is megérdemelte volna az életfogytiglant.

Ezek azonban végletes és szerencsére kivételes esetek. Az egymás iránti gyűlölet, amikor azért gyűlölünk valakit mert úgy véljük, hogy az illető vagy az illetők gyűlölnek bennünket, ezzel szemben ma már szinte mindennapos. Újabban nem csak az árak inflálódnak, de a szavak is. A gyűlölet-fogalom jelentésmezejét ma már a társadalmak egymásnak feszülő csoportjai, azaz a gyűlölet áldozatai és a gyűlölködők határtalanná tágítják. És ezzel elmosnak mindenféle különbséget a gyűlölet, a kritika, az ellenszenv, az elutasítás között. A gondolkodás lustaságának egyfajta perverz gyönyörével. Mindinkább a leegyszerűsítésre hajló közvetlen érzelmi reakciók áldozataivá válunk. A gyűlölködés jobbára abból fakad, hogy olyan társadalmakban élünk, mely az érzelmeket mértéktelenül nagyra tartja. Persze, az érzelmek szentek. Senkinek nem lehet beleszólása abba, hogy valaki mit és hogyan érez. Emiatt senkit nem lehet megalázni, megtámadni még kevésbé. Az érzelmek szentségének nyelvjárásait jó ideje magunk mögött hagytuk.

Mindannyian áldozatoknak érezzük magunkat, s ekként gondolkodásmódunkat a tettes-elkövető kettőség határozza meg. Kérdés, hogyan lehetne ebből a csapdából kivergődni. A kitűnő osztrák filozófusnő, Anna Schneider (a Welt „szabadság-főriportere”) úgy véli, ezt a látásmódot egy másikkal lehet csak helyettesíteni, mely szerint minden másik ember különbözik tőlünk. Ezt az állítást nekünk, magyaroknak Kosztolányi Dezső véshette (volna) fejünkbe a leghatásosabban. „Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” (Halotti beszéd.) A gyűlölködéstől (mely – mint már említettem – nem azonos az értelmes gyűlölettel) csak akkor szabadulhatunk meg, ha elismerjük ennek a különbözőségnek nem csak a létét, de létjogosultságát is. Az egyén csak ebben a különbözőségben válhat tiszteletreméltó személyiséggé: Énné. E különbözőség elismerése tesz képessé bennünket arra, hogy a másikat ne csak elviseljük, de autonóm személyiségként ismerjük el. Még ha nem is mindig az. Az elismerés is azzá teheti. S mivel mindez a gyűlölet áldozataira és magukra a gyűlölködőkre egyaránt értendő, máris kitörhettünk a bűvös körből.

Főként, ha van bennünk némi empátia is, vélik sokan. Az empátia azonban önmagában is bonyolult fogalom. Giacomo Rizzolatti olasz biológus majmokon végzett kísérletekkel derítette ki, hogy az empátiának idegrendszeri alapjai vannak, az úgynevezett tükörneuronok, melyek mintegy „tükrözik” a másik egyed (állat vagy ember) tevékenységét, mintha azt maga a megfigyelő végezné. Bizonyos társadalomtudósokon (lásd Joachim Bauer: Az embervolt princípiuma. Miért természetszerű az együttműködés?) valamiféle eufória is eluralkodott, hiszen úgy tűnhetett volna, hogy a tükörneuronokra alapozva – amikoris a gyűlölködő a gyűlölet áldozatának a helyébe képzelheti magát – a gyűlölet felszámolható. Az együttműködés elve visszaszoríthatja az ellenségeskedést, implicite a gyűlöletet. –Kiderült azonban, hogy a beleélés – az egyértelműen pozitív jelentéshanulatú empátiától eltérően  – kétarcú jelenség. Hajlamosak vagyunk ugyanis a másik helyébe képzelni magunkat, és benne is a saját érzéseinket, illetve gondolatainkat felfedezni. Ő is ugyanezt teheti.

Az igazi megoldás tehát továbbra is inkább a másik érzéseinek és gondolatainak türelmes elfogadásában rejlik. A másság fentebb említett tiszteletében. Ami továbbra sem jelent helyeslést is…

Ezt a megoldást azonban azok, akik megfelelő hatalommal rendelkeznek és érdekeiket úgy próbálják érvényesíteni, hogy bizonyos embercsoportokat tudatosan összeugrasztanak egymással, azaz a média és szociális hálózatok révén olyan előítéleteket ültetnek el bennük, melyek igazolhatatlanok ugyan, de legalább annyira kiirthatatlanoknak is tűnnek. Egy létező létezése bizonyítható, egy nem létező dolog (érzés,​ szándék, gondolat, Isten) „léte” vagy „nemléte” már sokkal nehezebben, bizonyos esetekben sehogyan sem bizonyítható.

De a manipuláció eme formáinak is csupán a másság tisztelete lehetne az ellenszere. A másik fél érzéseinek és gondolatainak szentsége. Ama nézet, mely szerint tényleg mindenkinek joga van azt érezni és gondolni, amit tud. De csak és csakis addig, ameddig ezek az érzések és gondolatok nem érnek mások ellen irányuló szándékká, illetve cselekedetté. A határt meghúzni egyáltalán nem könnyű, de nem lehetetlen. És ha sikerül, a valóban gyilkos érzés vagy gondolat büntetőjogi kategóriává is válhat. De nem kell feltétlenül idáig jutnunk, mert ha a másik fél ezeket az érzéseket valóban agresszívvá dagadó indulatok nélkül respektálja, maga a gyűlölet is hamvába hal.

Ebbe az állapotba közelről sem könnyű eljutni, hiszen mindannyian emberből vagyunk. De hinnünk kell benne, hogy nem lehetetlen. Azaz a társadalmi létet nem pusztán észszerűségre, de intuícióra, azaz hitre, jóhiszeműségre és egyéb ásatagnak tűnő fogalmakra kell alapoznunk.

Legalábbis egyebek között...

(Kép forrása: netsafe.org)