A budapesti Bem téren állni és ünnepi beszédet mondani, azon a helyen, ahol az 1956-os forradalom hősei a sarkukra álltak és megpróbálták a történelmet egy másik mederbe terelni, igencsak megtisztelő feladat. Tíz évvel ezelőtt, 2016 októberében abban a kiemelt megtiszteltetésben és élményben lehetett részem, hogy én is kifejezhettem gondolataimat az ünneplő közösség előtt. Legalábbis amit megengedtek belőle. Történt ugyanis, hogy az eredetileg megírt beszédemet a szervezők átírták, a mondanivaló lényegét kiszedték, más részeket pedig hozzáírtak. Végül egy harmadik, az általuk módosított és általam kiegészített változatot mondtam el a téren.

Megrázó felidézni, hogy tíz évvel ezelőtt olyan volt a politikai hangulat Magyarországon, amikor bizonyos dolgokat nem szabadott kimondani. A szervezők magatartásukkal tökéletesen alátámasztották az akkori üzenetem lényegét. A beszédemből törölték az alábbi részletet: „Drága barátaim! A szeretteim és ismerőseim életvidám és optimista embernek ismernek. Mégis rettentően szomorú vagyok, amikor magyarországi barátokkal beszélgetek, itteni híreket olvasok. Az emberek félelemben élnek. 60 évvel ezelőtt is ismerős lehetett ez az érzés. Ma félnek a jellemzően arctalanul, csak embermasszaként bemutatott idegenektől, félnek a kormánytól, félnek az ellenzéktől, Brüsszeltől vagy Oroszországtól, félnek a szomszédtól… talán még a saját gondolataiktól is félnek. Így aztán a görcsbe rándult gyomor, a megfeszülő nyak, a halántékon kiduzzadó ér, hogy szabaduljon a félelem szorításából, ordítozásban és gyűlölködésben tör ki. Felemészt a gyűlölködő magyarok látványa! Őrület, hogy a politikai beállítódás vált a jó és rossz kérdésének egyetlen mércéjévé. Igen, én is gyűlölő vagyok: gyűlölöm ezt a helyzetet, és félek, egyenesen rettegek attól, hogy a magyarok közötti szakadék csak mélyülni fog. A politikusoknak, pártállástól függetlenül történelmi felelősség nyomja a vállukat, mert egyre csak generálják ezeket az érzéseket. De én most nem hozzájuk akarok szólni, mert egyedül ehhez egy tankkal felszerelkezve is kevés lennék. Nem. Hozzátok szólok, drága barátaim.”

A beszédbe végül a gondolatot lefaragva, igencsak óvatoskodó nyelvezettel, de visszacsempésztem, ekként: „Ha megvizsgáljuk a lelkünket, talán elfog a nyugtalanság érzése, felismerjük magunkban a félelem és bizonytalanság csíráit. Miközben boldogabb életre törekszünk, érezzük, hogy valami visszahúz. Az egymás iránti, fokozódó bizalmatlanság nehezíti, hogy kiteljesedjen szabadságvágyunk.” 

Az eredetileg megírt beszédemből kihúzták az alábbi gondolatot is: „Most, amikor az 1956-os forradalomra emlékezünk, jól esne győzelemről és békéről beszélni, jól esne, de a lelkünk mélyén mindannyian éreznénk, hogy valami sántít. ’56 vágya és álma a szabadság kivívásáról, a győzelem eléréséről és az így beálló békéről szólt (volna), de a valódi történetben ennek a vágynak súlyos ára volt: szenvedés, vér, küzdelem, halál.” Helyette viszont beleírták a beszédembe ennek egy eufemizált változatát: „Most, amikor az 1956-os forradalomra emlékezünk, jól eső érzés egy olyan időszakra emlékezni, 60 év távlatából, amikor a velünk egykorú fiatalok a félelem és a zsarnokság évei után felszabadult légkörben, boldogan és kitörő örömmel végigvonultak Budapest utcáin.” Az elhangzott beszédben végül ezt mondtam ehelyett: „60 évvel ezelőtt, 1956 októberében felcsillant a győzelem és az eljövendő béke reménye. A velünk egykorú fiatalok a félelem és a zsarnokság évei után megérezhették a szabadság szelét, és példaértékű összefogásról tettek tanúbizonyságot. Rájuk emlékezünk ma.”

A beszédet egy budapesti hajléktalannal való találkozásom élménye keretezte. Most is időszerű felidézni a vonatkozó részleteket: „Különös élményben volt részem Pestre érkezésemkor. A népligeti hajnalban az első metró érkezésére vártam, amikor odalépett hozzám István, egy hajléktalannak látszó személy. Nem volt tolakodó, V alakban feltartotta ujjait, miközben közeledett. Így (mutatom). Igen, a győzelem és a béke jól ismert szimbólumát mutatta. Mintegy azt üzente: békével jövök. Belém égett a gesztusa.”

A szónoklat végén ismét felidéztem ezt a találkozást: „Mindennek ellenére én még hiszek abban, hogy őszintén tudjuk azt mondani egymásnak: békével jövök! István, a hajléktalan, királynak gondolta magát. És a maga módján valóban király volt. Elámult és szóvá tette, amiért bátran a szemébe merek nézni, cserébe megkérdezte, hogy hány zsák aranyat és gyémántot kérek. Furcsán hangzik? Nem csodálom. Kedves barátom! Mikor néztél utoljára mélyen egy másik ember szemébe? Mikor kínáltad arannyal, gyémánttal?

Arra kérlek benneteket, hogy nézzetek a mellettetek álló szemébe!

Ő az a másik, aki hasonló problémákkal küzd, mint te vagy én, és aki ugyanúgy boldogulni szeretne. Ő az, akivel összeköt egy láthatatlan, mégis eloldhatatlan kötél. Ő az, aki akkor is megérdemli a szeretetet és tiszteletet, ha nem mindenben egyezik a véleménye a tiéddel. Ő és te, mi vagyunk, akikért a vérüket ontották ’56 harcosai. Szívleljük meg az evangéliumi üzenetet: ne félj! A bátorság nem az, ha ledózeroljuk a másikat, amikor nem ért velünk egyet. A bátorság az, ha mindennek ellenére a szemébe tudunk nézni, és azt mondjuk: békével jövök.”

Akkor még csak vágyként fogalmaztam meg: „Én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy leendő gyermekeim szülőföldjükön egy szabad világban, tiszta szívvel mutathassák a béke jelét, miközben azt üzenik ’56 hőseinek: GYŐZTÜNK!” Tíz évvel később azt kívánom a három fiamnak és az összes magyarnak, hogy ’56 emléke valódi erőforrás legyen számukra, és megalkuvás, félelem nélkül nézzenek egymás szemébe, ezt mondva és élve: békével jövök!