A mennyei szellőknek megfelelően épített hajókkal vagy vitorlákkal az ember egyszer elindul a végtelenség felé – írta Johannes Kepler a 17. században. Konsztantyin Ciolkovszkijnak ehhez képest más elmélete volt az űrrepülésről (folyékony üzemanyag, többlépcsős rakéták stb.), de működött. 1957-ben Föld körüli pályára állt a Szputnyik-1 és ezzel elkezdődött a „a felemelő, értintetlen tisztaság”, azaz a világűr – ma is tartó – meghódítása. A technika fejlődése az elmúlt években óriási lendületet adott az űrkutatásnak is (bár az még most sem nőtt ki a gyerekcipőből). Igaz ugyan, hogy még mindig több tízezer év (és 100 atomreaktor teljesítményének megfelelő energia) eljuttatni egy szondát a Kentaur csillagképbe, a hozzánk legközelebbi, Földhöz hasonló bolygóra, a Proxima Centauri vörös törpére, az elkövetkezendő 20 év azonban egyértelműen változást hoz.

A hazai sajtó (és ezzel együtt a közvélemény – vagy fordítva) nem fordít ugyan kiemelt figyelmet az űrkutatásra (nyilván közvetve nem is vagyunk érintettek – Románia az Európai Űrügynökség felé csak tartozásokat halmoz), pedig minden egyes fejlesztés kihatással van a mi, energia- és élelmiszer drágulás által meghatározott mindennapjainkra is. Nem azt mondom, hogy szívrepesve kell várakoznunk arra, hogy mikor fejti meg valaki az 50 évvel ezelőtt elindult Pioneer-10 táblácskáján levő üzenetet. De azt javaslom, hogy egy-egy jelentősebb űresemény után vegyünk egy mély levegőt és ne sci-fi-ként, hanem közeli valóságként tekintsünk a Hold terraformálására, az aszteroidabányászatra stb.

Ötven évvel ezelőtt 1972. december 11-én lépett utoljára ember a Holdra, tegnap este pedig óceánt ért az Orion űrkapszula, amely korábban több mint három hetet töltött égi kísérőnk körül. Sikeresen zárult az Artemis-1 küldetés, indulhat fél évszázad után indulhat az újabb emberes Holdmisszió. A szkeptikusok persze visszhangozzák már egy ideje, hogy miért kellett ennyit várni, csak nem azért, mert valójában nem is történt meg a Holdra szállás. Annak, aki nem kérdez, hanem állít, nehéz meggyőző választ adni, de megpróbálom. Mindeddig értelmetlen volt dollármilliókat költeni arra, hogy az összeesküvés-elméletek híveit győzködje a NASA. Azaz sokkal fontosabb volt Oroszországgal közösen megépíteni a kísérletek elvégzésére alkalmas Nemzetközi Űrállomást, mint ismételten bizonygatni a geopolitikai fölényt. A mostani holdkutatás célja sokkal nagyobb: kolonizáció. Önfenntartó Hold-bázist építenek – ez lenne a következő nagy lépése, pontosabban ugrása az emberiségnek, amely a Marsot vette célba. A vörös bolygó (és úgy általában a teljes Naprendszer) a Holdról indulva könnyebben elérhető. A versengés nem annyira nyilvánvaló, mint a hidegháború idején, de az kétségtelen, hogy az Apollo és Szojuz 1975 összekapcsolódásának szimbolizmusa igencsak megkopott. Oroszország (és Kína, a másik nagy űrversenyző) nem csatlakozott 2020-ban az Artemis-egyezményhez, de ez nem jelenti azt, hogy Oroszország és Kína ne rendelkezne saját elképzeléssel, mi több tervekkel, a Holdon létesítendő bázisokról. Az 1979-es Hold-egyezményt sem Amerika, sem Oroszország, sem Kína nem ratifikálta, sőt alá sem írta. Kétségtelen, hogy a Hold kolonizációja egyet jelent az invázióval, ami gyarmatosító célt szolgál, nem kell ehhez különösebben kémlelni a csillagok állását. A tágabb „gravitáció formázta táj” meghódítása nem egyszerű verseny, az igencsak elavult, 1967-ben Világűrszerződés pedig nem segít a béke megteremtésében.

Nyilván sokkal jobb lenne, ha csak a technikai fejlődéssel járó pozitívumokra kellene figyelnünk, a tudományos felfedezésekre (a holdkéregben ott a teljes Naprendszer története) és nem arra, hogy hogyan válik a földközeli űr a szemünk előtt a nagyhatalmi rivalizálás küzdőterévé. Miközben az egész emberiség közös érdekéről szól a hivatalos diskurzus, egyre komolyabban veszik az országok és a magánbefektetők, hogy a világűr nem egy üres tér, hanem olyan erőforrások terepe, amelyek megszerzése hatalmassá teszi birtokosát. Miközben az asztropolitika hivataloson a „világűr békés felhasználása” mellett kötelezi el magát, a meccsek valójában már nem a hidegháborús presztízsről szólnak, hanem a Föld és az általunk ismert világ teljes uralmáról. Ennek a valóságnak a megismerését legalább annyira komolyan kell vennünk, mint a mindennapjainkat itt a Földön befolyásoló történéseket. „Nem maradhatunk örökké a bölcsőnkben” – ahogy Ciolkovszkij is tanácsolta –, de a csillagok világának a meghódítása attól lehetne békésebb, mert csak akkor szolgálja a földi életünk javát és nem a nagyhatalmi büszkeséget.

(Kép forrása: nasa.gov)