A nyugati sajtó Ukrajna jelenlegi helyzetét „személyes” kudarcként érzékeli. A Weltben Christoph B. Schlitz ennek a sikertelenségének okait keresgéli.

A legsúlyosabb okot a Nyugat késedelmes reakcióiban látja. A háború – véli – egészen másként is alakulhatott volna, ha a nemzetközi közösség nem halogatja folytonosan a döntéseit és idejekorán cselekvésre szánja el magát. A nyugati sajtó mellesleg a Nyugatot nagy előszeretettel azonosítja a nemzetközi közösséggel. Annak ellenére is, hogy az Ukrajnai háborút valójában Japán, Ausztrália, és Dél-Korea kivételével csupán a tulajdonképpeni Nyugat, gyakorlatilag a NATO államai támogatják. Katonailag meg szinte kizárólag csak a NATO.

Nem csak az ENSZ-beli szavazások félrevezetőek, ahol a kisebb államok diplomáciai okokból ítélik el Oroszországot, bár Oroszország „elítélése” és Ukrajna pénzzel és fegyverekkel való támogatása nem ugyanaz. Az orosz agressziót még Magyarország is elítéli és Ukrajna önvédelemhez való jogát elismeri, mégsem küld fegyvereket Ukrajnába. Ráadásul, ami a népességszámot illeti a világnépesség nagyobbik része Kína, Ukrajna, Brazília, az afrikai államok zöme, ha távol is tartják magukat a konfliktustól inkább az oroszokkal rokonszenveznek semmint a Nyugattal. Az ukránokkal ezzel szemben mindannyian együttéreznek.

Feltehetően a Nyugat, mely önmagával sem teljesen azonos, hiszen Németország, Franciaország és számos már NATO-állam sem mindenben ért egyet Amerikával. Hiszen a szankciók, melyeket Amerika rájuk erőltetett, nem Oroszország, hanem Európa gazdaságát taszították válságba.

Arra a Weltben sem leltem választ, hogy mit történt volna, ha a Nyugat úgymond idejében cselekeszik. Oroszország hatalmas állam, aligha hozható tartós időzavarba. Akkor meg minek a fegyverek?

Ennek ellenére a Nyugat a fő okot továbbra is abban látja, hogy a NATO-államok a Zelenszkij által bejelentett igényekhez képest túlságosan is kevés fegyvert bocsátottak Ukrajna rendelkezésére. Az ukránok 500-600 védelmi páncélost igényeltek, mindössze 100-ra kaptak akár csak ígéretet is. A kért 300 támadó harckocsiból is csak 130-ra számíthatnak. A Nyugat az igényelt 500 tüzérségi eszközből is csak 70-et ígért meg, az  F16-os vadászrepülőből pedig eleddig egyet sem helyezett kilátásba. Az ígéreteket e pillanatban is lebegtetik. Ami a muníciót illeti az ukránok abból is egy milliót igényeltek, de annak is alig egy negyedét kaphatták meg.

Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is igen lett volna miből. Európa ugyanis nem készült a háborúra, még az esetleges önvédelemhez elegendő készlettel sem mindig rendelkezett. Amerikával ellentétben. Amerika viszont szinte már szünet nélkül háborúzott valahol, túl sok elfekvő készlet neki sem állhat a rendelkezésére.

A Nyugat persze Putyintól is okkal tarthatott. Tábornokainak bőséges, a „Dicsőséges Honvédő Háború” mítoszát jócskán megtépázó baklövései ellenére is. Putyin, ha sarokba szorítják, könnyen kiszámíthatatlanná válhat (eddigelé kiszámíthatóbb volt nyugati ellenfeleinél). De azt is hiba lenne elfeledni, hogy a BRICS államok (Brazília, India, Kína és Dél-Afrika) szövetsége, melynek Oroszország is tagja, előbb-utóbb szintén fegyverszállításokkal segítik Oroszországot. Márpedig végső esetben Kína gazdasági hatalma és az orosz–kínai atomarzenál egyesítése nem sok jót ígér. Az atomtölteteket hordozni képes – a fénysebességnél gyakorta ötszörösen gyorsabb, s ezért az amerikai légvédelem által elháríthatatlan – orosz–kínai rakétákról nem is beszélve.

A nyugati aggodalmakat ezek is megalapozottá tehetik.

A negyedik ok – Schlitz véleménye szerint – az ukrajnai háború nyugati céljainak tisztázatlansága. Az Egyesült Államok ugyanis mindenekelőtt Oroszország gyengítésében érdekelt. Főként a Kínával való – hosszabb távon aligha elkerülhető – konfrontáció perspektívájában. A Nyugat vezető államai Franciaország és Németország azonban inkább az Ukrajna számára is kedvező fegyverszünetben, illetve a békekötésben lennének érdekeltek. Az amerikaiak ezért a támogatások célját a háború eszkalációjában, az összecsapások hosszú évekre nyúló – Oroszországot térdre kényszerítő – meghosszabbításában, az európaiak a konfliktus – hangoztatni is csupán Magyarország által hangoztatott – mihamarabbi lezárásában látják. (Természetesen sikeres lezárásában, bár magán a sikeren sem mindenki érti ugyanazt.)

A sikertelenség okai közé tartozik az is, hogy a szankciók sem az orosz gazdaságot sem az orosz hadipart nem rokkantották meg, hiszen Törökország, Örményország, Azerbajdzsán és Kirgizisztán az Európából importált árukat akadálytalanul továbbadhatták Oroszországnak. Elég ha csak azt említjük, hogy Oroszország a 2021-es 1,8 milliárd dollár értékű chip importját, melyek nélkül precíziós rakétáit talán elő sem állíthatta volna, 2022 ben 2,4 milliárd dollárra növelte. Európának elvben az említett államokat is embargó alá kellett volna vonnia. De az számos szempontból ismét csak Európára üthetett volna vissza.

Ha Schlitz logikáját követjük, arra a konzekvenciára kell jutnunk, hogy Európa egy olyan háború részesévé vált, melyet hova-tovább sem folytatni, sem abbahagyni nem képes. Derekasan sodródik az árral…

Kép forrása: Léphaft Pál rajza