Az erőszakos asszimiláció tényét világszerte számos statisztikai adat bizonyítja. Néhány éve a világsajtóban egyébről sem olvashattunk, mint a kínai ujgur ellenes genocidiumról, magyarán fajirtásról. 1953-ban Ürümcsiben, Hszincsiang Ujgur Autonóm Terület székvárosában a kínaiak száma még pusztán 6 százalék volt. A masszív han-kínai betelepítések következtében ez az arány az ezredfordulóra 40,57 százalékra növekedett, miközben az ujguroké 75 százalékról 45,25 százalékra csökkent. Ma már a város lakóinak pusztán 12 százaléka ujgur. A tartomány, melyet az ujgurok maguk között Ujgurisztán gyanánt emlegetnek, az i. u. 9. század óta több rendben önálló államként is létezett. Csak a végleges, Kínához való csatolásakor kapta a Hszincsiang nevezetet (már a magyarra fordított megnevezés is árulkodó: Új Határvidék).

Hitelesnek tartott nyugati információk szerint (lásd Glacin Kwang és mások vallomásait a Welt am Sonntag tavalyi 7. számában és a későbbiekben) a táborok lakóit brutálisan megalázzák és megkínozzák. Már a sajátos viselet használata, a muszlim valláshoz való ragaszkodás, a kínai nyelv nem megfelelő ismerete, a túlzott szaporaság is olyan bűnnek számít, melyet meg kellett torolni. (Egyebek közt kínzásokkal, sterilizálásokkal, ideológiai agresszióval, kényszermunkával.) Azok, akiknek „szakképzése” sikeresnek bizonyul, testileg-lelkileg megtört roncsokként kerülnek ki a névleg munkaerőképzést szolgáló táborokból, s még saját családjukkal sem hajlandóak másként mint kínaiul beszélni, illetve kizárólag a kínai szokásoknak megfelelően viselkedni. A szakképzéshez a nők tömeges megerőszakolása, testi-lelki kínzások sora (angol terminussal a tribulation) is hozzátartozik. A kínai kormány vagy tagadta ezeket az eljárásokat, vagy – az adott körülmények közt valóban nem elképzelhetetlen – muszlim terrorizmus elleni „harc” részeként beszél róluk.

A tizenvalahány milliós tömegű ujgur népesség (és nem csak ők – az átnevelőtáborokban ugyanis – kirgizek, kazahok, altáji török nyelveket beszélők, stb. is akadnak) az egymilliárd valahány millió kínaihoz képest ez quantité negligable. A problémát az növeszti nemzetközi méretűvé, hogy Kínának a muszlim népességgel nagyjából ugyanaz a problémája, mint Amerikának vagy Európának. Elvben egyetlen gégemozdulattal felfalhatók lenének. Csakhogy a muszlimok – ezt Európa még nem akarja megérteni, a kínaiak (ők ebben is előttünk járnak) már tudják – : a

szó megszokott értelmében asszimilálhatatlanok. Következésként – mivel valamiféle tényleges autonómiára, sőt – Marx Károly ments! – önálló államiságra is töreked(eht)nek, Kínára nézve életveszélyesek. Ez első hallásra légből kapott túlzásnak tűnik, de ha azt is figyelembe vesszük (amiről jobbára hallgat a fáma), hogy ezen a területen található a világelsőségre törő kínai állam atomfegyver kísérleti-terepe és űrrepülőtere, a dolog rögtön érthetővé válik. S a nagy cél – mely mint tudjuk, ez esetben Tajvan Kínához való csatolása – mindig is szentesíti az eszközöket! S mivel – ha világhatalomról van szó – az amerikai ellenfél sem humánusabb, Kínának ugyan mitől lehetnének gátlásai?

Azaz Kínában sem pusztán emberi vagy (a nemzetközi közösség által csak fél szájjal elismert) közösségi jogokról van szó.

Ráadásul, a Biden kormányzat (s mellesleg Kanada, Hollandia és mások) által használt definíció, a genocídium – annak a nemzetközi jogban elfogadott értelmében – az ujgurokra nem is igazán alkalmazható.

A jogi problémákra az 1947-ben született német társadalomtudós és antropológus, Adrian Zenz hívta fel a figyelmet, a Neue Zürcher Zeitungnak adott interjújában (is). Zenz, a Cambridge-i Egyetem antropológusa meghatározó szerepet játszott abban, hogy a nemzetközi közvélemény Kína kisebbségpolitikájáról – és ahogyan Tibetről szóló doktori disszertációjában nevezte – a kínai hatalom „neo-integrációs” törekvéseiről tudomást szerezhessen.

Zenz kénytelen leszögezni, hogy a genocídium fogalma jogilag egy közösség tagjainak vagy nagy részének fizikai megsemmisítését jelenti. A kínaiak eljárásaira vonatkoztatva ez – az amúgy is homályos fogalom – nehezen indokolható. A kínaiak ugyanis nem testileg akarják megsemmisíteni az ujgurokat, „csupán” echt kínaiakká próbálják átnevelni őket. Azaz nem emberi testeket, hanem egy teljes kulturális közösséget akarnak megsemmisíteni.

Zenz szerint az a folyamat, melyre ő az etnocídium (népírtás) kifejezést tartaná megfelelőnek, a genocídiumnál is súlyosabb emberiségellenes véteknek tekinthető. A genocídium áldozatának szenvedése ugyanis a halállal véget ér, az etnocídium áldozatainak azonban egy életen át kell elviselniük a lélekgyilkosság iszonyatait.

Ráadásul Zenznek kételyei vannak az iránt is, hogy az általa javasolt megnevezés a nemzetközi jogban meghonosítható. Trump elnöksége alatt, amikor a kínai-amerikai viszonyok elmérgesedtek, a világsajtó tele volt az ujgur kérdéssel. Manapság már hallani sem igen lehet róluk.

Ugyan miért?

Pofonegyszerű. Ha a nagyságrendjében „jelentéktelen” ujgur népírtás kérdése továbbra is napirenden marad, felvetődhet a kérdés miért hallgat a továbbiakban is amerikai hívószavakat visszhangzó világsajtó az Ukrajnában zajló, immár mindkét fogalmat kimerítő geno- és etnocídiumról, mely Ukrajna népességének jóval nagyobb százalékát érinti mint az ujgur a kínainak? Ukrajnában ugyanis a Károly díjas Zelenszkíj uralma alatt immár nem csak az oroszok, a lengyelek, a románok, a magyarok nyelvhasználati jogait függesztik fel, de az oroszok és ukránok immár tömegesen irtják is egymást.

Csakhogy az amerikaiak ez esetben nem a kisebbségek védelmében, hanem az ukránok oroszok fölött aratott győzelmében érdekeltek. Ami formálisan érthető is, hiszen az orosz agresszió egy a kisebbségi jogoknál „súlyosabb” nemzetközi jogot, a határok sérthetetlenségének elvét érintette. Ezt pedig nem csak lehet, de minden áron meg is kell torolni. Elvégre, ha az oroszoknak sikerül, a kínaiak akadálytalanul lerohanhatják Tajvant.

Egy államnak – s ebben úgy tűnik ha illőképpen meghúzza magát ma még Kína is kivétel lehet – határain belül joga van azt tenni a kisebbségeivel, amit akar, feltéve ha az közvetlen amerikai érdekeket éppen nem sért. Ahhoz ugyanis, hogy akár az államhatárokat is megsértve a geno- és etnocídium áldozatává váló kisebbségek segítségére siessen, a dolgok jelenlegi állása szerint legfeljebb az Amerikai Egyesült Államoknak van joga, s neki is csak akkor ha ez – mint az egykor az oroszokkal rokonszenvező Szerbia részét alkotó Koszovó esetében is történt – az érdekében áll.

Érthető, nemde?