Manapság virágkorát éli az újhullámú nacionalizmus fűtötte történettudomány és történetírás, amely idén Romániában különösen nagy elánnal és akadémiai támogatottsággal terjed. Elég ha csak Ioan Aurel Pop második kiadást megért Istorie, adevăruri și miturile (Editura Școala Ardeleană, 2017) paradigmaváltó kötetére gondolunk, amely a román történetírás két nagy irányvonala – a dekonstruktiv, vagy pszeudo-dekonstuktiv Lucian Boia féle történelem-szemlélet és a patetikus, idealizáló patriotista történelem – közül egyértelműen az utóbbit tartja a járható és hasznos útnak. Míg Boia és társai már egyöntetűen elfogadják, hogy a XIX. században keletkezett, és a Ceaușescu érában új dimenziókat nyert dáko-román kontinuitás elve egy mesterséges és nehezen bizonyítható elmélet, addig Pop, a Román Akadémia és egyre több fiatal történész is újra ezt az elméletet kezdi hangsúlyozni.

Ebben a bipoláris harcban és történettudományi szemléletben hozott egy kissé merész szint Dan Ungureanu nyelvészprofesszor 2017-ben megjelent, és idén második kiadására készülő kötete, amely egy forradalmi ötlettel hozott új lapot a román nyelv – és ezáltal indirekt módon  a román etnogenézis – történetéhez is.

A nemrég Kolozsváron is bemutatott kötet a Prágai Egyetemen oktató nyelvészprofesszor hosszú éveken át tartó munkásságának gyümölcse. A kötetnek már a címe is sokat sejtető: Română și dialectele italiene (A román nyelv és az itáliai dialektusok). Dan Ungureanu több ezer olyan szót gyűjtött össze a mai Olaszország ÉK-i részéről (Nyugat-Lombardia), amelyet aztán fonetikai, morfológiai, szemantikai és etimológiai elemzés alá vet. Az elemzés végeredménye – egy nyelvészetben nem jártas egyén számára legalábbis ez így fordítható le – Dan Ungureanu forradalmi következtetése, miszerint a régi elmélet, mely szerint a román nyelv a Kárpát-medencében, az egykori Dacia provincia területén keletkezett a latin és a dák nyelv fúziójából: hamis. Ungureanu szerint, a latin nyelv azon sajátos módosulásai, amelyek ma a román nyelv, mint egyértelműen neolatin nyelv sajátosságait adják (a mássalhangzókat – B, V – érintő változások, az L intervokális változásai, az „on” bezáródása „un”-ba stb.) nem Erdély területén, hanem Nyugat-Lombardiában, Észak-Kelet Olaszországban történtek valamikor a késő-antikvitás idején (a IV-VII. században).

Dan Ungureanu ezernyi olyan szót említ az észak-olaszországi regionális dialektusból, amelyek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a román nyelvvel. Szerinte ezek a szemantikai és fonetikai hasonlóságok egyértelműen arra utalnak, hogy a két nyelv között nemcsak a latin nyelvrokonság, de annál jóval szorosabb kapcsolat van. Ungunreanu márciusi kolozsvári előadásán hangsúlyozta azért, hogy ő nem tudja megmondani, hol és leginkább, mikor formálódott a ma románként ismert nyelv, ő csupán nyelvészeti elemzést végzett egy olyan dialektus-csoport és a román nyelv között, amelyet az 1930-as évek óta a román nyelvészet teljes mértékben ignorált. Következtetéseit az előadásán részt vevő néhány régész is megerősítette, akik olyan frissen dokumentált régészeti lelőhelyek anyagára (főleg kerámia anyagára) alapozva állították, hogy a román nép valóban a mai Olaszország északi részéből a VI-VII. században a Kárpát-medencébe vagy a Duna vidékre került népességből alakult ki.

Ungureanu és a régészek egybevetésének egyetlen pozitív aspektusa volt: végre párbeszédbe elegyedett két olyan tudományág, amely nagyon ritkán folytat érdembeli, szakmai vitákat. Ennek azonban több oka van – és ez már a dolog árnyoldalára is fényt vet. A román (de nem csak!) történetírás legtöbbször elfelejti, hogy a XIX. században keletkezett nacionalista diskurzus által létrehozott „nép, nemzet” fogalma, a beszélt nyelv és a régészeti tárgyak (anyagi „kultúra”, materialitás) és az emberek genetikai térképe négy olyan, egymástól radikálisan eltérő fogalmak, amelyeket összemosni és egységes témaként kezelni nemcsak hogy nagyon nehezen lehet, de talán hiba is. Egy ember ugyanis genetikailag lehet ázsiai eredetű, de Ázsiából Európába vezető útja során számos nyelvi szubsztrátumot felszedhetett, nyelve radikálisan átalakult. Ugyanígy, az általa használt tárgyak külső jegyeit az a globális gazdasági, politikai kontextus alakította, amelyet Eurázsiának hívunk. Ezért is felesleges azon vitatkozni történészeknek, genetikusoknak és nyelvészeknek, hogy genetikailag (is) finnugorok vagyunk-e: nyelv, régészet és kulturális identitás három olyan eltérő fogalom, amelyet egybemosni tudományos paradoxon. Sajnos ezt nemcsak a Magyar Idők eltévelyedett tollforgatói vagy Daniel Roxin dákománjai teszik, hanem még számos szakavatott történész is.

Ungureanu kötete és kolozsvári előadása utáni vita jól mutatja, hogy vannak olyan tudománytörténeti témák, amelyek mémekké, belénk évült, belénk ivódott kulturális rákfenékké váltak az idők során. Ezeket levetkőzni valóban akkor lehetne, ha a különböző tudományágak képviselői higgadtan kommunikálnának egymással, új, interdiszciplináris kutatásokat kezdeményeznének, és vennék azt a tudománynépszerűsítő fáradságot, mint amit az ELTE Finnugor Tanszéke, amely pontról pontra értelmezte nyelv, régészet és genetika közötti ködös viszonyrendszert. Frappáns válaszuk összecseng Ungureanu következtetésével is, és jó üzenet a mai olvasónak is: „Örülünk, ha sokakat érdekel a magyar nyelv [ide akár a román nyelvet is írhatnánk – T. SZ. Cs], de a széles tömegek nem szakemberek. A tudományban nem az az igaz, ami a legtöbb embernek tetszik”.