Mifelénk negyedszázadban mérik a memória felezőidejét: ez a legkisebb mértékegység. 27 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen valami elpattant. Több jel is utal arra, hogy elpattintották. Az öt emberéleten és a roma, illetve magyar elítélteken kívül ott áll a veszteséglistán az ezrekben mérhető hirtelen emigrációs hullám (az akkor távozók között nem ritka, hogy a 89 előtt  „ már beadott papírokat” visszavonó magyarok döntöttek az ország végleges elhagyása mellett); és ott a trauma, amely egy város hétköznapjait fosztotta meg a természetes egymás mellett-között létezés előnyeitől.

Szakirodalma van már a feketén intő márciusnak, kortanúk, dokumentumok, filmek és történészek elemzései. Mindezek ismeretében alaposan tévednénk, ha politikai és történelmi szempontból egyaránt Vásárhelyt közegéből kiragadva kezelnénk-értelmeznénk.

A wikipédia idevágó cikke az előzményeket taglalja, bár hiányosan, azért meglehetős kronológiai (és logikai)  fegyelemmel. Az utózmányokat is leltározza, de többnyire csak az interetnikai incidens közvetlen környékére fókuszálva. Márpedig a folyamat valahol január első napjaiban kezdődik, amikor (és ezt talán vissza is lehet keresni), az akkoriban egyetlen és szabad(nak hitt) köztévé csatornán rendre kezdtek eltünedezni a kisebbségi újévi üdvözlő-szövegek. Valamikor februárban diákküldöttek választása zajlott Maros megyében és nyárádszeredai kezdő tanárként elkísértem néhány ottani licist a Bolyaiban tartott gyűlésre, amely az országos testületbe volt hivatott küldeni a marosi ifjakat. Ekkor már érezhető volt a feszültség, az iskolát a második évharmadtól visszakövetelő magyar felszólaló után a líceum egyik román tanára állt a pulpitushoz és hevesen-fenyegetően kikérte magának. Beszéde a díszteremben visszhangra talált, amolyan kenyértörés előtti hangulat alakult ki.

Közben látni kell a CPUN-nak nevezett átmeneti fórumokról (helyi és országos szinten) a magyarok – és a valós rendszerellenesek – kiszorítását. Vásárhely ebben az értelemben csak egy (jól időzített és levezényelt, vagyis „szükséges”) epizód a hatalomátmentést nemzetféltő, idegengyűlölő retorika mögé bújtató szekus-kommunistoid forgatókönyv fejezete. A következményeknél elidőzve több mint izgalmas munka lett volna egy olyan nagy fesztávú – 25 éves, de legalább két évtizedes időkontinuumban – végzett kutatás, amelyből kiderült volna, hogy a román–magyar–roma közösségek viszonyrendszere hogyan roncsolódott szét, miként alakult (részben) újra és közben hogyan torzult. A szociológusokból, kultúrantropológusokból és szociálpszihológusokból verbuvált szakértői csoport munkája hivatkozási és vonatkoztatási alapként szolgált volna. Tanítani lehetne, akár külföldön is , ahol hasonló konfliktuspotenciál van. Az egyensúlyi állapot visszaállítására pedig nem indult be tudatos, makacsul és profin építkező civil mozgalom. Helyette Vásárhely megteremtette a maga (kon)textusát: Mogye, Forgatag kitiltása, frontvárosi hangulat a helyhatósági választásokon, hangosbemondóban való magyar megszólalás tiltása a Kempingen, utcanévmeccsek, katolikus gimnázium. Szinte furcsának tűnik, hogy mindezek dacára idén március másodikán a Marosvásárhelyi Rádió magyar adása az éjszakai sávot is „bekebelezve” 24 órásra bővült. Vagy csak újabb bizonyíték arra, hogy kivételszámba megy a normalitás?!

Érdemes újra felkutatni a véres-fekete vásárhelyi márciust – mondja a jelenkor történész-politikus, aki társszerzőként már a témában közölt kötetre rugó alapmunkát. Mert, érvel a szakember, azóta (hat esztendő elteltével)  újabb dokumentumok, részletek, esetleg tanúvallomások kerülnek elő. Enyhén szkeptikus vagyok ebben kérdésben: Iliescu már biztosan nem fog “gyónni”, Petre Roman sem lesz beszédesebb, azóta  Verestóy sincs már, az erre vonatkozó szekus-széréis iratokat pedig… Annyiban lenne érdekes újra elővenni a témát, hogy felkutatni például az események percepcióját azok körében, akik az ominózus március után születtek: hogy kiderülne legalább vázlatosan, mekkora bajt hagyományozott ránk az uszítás, mely szervezettségén kívül csak  célirányos cinizmusával tűnt(etett) ki.

U.i.: A szöveg  már akkor ide kívánkozott, midőn Orbán Lajos és baráti köre újfent rohamosan fokozódó  érdeklődést mutatott volna a Vásárhely-dosszié iránt.