Augusztusban lesz 43 éve annak, hogy a Helsinki Egyezmény statuálta a határok sérthetetlenségét és az államok területi integritását. 1990 és 1993 között 15 új állam jelent meg Európa térképén. És a lendület, ha jócskán alább is hagyott, azért nem veszett el teljesen (Transznisztria, Koszovó, újabban Krím), sőt apró rezdülések szintjén többször is megremegett a kontinens „ráncos” epidermisze.

Norvégiában online kampányt szerveztek 2015-ben, hogy egy hegycsúcsot ajándékozzanak Finnországnak, amikor a szomszéd nemzet rá két esztendőre megünnepli Oroszországtól való függetlenedésének jubileumát; a tét  mindössze húsz méternyi határkiigazítás, amivel az 1324 méteres csúcs átkerülne a finn oldalra és ezzel a lapos domborzatú országnak lenne egy valamire való magaslata. Egészen más a helyzet a Fácánok szigetével, amely a spanyol–francia határfolyón a Bidaosán található és mintegy 350 éve kettős felügyelet alatt áll. Focipályánál alig nagyobb, gyér növényzetű lakatlan földdarab, amely félévente vált gazdát. (a sziget “semlegességét” néhány diplomáciai találkozó és egy békekötés tette emlékezetessé). 

De a vitás ügyekben, ha épp csörtére nem vetemednek a felek, a hágai nemzetközi bíróság elé kerül az ügy: így dőlt el 2017-ben a szlovének javára a Pirani-öböl kérdése, s ezáltal a horvátoknak visszább kellett lépniük, hogy Ljubjanának saját közvetlen kijárása legyen az Adria nyílttengeri részére. (Szintén Hágában dőlt el a Kígyók szigetéért  – de valójában a tengeri talapzatért – dúló hétéves román–ukrán diplomáciai birkózás, amely  2009-ben Bukarest  fölényével, de a sziget „elvesztésével” zárult). Ennél jóval békésebben zajlott a szlovén–magyar határmódosítás, amelyre a Lendva-patak szabályozása miatt kerítettek sort: egyszerűen egyforma, majdnem 26 ezer m2 nagyságú terület cserélt gazdát, kimondottan gyakorlati – és kölcsönösen előnyös –megfontolásból. S ha már mederben vagyunk, álljon itt a hazaféltők rémhíre: Románia évente 2006-tól egy hektárral rövidült meg. A helyszín a keleti országmezsgye, a tettes nem más… mint a Prut folyó, amely kitartóan (álnokul) erodálja a galaci Dunába torkollás előtti partszakaszt: 500 méteres távon évente két métert harap le az egységes és oszthatatlan nemzetállam testéből (miközben már három idevágó védelmi terv is elévült). Az esetre  a szolgálatos nemzetféltők nem szisszennek, mert ez a hír már le is futott a heti hírfluxus – meg a határfolyó – sodrában, és ők továbbra is inkább a nyugati végeket fürkészik, hogy akkor mit fundál ki éppen Orbán Viktor, vagy a Jobbik, esetleg Soros, talán  mindannyian egyszerre, vagyis összehangoltan (nyilván Moszkva hallgatólagos áldásával). Őket, a főállásban patriótákat a Maros és Fehér megye határán kihelyezett kétnyelvű tábla aggasztja (korántsem a mögötte szürkülő „neorealista” beton térplasztika rusnyasága, amit a ráfújt grafittik még csak fokoznak).  S ha már Maros megye, akkor Vásárhely és helyben is vagyunk, mert két ellenzéki parlamenti párt is az Alkotmánybírósághoz fordult, elgáncsolandó-késleltetendő a katolikus gimnázium alapítását  szavatoló törvényt. Vagy azt sérelmezik (mintegy az idegen cselszövés részsikerének igazolásaként akár) egy liberális európai parlamenti képviselő hangján, hogy az ország mezőgazdasági területének 43 százaléka külföldi, főképp nem uniós tulajdonosok kezén van.

Az alig artikulált honfiúi  hangkavalkád közben még van egy jó hírem az országért remegő álhazafiaknak: maga a Fekete-tenger (amelyet mókás öniróniával egyes többségiek Románia egyetlen hű szövetségesének titulálnak) is évek óta lemos a partból részeket, magyarán permanens offenzívát folytat a hivatalosan (már csak papíron létező)   238.397 km²-re taksált  terület ellen. De egyben nyugodt is vagyok: e centenáriumi esztendőben biztosan kerül majd egy nap, eljő a fennkölt pillanat midőn valamely felháborodott és trikolórt lobogtató honatya kirohan a parlamenti pulpitushoz, drámai hangon jelenti be, hogy törvénytervezetet nyújtott be a Prut és a Fekete-tenger egyértelműen irredenta és elvetemült ügyködései ellen.

Címlapi illusztrációnk forrása: alba24.ro