„Az gender tragédiája” címmel állt elő a Gruppen—Hecc nevű társulat, akik úgy beszélnek a kérdésről, hogy fogalmuk nincs róla. Erről árulkodik az ETV-n elhangzott beszélgetés is, ahol a felkészületlen műsorvezetőkkel egymást veregetik hátba elismerőn, hogy mennyire nem tudják, miről is beszélnek.

A társulat egyik tagja elárulja, hogy amikor utánanézett a gender fogalmának – amely „nálunk még nem dívik”, akkor azt találta, hogy „valaminek a neme”, ez pedig, „úgy érzi ő”, a nemnélküliséget hivatott jelölni. Ezen mi még viccelődünk, mondja, majd homályos fejtegetésbe kezd arról, hogy ahol „ezt megélik”, ott „bevezetik a szóhasználatba, az anyakönyvi iratokba és fokozatosan a gyakorlatba is”.

A műsorvezetők önfeledt nevetgélés közben elfelejtenek visszakérdezni, hogy tulajdonképpen miért téved vagy hazudik a kedves meghívott, amikor a gender fogalmáról beszél, az illedelmes kijavítás így elmarad. A műsorban elhangzik, hogy a nyugatiak meghülyültek, míg a korábban a Szovjetunió befolyása alatt levő országok „normálisabbak maradtak” – az újságírói reflexek pedig újból cserbenhagyják a két műsorvezetőt.

Miután ezt valamiképpen pótolni kell, elvégzem a feladatot. A gender, mint minden fogalom, a valóság egyféle megragadása. Nem indul ki másból, mint abból a közhelyszerű megállapításból, hogy az ember nem csak biológiai lény, hanem társadalmi lény is. Ez a gondolat számos jelenségre érvényes: ma már nem kérdés, hogy ha egy rossz iskolai rendszerben egy hátrányos helyzetű családból egy gyerek nem képes fejlődni, akkor nem hülye, csak otthon nem kapja meg a segítséget, nincs ideje tanulni, mert dolgoznia kell és így tovább. Azaz nem biológiai, hanem társadalmi hátrányai vannak.

Amikor a nemi identitást és különbségeket vizsgáljuk meg, akkor hasonló a helyzet. A gender, magyarul a társadalmi nem annyit tesz, hogy megmagyarázza, bizonyos különbségek miért lelhetők fel a férfiak és nők között, illetve milyen más kategóriái léteznek a nemiségnek. Felhívja a figyelmünk arra, hogy ha bizonyos sztereotípiák szerint nevelünk lányokat és fiúkat, akkor az utólagos eredménnyel nem igazolhatók a biológiai különbségek.

Ma például közkeletű tévhit, hogy a rózsaszín női szín, holott ez a második világháború előtt nem így volt. Akkoriban éppen a kék számított női színnek (ld. Szűz Mária-ábrázolások), és a rózsaszín férfiasnak, határozottnak [1]. Korábban pedig például a hálóing számított kifejezetten férfias éjjeli öltözéknek, szemben a férfiatlannak tartott pizsamával [2]. Amikor lehetőséget adtunk a nőknek a kiteljesedésre, a férfiak megengedték nekik, hogy tanuljanak, dolgozzanak, szavazzanak és így tovább, kiderült, hogy épp annyira felelősek tudnak lenni, sőt.

Ma pedig senki nem kérdőjelezi meg azt, hogy egy nőnek jár az iskoláztatás. Ugyanígy holnap az lesz a norma, mint amit ma a „hülye” nyugat egy jelentős része vall, hosszas társadalmi viták és tapasztalások után: hogy a szabadság nem rossz, hanem jó. A poszt-szovjetuniós országok feltételezett „normalitása” ügyes lózung, de viszonylag kevés ismerősünk van, aki Oroszországba igyekezne manapság, és ne a nyugati országokba.

Egy másik problémára is fel kell hívni a figyelmet: a hétköznapi emberek, akiket a munka, a család, a mindennapok nehézsége megfoszt attól, hogy utánajárjanak ezeknek a kérdéseknek, nem közvetlenül felelősek azért, hogy milyen gondolataik támadnak. Viszont az olyan, társadalmi befolyással is rendelkezők, mint a Gruppen-Hecc, felelősek azért, hogy mit mondanak. Az egyértelmű politikai propaganda, amivel előálltak ismét, a fogalmak zavaros használata, az alaptalan, de annál erősebb értékítélet csak kárt okoz a társadalomban és meghosszabbítja a szenvedést. A szenvedés pedig: a szabadság hiánya. Idővel megértjük.

Fotó: Gruppen-Hecc kabaré

[1] “Our current obsession with baby sex seems to have started in about 1920. At the same time that we developed the need to know at a glance whether an infant was a boy or a girl, we also did a 180 on the pink and blue thing. Consider an article written in 1914 in a US newspaper called the Sunday Sentinel . “If you like the color note on the little one’s garments,” the report advised others, “use pink for the boy and blue for the girl.” A 1918 piece in the Ladies Home Journal opined that pink was for boys and blue for girls because pink is “a more decided and stronger color … more suitable for the boy, while blue … is more delicate and dainty … prettier for the girl” (cited in Frassanito & Pettorini, 2008: 881). As recently as 1940 red and pink symbolized strength and courage and blue faith and constancy. Catholic traditions in Europe associated blue with the Virgin Mary; but by the 1930s Nazi Germany, especially via the pink triangle used to stigmatize homosexual men, anchored a new association of pink with femininity (Frassanito & Pettorini, 2008). After World War II the reversal seemed complete. Military uniforms were made out of blue cloth and the association with masculinity in the United States and Western Europe was fixed, but recently enough that the generation of adults currently in their fifties was the first to be brought up with strict pink=female, blue=male color coding (Paoletti, 1997).” – Anne Fausto-Sterling: Sex/Gender: Biology in a Social World

[2] "Erős férfiak nem vesznek fel pizsamát. Hálóinget hordanak, és megvetik azokat az embereket, akik olyan nőies holmikat viselnek, mint a pizsama. Theodore Roosevelt hálóinget hordott. Ugyanígy Washington, Lincoln, Napóleon, Nero és még sok más híres ember." (The People, 1936. Norbert Elias: A civilizáció folyamata)