Sokakat felháborított Bíró Béla véleménye, amely a „józan ész” diadalmát ünnepli az „újprüdéria” – azaz a metoo kampánnyal – szemben. Számosan elítélték a cikket, egyesek elhatárolódtak tőle, néhányan pedig üdvözölték. De az az érzésem, hogy senki nem gondolkodott el arról, hogy mi is történik itt. Márpedig meggyőződésem, hogy a ledöbbenés, a felháborodás, vagy az üdvözlés helyett érdemesebb elgondolkodni.

Be kell vallanom, hogy én örvendek ennek az írásnak. Azért, mert egy kis lendületet adott ennek az ügynek, újra szóba került, ami jó dolog, mert akármi is legyen az a fránya „metoo”, beszélnünk kell róla. Hiszen éppen most derült fény arra, hogy még mindig nem tudjuk mi az, mit kezdjünk vele, de mégis itt lóg a levegőben, s zavart, frusztrációt okoz. Mások véleményével ellentétben azt gondolom, hogy az Új Magyar Szó szerkesztősége jól tette, hogy lehozta a cikket: mert senkinek a véleményét nem szabad(na) elhallgattatni, korlátozni, akkor sem, ha nem tetszik. (Erdélyben úgyis annyi minden el van hallgatva!) Az ön- és egyéb cenzúra csak további elfojtásokat, zárlatokat, zavart és temérdek félreértést okoz. Márpedig a nyilvános viták segíthetnek megbeszélni közös dolgainkat, annál inkább, mert egyre kisebb tere, jelentősége, hatása van a nyilvánosságnak, s az erdélyi magyar közösség mindinkább szétesni látszik. Pedig nem kellene hagyni.

Úgy látszik nincs megegyezés, hogy mi az a „metoo”. Persze, lehet azt hinni, hogy egy hollywoodból származó „poszt-modern világ (…) hisztérikussá fajuló jelensége”, ami nem kell nekünk. Hanem inkább figyeljünk az emberiség valós problémáira.

De én azt gondolom, hogy ez az ügy az emberiség egyik valós problémájára figyelmeztető kampány. Persze, mint minden társadalmi megmoccanás, ez is megosztó, ellenmondásos, stb., s az ilyeneket nem igazán kedveljük. Kényelmetlenek. Számomra az, hogy kényelmetlen, kicsit arra is biztosíték, hogy tényleg rólunk szól, emberekről. Ha igaz lenne, hogy holmi „hollywoodi”, „facebookos”, „posztmodern” nyavalya, akkor nekünk itt Erdélyben (és szerte a világban) miért jelenne meg úgy, mint valami nehéz, nyomasztó dolog, amiről nem akarunk beszélni, s lám mégis ezt tesszük? Miért foglalkozna egy erdélyi publicista valami színészi hisztériával? Az a bulvár dolga lenne, s nem tartozna a közéleti témák közé…

Nem vagyok benne biztos, de nagyon remélem, hogy „a józan ész előbb-utóbb csak diadalmaskodik”. Nekem is úgy sejlik, „mintha kezdene a közvélemény esze is megjönni”.

Ugyanis egyre többen átérzik, hogy itt rólunk (is) szó van. Egyszerű józan ésszel belátható, megélhető konkrétsága és jelentősége kezd lenni a dolognak. Ebből a szempontból kissé gyenge a tapasztalatlanság és naivság mögé bújni.

Mert miről van szó?

Arról van szó, hogy tizenéves lányaink térdére, fenekére, mellére tévedt tanári kéz, igenis erkölcsi felháborodás kell kísérje. S ha ezen felháborodunk, az nem „hiszti”. Ha a barátnőnkkel, feleségünkkel történik ilyesmi, mondjuk, a főnöke kicsit megfogdossa vagy a kollégák otrombán, perverzül közelednek feléje, akkor igenis a legkevesebb, hogy erkölcsileg felháborodunk. Egyszerű azt gondolni, hogy „a nők”… de itt nem valami absztrakt fogalomról van szó, hanem a lányainkról, barátnőinkről, testvéreinkről, feleségeinkről, édesanyáinkról, ismerőseinkről, polgártársainkról, és felebarátjainkról. És egyáltalán nem tarthatjuk helyénvalónak, ha őket bármilyen férfi az akaratuk ellenére fogdossa, perverzen viccelődjön vele, erőszakosan „udvaroljon”. Ezek szexuális zaklatások, s mint olyanok elfogadhatatlanok.

S nem nehéz elképzelni, hogy az iskolában a tanárok és más diákok által zaklatott kislány, nagylány nem rúgja tökön a tanárát. Vagy a feleség a főnököt, mikor perverz viccekkel ostromolja. Az édesanya sem, amikor például az orvosnál ki van téve mindenféle megalázó és otromba tettnek és szónak. Nem is pofozzák fel, nem is rúgják tökön: mert eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak. Hallgatnak, és tűrik. Tudják, hogy ha nem, akkor csak még nagyobb bajba kerülnek. S fel kell fogni, hogy ezek napi szinten megtörténő dolgok az iskolában, a munkahelyen, az egészségügyben, sőt a családban is. A társadalom minden szintjén. Így „lehet véres erőszak nélkül” és „természetesen látható nyomok” nélkül erőszakosnak lenni. S ezek olyan esetek milliói, amelyeket a lányaink, feleségeink, barátnőink, édesanyáink, vagyis „a nők”, nem mondanak el otthon, mert tudják, hogy ilyesmit nem „szép”, nem „illik” elmondani. Az apák, férjek és barátok, a „férfiak” nem akarnak tudni ilyesmiről. Mert tehetetlenek és rettenetesen kényelmetlen is. Inkább mindenki hallgasson.

A metoo „kampány” szerintem arról szól, hogy erre kicsit figyeljünk jobban oda. Legyünk érzékenyebbek. És biztatás, bátorítás az ilyesmiket elszenvedőknek, áldozatoknak, hogy nem ítéljük el őket, nincsenek egyedül. S egy ilyen érzékenyebbé, figyelmesebbé tévő kampánynak igenis helye és jelentősége van Erdélyben, s máshol is.

„A valóságos kérdés tehát az, egy demokratikus világban hogyan kerülhetnek folyton-folyvást olyan férfiak hatalmi pozíciókba, akik jellemtelenek, erőszakosak, sőt minősíthetetlenül aljasok, mert hajlamosak reflexszerűen visszaélni hatalmi helyzetükkel.” – írja Bíró Béla, és egy nagyon fontos kérdést tesz fel. Erre válaszolni most meg sem próbálok, csak jelzem: ha nem tudjuk, hogy hogyan kerülhetnek ilyen helyzetbe a gonoszok, akkor is sokan ott vannak. És ebből a tényből kell kiinduljunk. Hogy létezik ilyen, s nagyon is gyakori.

S talán belegondolni, hogy vajon, nem vagyunk mi is – többé-kevésbé –ilyenek?

Lám, férfiak is részt vesznek a vitában, és nem a „valamikori prüdéria reneszánszától óvnak”, hanem igenis a „nők” mellett állnak ki, és védik – az egyelőre még mindig – gyengébb, kiszolgáltatottabb nemet. Férfiasan, ha úgy tetszik. Mert nem valami ellenségről-ellenfélről van szó, hanem ismétlem: a lányaink, a barátnőink, a feleségeink, testvéreink, édesanyáink ellen elkövetett szexuális zaklatásokról.

Fotó: fastly.net