Nem állunk éppen rosszul ezekben a dolgokban, minimum kettő van mindenből, amiből másnak elég egy. Őshaza, rokonság, eredet, Horthy korszak és Kádár világ. Az egyik nemzeti színház (Alföldi) mellett úgy tüntet a közönség, hogy sorban áll a jegyekért, a másik meg éppen (Vidnyánszky) visszafoglalja a magyar kultúra nevében a nevezetesen nemzeti épületet. Van két akadémiánk, írószövetségünk, nemzetpolitikánk, kabarénk. Hülyeségből és idiótaságból a kettővel kiegyeznénk – csak hát sokkal több van. Mint Wass Albert esetében a népszerűség, szimbólummá nőtte ki magát a fájleírásos honbuzgalom, és lassan több szobra van, mint olvasója.

Közben a szélsőjobbnak is van színháza, Csurkát meg Kodolányit játszik, s nemigen töltögeti meg a közönség. Pedig nyomatják a két világháború közötti nép-nemzeti magyar sorskérdéseket ezerrel. Csakhogy.

Csakhogy – ha vesszük a fáradságot, és odafigyelünk -, azt látjuk, hogy a sorskérdések is átalakulnak, fényüket vesztik, sőt kimennek a divatból, s helyettük egészen más típusú aggodalom és fenyegetettség válik időszerűvé. Mindemellett lehet lovastengerészekkel álmodni, igazságot követelni, de az álmoskönyvek is kifaroltak már a visszarévedő pszichoanalízisből.

Ifjúkorom idején faltam Kodolányit, Féját, Németh Lászlót, Móriczot, a nemzet sorskérdései erősen foglalkoztattak, mindemellett azért olvastam (és szerettem) a másik oldal íróit nemkülönben. Kodolányi a pusztuló Ormányság ábrázolásában odarajzolta a hanyatló magyar mellé az életrevaló zsidót és svábot. Magam sváb származású lévén, ezt egy kicsit igazságtalannak éreztem minden ifjonti azonosulásvágy mellett. Kérdezgettem anyámat (ő ismerhette néhány sváb falu viszonyait az ábrázolt időszakban), s neki is két barátnője került a temetőbe szakszerűtlenül végzett magzatelhajtás, egykézés következtében. Az akkori tulajdonviszonyok között ugyanúgy nem bírta el a sváb falu a normális termékenységet, mint a magyar. (Arról meg csak zárójelben, hogy a két bűnösnek bélyegzett nemzetiség mekkorát szenvedett az önmaga nagyságától megrészegült magyarság hagymázos álmai nyomán.)

Mostanság antimagyarnak minősül az, aki nem siránkozik Trianonon ezekkel a szélsőjobbra tendáló üzleti/politikai vállalkozásokkal, nem akar rovásírásos feliratokat, felbőszül a parlamenti zsidózáson, és hányingert kap a Jobbik nevű párt és betiltott gárdájának primitív, rasszista hülyeségeitől... Miért ők (ezek) mondják meg, ki a magyar? Miért ők (ezek) tematizálják a közbeszédet? Mi a sorskérdés mostanában? Trianon, autonómia, zászlólengetés, fasiszta hamvak csempészése országhatárokon át? S azonnal mennek a kasszához, hogy csilingelve politikai haszonra váltsák a tömegek hazafias érzelmeit.

Mert lehetne foglalkozni azzal is, hogy miért fogyatkozik (születik kevés) belőlünk az ezeréves határok között. Meg azzal is, hogy a huszadik század elejének számszerű mértékét megközelítő kivándorlás zajlik szintén az ezeréves határok ölelte szülőföld népességéből.

Matolcsy pénzügyminiszter szerint félmillió hazánkfia dolgozik jelen pillanatban külföldön. Ez a magyarországi magyarokról szóló adat. Románia, Szerbia, Szlovákia magyarságának kivándorlási hajlandóságát is hozzáadva – utóbbiak erősen becsült adatok – úgy kell hinnünk, hogy egy második Trianon zajlott/zajlik éppen.

Már nem azé a Kárpát-medence, aki teleszüli, hanem, aki értelmet, célt, munkát tud adni, hogy maradjanak a fiatalok, a dolgozni akarók.

És az összes nagymagyar itten emléknapot szervez, meg gyászmagyarba öltözik, meg borgőzösen énekli, hogy lesz még magyar Kolozsvár... mer' száz éve micsoda méltánytalanság történt. Arról, ami most folyik, halvány cuclijuk sincs.
Hogy akkor most miért is menekül innen, aki fiatal és ér valamit?

És vajon büszkék leszünk majdan közülük arra, aki megszerzi a Nobel-díjat?