Lisszabon kacskaringós sikátorokkal szabdalt belvárosában, Alfamában esténként a legtöbb turista azokat az éttermeket keresi, ahol fadót, a portugál „bluest” énekelnek a sült hal vagy marhasteak mellé. Nincs nehéz dolguk, mert szinte minden helyen szól a „panasz”, fájlalják a szerelem múlását vagy az élet hiábavalóságát. Engem mégis az az öreg néni fogott meg leginkább, aki a saját házának nyitott bejárata előtt árulta egy euróért a kupica erőset. A napbarnított, meggyötört arcán látszott, hogy ő sem veti vagy vetette meg az itókát, így most esténként azt teheti idegenekkel és kevéske pénzért, amit talán egyedül is tenne: rá-rájárna a megkezdett üvegre.

Az ajtón át belátni az otthonára, a szegényes, ám annál rikítóbb berendezésre. Tiszta, kicsinyke lakás. Rezzenéstelen arccal ül a széke mellett, amire odakészítette a poharakat, és a megkezdett üveget, az a fél négyzetméter is már a lakása része, az ő területe. Nem szólít le senkit, semmit sem tesz látványosan azért, hogy jobban menjen az „üzlet”. Az arca mond el mindent. Most először sajnálom igazán, hogy nem tudok portugálul. Azt ugyanis rögtön megértem, hogy nem italt árul, hanem történeteket. Amiket egy koccintás, itókázás közben el lehet mesélni. Az ősrégi negyedről, az utcákról, szomszédokról, a tántorgó zenészekről, a megállíthatatlanul hömpölygő turistákról: egy város útikönyvekbe be nem szerkeszthető titkairól. Vagy csak szimplán az időről, ami itt, délen talán jobban, olajozottabban, bőségesebben telik. De telik. Egyre másra gurulnak a percek a sötétben is érezhető napfényben. A mesélni vágyás már egy ideje küzd a magánnyal, és tudja, mint ahogy minden magányos, hogy legfeljebb csatákat lehet nyerni az utóbbival szemben.

Tudom, hogy minden ránc az arcán csupa történet, amit még egy tehetségtelen író is kiválóan használhatna fel a regényében. Sokan mindent megadnának efféle „nyersanyagért”, most itt van karnyújtásnyira tőlem, és csak egyetlen euróba kerül. Egy vérből vagyunk, mondanám neki: amit te összegyűjtöttél, azt én szétosztom, aztán mindkettőnket elnyel úgyis az idő. Csak a történet örök, meg az a félszeg várakozás: olvasóra, kuncsaftra, értő fülekre.

A másik a giccsfestő. Armacao de Péra igazi üdülőváros Algarvéban, Portugália legdélibb tartományában, az Atlanti-óceán partján. Itt is kilenc után kezdődik a nyüzsgés a part mentén futó sétálóutcában, ahol egyig is nyitva tart a cukrászda, élelmiszerbolt és bóvliárus. Oda települ ki a giccsfestő is, aki a szemünk előtt, hófehér csempékre viszi fel az ujjával (néha kockára vágott szivaccsal) a képet. Ordas giccs ez színekben, kompozícióban, motívumokban. Portfoliója is van, ötven „képet” lehet rendelni tőle, ugyanazon motívumokat variálja egyre másra: naplemente, vitorlák, tarajos hullámok, sirályok, sziklák, házikó stb. Mégis elbűvölve álljuk körül. Nézzük, ahogy a fehér felületre ördögi ügyességgel (és rutinnal) hordja fel a színeket, hogy töröl egy ronggyal, hogyan alakulnak ki a harsány színek és árnyalatok, hogy lesz ringatózó vitorla és hófehér lépcső egyenesen a lebukó napig. A képeket különféle méretben meg is lehet vásárolni az asszisztensétől, s néhányan vesznek is, elképzelni sem tudom, hova teszik ki az itt és most még elevennek tűnő alkotást, ami holnapra már csak kihűlt közhelyek lenyomata.

Mozdulni sem tudok. Nézem a festékes ruháját, a festékes ujjait, a maga köré, karnyújtásnyi közelségbe rendezett kellékeket: palettát, törlőrongyot, tubusokat. Az unalomig ismételt, mégis egyszeri mozdulatokat. Egyszer sem néz fel alkotás közben, csak a legvégén, amikor a nézők felé billentve mutatja meg az elkészült művet, a ki tudja hanyadik naplementét. Szemében az alkotás összehasonlíthatatlan büszkesége, a teremtés elkoptathatatlan érzete: ebben talán a legnagyobbakhoz hasonlít. Talán ő is a vízen jár pár pillanatig a kész mű után, amely a maga suta és hazug módján mégis megfog és kihasít valamit a világból.

Kicsit én is szeretnék olyan lenni, mint ő. Gondtalanságot árulni. Olyasmit, ami nem okoz értelmezési nehézséget sem gyereknek, sem öregnek. Amiért nem kár, ha eltörik. Ami épp csak kicsivel ér többet, mintha a parti fövenyre rajzolná dagály előtt. Amit nehéz megmagyarázni mindenki más előtt, ahogy a hógömböket is.

Aztán szeretnék én is így felpillantani, esténként többször. Majdnem olyan ártatlansággal, ahogy a barlang falára mázoló ősember nézett dolga végeztével a tűzbe. Igazából ez az ő műve: a művész tekintete, a többi csak kirakat, ráadás, borravaló. Cirkusz a népnek.

Tekinteteket viszek haza.